Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-16 / 24. szám

2

köztük és Svédország közt évről-évre jobban kiélesedett. II. Oszkár svéd király és egyúttal norvég király békítő magatartást tanúsított, ue minden igyekezete mellett sem volt képes a norvégek feltámadt önállósági érzetét a régi mederbe visszaszorítani. II. Oszkár következetesen megtagadta a hozzájárulást 1905-ben a norvég országgyűlés nek; a Storthingnak abbeli egyhangú határozatához, hogy Norvégiának ezentúl Svédországtól függetlenül külön konzuli képviselete legyen. — Megkisérlett mindent, hogy a norvég népet ezen követelésétől eltérítse és letörje vagy legalább is elodázza ennek az általános nemzeti követelésnek a keresztülvitelét. Feloszlatta az országgyűlést, uj választásokat re delt el, remélve, hogy a norvég nép a királyi akarat előtt meghajol és saját aka rátát háttérbe fogja helyezni. Ez sem használt semmit. A norvég nép a legnagyobb következetességgel megmaradt a már kimondott álláspontja mellett és az uj országgyűlés ugyanazt követelte, mint az előző.

Uj minisztérium alakitásában reménykedett még a svéd király, mely az ő felfogását képviselné és szépszerével vagy esetleg keményebb rendszabályokkal szoritaná vissza az általánosan feltámadt nemzeti érzületet.

Az előbb említett bizalomnak, mellyel a nép vezetői iránt viseltetik, most következik a legszebb, a leglélekemelőbb szerepe. — II. Oszkár Stockholmba hivatta a norvég nép általa kiszemelt vezetőit, felkérte, megbizta őket a kormányalakítással olyan programúi alapján, mely levenné a napirendről a válságot előidéző követelést, vagyis a független, önálló külképviseletet.

Hogyne lett volna a norvég népnek föitét- len bizalma a jövőben is vezetői iránt, mikor közülök egy sem akadt, aki a király óhajának engedve, miniszteri megbízatást vállalt volna a nemzeti ügy elárulásának drága árán ? A svéd király megérthette már az eddigiekből is, hogy milyen néppel van dolga. A svéd király következetes maradt, de még következetesebb maradt eddigi álláspontjához a norvég országgyűlés, majd nyomában maga a norvég nép is.

A norvég országgyűlés tudomásul vevén azt, hogy II. Oszkár következetesen megtagadja a hozzájárulást, az egész ország által egyhangúlag követelt külön külképviselethez, őt 1905 junius 7-én hozott határozatával „funkción kívül“ helyezte, mint ahogyan finom diplomáciával a letételt, a trónvesztést jelezte az országgyűlés.

Eme fontos, az ország egész sorsára kiható határozatot azonban jóváhagyás végett országos népszavazás alá is bocsátották. A norvég ország- gyűlés bátran tehette ezt. Azok után, miket az imént elmondottam, azon föltétien és indokolt bizalom után, mellyel a norvég nép vezetői iránt viseltetik, az eredmény nem lehetett kétséges. II. Oszkár királyra azonban annál lesujtóbb volt ez. A népszavazás eredménye ugyanis az lett, hogy 182 Norvégiában lakó svéden kívül, a norvég nép 362,980 szavazattal helyeselte az ország- gyűlés határozatát a „funkción kívül“ való helye zésre vonatkozólag, vagyis II. Oszkár királyt le tettnek, trónvesztetínek nyilvánította.

II. Oszkár és a svédek nem idegenkedtek kezdetben attól a gondolattól, hogy fegyverre bízzák a kérdés eldöntését. De a norvégek sem ijedtek meg ettől és rövid idő alatt minden fegy ver- íogható norvég a határon volt, készen várva a svédek fegyveres támadását. — Az öreg, trónja- vesztett II. Oszkár eszének és szivének jobbik sugallatára hallgatott és elhatározta, hogy belenyugszik a kérdés vérnélküli megoldásába. És ez volt II. Oszkár legnemesebb és legokosabb tette, amit uralkodása alatt elkövetett.

