Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-12-10 / 50. szám
X \ XIX. évfolyam 50. szám Szekszárd, 1911 december 10. Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Üteíeaéili Iprván-Htcza 6. sz.. hová a lap szellemi részér illető minden közlemények intézendő!; releloii n Kladáhsvaiai Telefon 11 iff Mér-félő nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű .urdetések és pénzküldemények intézendők t14fel4?ios f ómunfc&turs BOQA W ! L Ki 0 £ HORVÁTH SG8SÄCZ Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon £lä51zftte»i ár: E^ész évre U K, -'t evre 6 K, íjt évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések; 10O szói^ 8 korona, 100—200 szóig 9 korona 2üU—300 szóig 10 korona, miadeu további 100 szó I koronával több. Nyilttér garmond soroakint 30 ttllér A tanítók ügye. Mihelyt e sorok napvilágot látnak, az egész országból és igy városunkból és megyénkből is a tanítóság a fővárosba utazik fontos ügyeinek megvédésére. Az állami hivatalnokok fizetésének javításával és az e kérdésben tett kormánynyilatkozatokkal a legaktuálisabban lépett homloktérbe a tanítók régi ügye. Már régen úgy volt, hogy »quem due oderunk, paedagogum fecerunt« (akit az Istenek gyűlölnek,[tanítóvá teszik); de soha nem volt ez jogosabb, mint most mondjuk, ebben a drága, nyomorgó világban, amikor mindenkinek kevés a fizetése, de legkevesebb a tanítónak. Nagyon helyesen, nagyon okosan teszik a tanítók, ha érdekeik mellett erősen és egységesen talpra állanak. Mert itt nem az a helyzet, hogy a tanítóságnak az általános (szerencse, hogy nem titkos) fizetésjavitás nagy osztogatásából valamit ki kell csikarniok,: hanem a tanítóságnak oly nyomorult sorsa van, hogy szintén muszáj akcióba lépnie. A tanítósággal szemben mutatkozó régi szük- keblüség nemcsak mint kiáltó szociális igazságtalanság foroghat szóban, hanem kultur- szempontból is oktalanság. Mert ugyan a kultúrának mekkora terjesztését várhatjuk attól, aki nemcsak anyagi gondokkal küzd, hanem valósággal éhezik. Nagyszerű nemzet- erősitő kultur-missziót várunk a tanitótól és e mellett nyomorogni hagyjuk. Nem tudjuk, hogy mire való az országnak még két egyetem egyszerre, mikor az alsó fokú népoktatás, a kultúra fundamentuma, oly végzetesen mostohán áll. Szó sincs róla, nem mostani a napi drágasággal előálló bajokról van itt szó. | Századok óta, mióta egy-két lélekben nemes, i az embernevelésre magát hivatottnak érző j ember tanitani kezdett és ezt kenyérkere- I setté fejlesztette, az emberiség rosszul bánt a j tanítóval, még ha munkáját értékelte is, nem i fizette meg. Sokratesz, Plátó ludnszai részéről f ép úgy felhangzott ez a panasz, mint ahogy j az ország éhes tanítói elpanaszolták bajai- I kát és végre hivatásukhoz mért javadalma- | zást könyörögtek. A zokszó, mely Magyarország tanítói I egyetemének ajkairól Boldogasszony fogantatása ünnepén elhangzott, nagy kérdés, I váljon foganatos lesz-e egyáltalában? Meg- I szokhatta a tanítóság, hogy ezek a hangos tiltakozások, a sajtó meleg elismerése, kor- j mányférfiak vigasztaló, olykor remény keltő j szava az ó nyomoruknak nem vetett véget. | Körülbelül 26.000 magyar családot érint 1 súlyosan a kérdés, és ha az egész vonalon j nem hallatszanék a tisztviselői karnak fize- tésjavitást kérő hangja, talán több reményt fűzhetnénk a tanítók most felhangzó jajszavához, de belátjuk magunk is, hogy a követeléseknek ebben a bábeli zűrzavarában a pénzügyi egyensúlyt féltő pénzügyi miniszternek keserves feladata van, mikor Magyarország ki nem fejlesztett államélete, no meg aztán az ármádia is, a milliók millióit kívánja, nyeli. Meg vagyunk azonban győződve arról, hogy ahogy van, úgy nem maradhat. Ha egyrészről szeretnék, hogy a jobb elem, kiválóság és lelkesség sorakozzék a tanítói pályára, másrészről meg kell adnunk a pá- I lyának tisztességét, az életgondoktól való | mentességét, becsületét a tanítóság régi, | — és nem is túlhajtott — kívánságát. A | közvélemény mindég lelkesen és szeretettel i támogatta a tanítók ügyét és mi ennek a rokonérzésnek vagyunk őszinte tolmácsolója. Szégyen lenne, ha az ország legeldugottabb hangjára, bár legjelentékenyebb sajtó orgánum is ne a legnagyobb szeretettel ima a magyar tanítóságról. Hiszen hogy ma mintegy háromezer különféle hírlap, szaklap, folyóirat olvasódik az országban, az tisztán a modern, pályájára lelkesen előkészített tanítóság munkája és örök dicsősége. A tisztelt névtelennek. Lapunk 48-dik számában megjelent, városunk ügyeivel foglalkozó Cikkelyemre, »Pótadók