Mert legközönségesebb emberi számítás szerint is legjobb volt belenyugodnia a történtekbe. Mire ment volna egy olyan nép akaratával szemben, amely nép ennyire egyöntetűen tud jogai mellett fellépni ? Még ha a fegyverszerencse neki kedvezett volna is és sikerült volna a norvégokat fegyveres erővel engedelmességre szoritani, akkor is homokra épített maradt volna az ilyen uralom, melyet a legelső rázkódtatás elsöpört volna. Ilyen népet, mely kulturális tekintetben is oly magasan áll s melynek minden egyes egyedében — mint ahogy megmutatták — megvan a nemes érzés, hogy se hatalomért, se kitüntetésért, se pénzért, se eszem úszómért nem hajlandók hazájuk ősi jogaiból egy jottányit sem engedni, az ilyen nagyon is öntudatos és tántoríthatatlan népet a legközönségesebb emberi számitás szerint legtanácsosabb a maga útjára engedni, mikor mindenféle kísérlet a megtántoritására úgyis hiába való. Miféle eredményt ért volna el egy ilyen népnél Svédország az ő összes pénzével egy esétleges újabb választás alkalmával, mikor még hire sem volt olyan pártnak, amely valami formában a svéd érdekek előmozdítója és képviselője gyanánt lett volna tekinthető? Itt mindenki a kimondott függetlenség alapján állott, amely alapról és elvről senki kedvéért sem volt hajlandó letérni.

TOLN AMEGY El KÖZLÖNY

A történelem pedig csak dicsérni fogja II. Oszkár királyt, hogy nem vitte vérontásra a dolgot és belenyugodott abba, amin változtatni józan emberi számitás szerint már úgy sem lehetett. Távozott tehát II. Oszkár a norvég trónról és a norvég néphez intézett bucsuszózatában nemes gondolkodásról tett tanúságot, mikor maga után olyan királyt kívánt a norvég népnek, aki a nemzetet boldogabbá teheti, mint amilyennek magát az ő uralkodása alatt érezte.

Tehát ezt a konfliktust, ezt az elsöprő erejű meghasonlást király és nemzet között nein fegyverrel, hanem belátással intézték el és valóban győzött benne mind a két fél, mert a kibontakozásban mind a két álláspont legnemesebb erkölcsi tartalma érvényesült. — így született meg és igy folyt le a fjordok hazájában a legszebb, a legérdekesebb, a legalkotmányosabb és legmodernebb forradalom, amelynek a történelem nem tudja mását és amelyhez, — hogy lefolyásában és következéseiben olyan lehessen, mint amilyen volt, egy bátor és önérzetes nemzet kemény erkölcsének és egy megértő uralkodó igazán fejedelmi gon dolkozásának harmóniája kellett.

Ennek megtörténte után az igy függetlenné lett Norvégia megürült trónjának betöltéséről, esetleg uj államforma behozataláról van szó. Nem hiányoztak, akik a köztársaság felállítása mellett kardoskodtak. Nem azért, mintha egy következetesen keresztülvitt monarchikus alkotmány nem volna elegendő biztosítéka a szabadságnak, hanem demokratikus felfogásból kiindulva azért, mert a monarchikus államforma nem nélkülözhet már az udvartartás miatt sem bizonyos arisztokratikus vonásokat és elemeket, amit pedig sokan — éppen nem forradalmi hajiamból, hanem magasfoku műveltségüknél és nemes gondolkozásuknál fogva — szívesen nélkülöztek volna. Győzött azonban a régi hagyományokhoz való ragaszkodás és vele a monarchikus álláspont úgy a Storthingban, az országgyűlésen, valamint a népnél is.

Az ország figyelme a szomszéd dán királyi család felé fordult és. előbb az országgyűlés, majd a megejtett népszavazat utján a jelenlegi dán király második fiát, az 1872 augusztus 3-án született Károly herceget hívták meg Norvégia trónjára. Az uj király a választást elfogadta és 1905 november 25-én nagy üunepségek között, a virágos bárkák százainak kíséretében befutott egy büszke hadihajó a fjordok országába és elhozta az uj norvég királyt. — Trónraléptekor nevét is megváltoztatta az uj király és az ősrégi norvég királyok nevei közül a Haakon nevet választotta és lett a sorrend szerint VII. Haakon. Az ünnepé lyes koronázást a következő 1906 junius 22 én végezték Trondhjemben, az ősrégi norvég királyok egykori székhelyén abban a szép gótikus ősrégi templomban, melyet erre a célra megújítottak és ma egyik legszebb műalkotása Norvégiának.

A norvégek választása mindenképen sikerültnek mondható. Az uj király ugyanis király sága előtt a polgári erények sokaságával szerzett magának népszerűséget. Daliás, szép férfi. Vidám, eszes és bátor. Otthon csak hajóshercegnek nevezték a dánok, mert nagyon szerette a tengert és egyike volt a dán haditengerészet legjobb tisztjeinek. De mióta megházasodott 1896-ban és feleségül vette az angol király legkedvesebb leányát, az 1869-ben született Maud hercegnőt, révbe ért és nem igen kívánkozott el a családi boldogság kikötőjéből a hullámok hátára. Mintaférj lett és a legjobb családapa.

A norvégek választása — eltekintve az uj király egyéniségétől — szerencsésnek mondható azért is, mert nagyon is előkelő rokonsággal és ebből kifolyólag előkelő Összeköttetésekkel és pártfogókkal dicsekedhetik az uj norvég király. Ápja a jelenlegi dán király, sógora az angol király, unokatestvére az orosz cár, rokona a német császárnak. Fejedelmekhez való atyafisága révén hatalmas birodalomnak jóindulatát szerzi meg kicsiny nemzetének.

Érthető ebből egyúttal az is, hogy az európai diplomácia miért nyugodott olyan könnyen bele a norvégiai trónváltozásba. Mikor annak idején mint királyjelöltnek nevét szóba hozták, ez az előkelő és hatalmas atyafiság jóindulattal vette tudomásul az ő rokonuknak királlyá való jelölte- tését és részük lehet abban is, hogy II. Oszkár svéd király lemondott jogainak fegyverrel való érvényesitéséről. Szóval itt is beigazolódott, hogy nem árt senkinek, ha előkelő és hatalmas atyafi- sággal dicsekedhetik.

Ilyen körülmények között a norvég ország- gyűlés és nép választása is igen helyes volt, mert ezzel biztosították országuk számára Európa leg hatalmasabb uralkodóinak és országainak a jóindulatát. Ez a szempont sem kicsinylendő egy ország életében és jele mindig a vezetők okos körültekintésének és megfontoltságának.

Mottójául az uj király azt választotta, hogy : Mindent Norvégiáért ! — és hogy uj nemzetéé akar lenni teljesen, minden ivadékában is, ezt

1912. junius 16.

azzal mutatta meg, hogy nemcsak maga vette fel a norvég Haakon nevet, hanem 1903-ban született kis fiát, az uj trónörököst is ezentúl norvég néven Olafnak hivják. A jelekből Ítélve Norvégiának meg lehet a jogos reménysége, hogy amilyen nemesen távozott trónjáról régi öreg királya, olyan bölcsen fog uralkodni ezen a trónon fiatal, uj fejedelme.

így ment végbe Norvégiának független állammá való alakulása, melyből nem hiányoznak a lélekemelő, nemes mozzanatok. Ezek között talán a legelső a már említett egyhangú megnyilatkozása a hamisitatlan nemzeti akaratnak, ami minden kétséget kizárólag csakis a helyzetet mindenképen helyesen felfogó művelt és erős nemzeti öntudattal biró nép kebelében történhetik meg. Mert ha érett megfontolás alapján jogosnak tartották követelésüket és ha követelésük komoly, megfontolt és őszinte volt, akkor attól a logika legegyszerűbb követelményei szerint nem is tágíthattak egy hajszálnyira sem. Nem is tágítottak és célt is értek. Az ilyen nép megérdemli, hogy szabad legyen, hogy mindenkitől függetlenül intézhesse saját sorsát, mert arra nagyon is megérett. Példát vehetünk tőlük mi magyarok is a nemzeti öntudat és együttérzés terén, ame’y két nemes tulajdonság nélkül nemcsak előre nem megyünk, hanem hányadunk és pusztulunk az állami és társadalmi élet minden vonalán.