és egyebek« felírással egy erősen vagdalkozó válasz jelent meg a Sz. U. legutóbbi számában, melyet felelet nélkül nem hagyhatok. A cikkely személyes támadásait hasonlókkal nem viszonozhatom, mert nevét nem Írván alá, nem tudhatom, isivel van dolgom. De talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a válasz azon veszedelmes kohóban készült, mely manapság részint émelygős hizelkedéssel, részint elvadult megfélemlítéssel törekszik uralkodását biztosítani. A válaszra csakugyan ráillik a jellemzés, melyet cikkelyemre vonatkozólag használ az illető, hogy az a közönség megtévesztésére alkalmas és sok tekintetben tendenciózus világításban beállított adatokat tartalmaz, melyek a következőkben szorulnak helyreigazításra: I. Tisztelettel alólirott és gúnyosan említett társaim nagyon is jól tudtuk, hogy a várossá átalakulás, melyet kérelmeztünk, több kiadással fog járni, de pénzügyi dolgokban való csekély jártasságunk folytán TÁRCA. Boldogok, akik sírnak.* Irta: Kiss Menyhért. Járok az élet üde tavaszába, Ragad az álmok szivárványos szárnya, £> amint emel az Illés-lángfogat: Hallok különös, égi hangokat. Htamban a esillagok is zenélnek. S az ősrengeteg nagy csendje is ének, Fenséges himnusz a vihar dala, Halk estima a tücsök dallama. í ... És mégis, mégis itt szeretek én Bánat, lemondás, szárnyszegett remény S zúzott szivek könnyes mezején járni, S a könnyezőket mind keblemre zárni, óh, szép az öröm, piros, mint a vér, De szebb a bánat, area habfehér, Rut célt fátylaznak derűs mosolyok, De szive tárva annak, ki zokog. testvéreim, kik éltek egyedül, Kiket az öröm messze elkerül, íftiénk Krisztus, a tőviskoszorus, Ä felhőtlen fény közt is borús. * Mutatvány az újabb költők egyik jelesének karácsonykor megjelenő verskötetéből. íUagányos utak, hosszú árnyu tölgyek, Felhős csuesok, félelmes, titkos völgyek, Felétek suhan lelkünk s ott lebeg, íRint fehér hattyúk nagy vizek felett... Példaadás. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárcája. — Megvagy! — szóla egy csengő hang, mialatt az Ets zöldes vize egyet csobbant. Megvagy! — ismétli halkabban és kicsi szája mosolyra áll, égkék szemében pedig csillogó könnycsepp ragyog. Az Ets színén a vizgyürük mint Cimbra ajkán a mosoly egyre halványodnak. Megsajnálta áldozatát, és a vergődő hal szájából hirtelen kiakasztotta a horgot. Pedig Cimbra bátor szive még a farkas láttára sem remeg; hisz , Bojericb leánya. Igaz, hogy bátor, de mégis csak nő, ki a gyámoltalan halacskát megkönnyezi. Megvagy ? Ki van meg ? így töprenkedik magában Lutatius és két kezével tolva utjából a cserjéket, óvatosan halad a hang irányába. Egy dárdavetésnyire van még és észreveszi Cimbrát. Erre fokozott elővi- gyázattal közeledik a leányhoz, ki úgy látszik a horgászást megelégelte, mert horogháncsát összehajtja Lutatius szinte remeg a kiváncsiságtól; s szaporán tolja utjából a bokrokat. Nagy sietségében azonban eltörik egy ág, és a reccsenésre Cimbra figyelmes lett. Hirtelen hátra tekint és megpillantva a harcost, bal kezével ijja, jobb kezével pedig dárdájához kap és mint a villám, talpra ugrik. Magas, karcsú derekán feszült az ezüst páncél, fehér, szende arcán elömlött a harag pírja, bájos, kék szeme lángra lobbant, s mint hómezőkön a hegyipatak szőke habja, úgy ömlött páncéljára dús hajzata. Dárdáját magasra emelve, támadásra készen áll Cimbra, Bojerich király leánya. Ki gondolná, bogy e leány pilla nattal előbb a kis halacskát megkönyezte. Mint egy hős áll ott vagy mint egy szobor, és egy szempillája sem remeg a hatalmas Lutatius láttára. Lutatius azonban nyájas szavakkal köze-- ledik Cimbrához, mire az is leereszti dárdáját, arcára szelíd mosoly ül, és bánatossá vált még előbb lángoló szeme. Tekintete Lutatius sötét tüzes szemén, magas barna homlokán, széles vállain és daliás termetén csüngött. — Te vagy a hős Bojerich leánya ? — Én vagyok. Én vagyok Bojerich király leánya. — És te ki vagy ? — Én Lutatius vagyok, a római hadsereg vezére. — Te vagy a hős Lutatius Catulus ? — Én vagyok. Két szempár hosszan tapadt egymásra. S:e műk beszélt, mert ajkukra nem jött szó. Cimbra szemében könny csillogott és megnedvesité árnyas szempilláját. De szempillái sem tudták visszatartani könnyeit és azokról szép lassan hullottak le ezüst páncéljára. És, bogy érzéseitől meneküljön, szép csendesen hátrált és kezével búcsút intett. A buesut Lutatius ezeu szavakkal viszonozta nehéz nekünk ellenségeknek lennünk, és kézévé intett. Lutatius mellét szorította a nehéz páncé