A városi tisztviselők és egyéb

alkalmazottak nyugdíjalapja.

A múlt szombati városi közgyűlés tárgyalta és 8 szótöbbséggel el is fogadta a nyugdíjalapról szóló szabályzatot.

A szabályzat, mely mint már f. évi junius 2-iki lapszámunkban megírtuk, elhalaszthatatlan szükséget pótol és tulajdonképpen a várossá való átalakulásnál elkövetett mulasztást hoz helyre.

Amikor t. i. Szekszárd nagyközség közülete r. t. várossá alakult át, már akkor az alakult magasabb fokú közület adminisztrácionális megalapozásánál nem lett volna szabad elmulasztani, hogy a város jól fungálása biztosítása képen az üzembe helyezendő uj gépezet részeit, a tisztviselőket és egyéb alkalmazottakat, illetve ezek állásait úgy kreálják, hogy azok tisztüknek mindenben megfelelhessenek. Ehhez pedig okvetlen szükséges az, hogy a megélhetésre elegendő javadalmazásban és nyugdíjigényben részesüljenek.

S hogy ezt az átalakulásnál a város elmulasztotta, okozta aztán azt, hogy a városhoz iskolázott, képzett emberek nem igyekeznek bejutni, hanem csak kiérdemesült céhbeliek, akik a maguk egyébként tisztességes iparukban sem tudtak boldogulni. — S tes;ék elhinni, hogy a mi városunk éppen ezért még csak olyan vicinális a modern városi berendezkedéshez, mint a mi kényelmes és patriarchalis vonatunk az expresshez. S azok a kellő képzettséggel és iskolával biró tisztviselők is, akiket a sors oda vetett a városhoz s akiknek feje fölött állandóan ott lebeg a 6 éves választás Damokles kardja, minő érzelmekkel tölthetik be felelősség- teljes tisztüket, ha eszükbe jut, hogy a pofon- vágásig szalutáló megyei hajdúnak biztosabbnak mondható exsistenciája van, mint neki, mert annak legalább van egy kis vékonyka nyugdija !

Mi a város elkerülhető és indokolatlan meg- terheltetésének mindig ellene voltunk, ellene vagyunk és ellene leszünk a jövőben is. Ennél a kérdésnél azonban nem zárkózhatik el senki, és ezt nem ellenezheti senki, aki a város érdekeit igazán szivén viseli, mert ez első sorban aval os érdeke. Mi csak azt kifogásoljuk, hogy ilyen gyorsan és hirtelen tűzték ezt a nagyfontosságu kérdést napirendre.

Mert, ha a szabályzatot, annak szükségességét idejében megismertetik Vesztergombi Antallal és társaival, nem hisszük, hogy ellene szavaztak volna.

Nem vagyunk túl ideálisták, de sokkal rosszabbnak tartjuk, ha tájékozatlanul marad a polgár és csak a pótadó elleni veleszületett iszonynál fogva ellene szavaz annak, amit meg nem értett.

Azoknak a városatyáknak ugyanis, akik a szabályzat ellen szavaztak, meg kell érteni a következőket:

1. a kifizetendő nyugdíj nem a városi köz- pénztárrai, hanem a szabályzattal alakitott külön tőkével biró nyugdíjalapot terheli,

2. ez a nyugdíjalap tulajdonképen a tisztviselők kifizetendő illetményeikből való levont összegekből gyűlik össze ; vagyis nem más, mint az érdekeltek biztosítása,

3. ezen alaphoz a városi közpénztárt terhelő 10 ezer koronás hozzájárulás, melynek évi megállapított járulékai a pótadó terhére írandók, egyrészt igen csekély emelkedést okoz, másrészt visszatérül majd az államsegélyben, mivel ennek