Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-05-14 / 20. szám
XXXIX. évfolyam 20. szám Szekszárd, 1911 május 14. ■ ■ ■■ Szerkesztőség Bezerédj István-otcza 6. sz.. bová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére * mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők Felelős szerkesztő Főmnnkatárs BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon Előfizetési ár: Egész évre 12 K, 1/1 évre 6 K, ‘/« évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 8 korona, 100—200 szóig 9 korona. 200—200 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér. Az udvar Magyarországon. Irta: Dr. Bognár Oszkár. Ha a magyar ember Berlinbe megy, egyik legfeltűnőbb jelenség lesz előtte az, hogy a német nép mily szeretettel és gyöngédséggel veszi körül az uralkodót és annak családját. Annál különösebb ez, ha azt nézzük, hogy a szociálizmus Németországban az utóbbi években mily rohamos haladást tett. Mindjárt érthető lesz azonban, ha arra gondolunk, hogy a német uralkodó család állandóan a nép között él, osztozik annak minden örömében, bánatában, élén áll minden társadalmi mozgalomnak, vezetője és irányitója nemcsak a politikának, hanem az egész társadalmi életnek, jótékonyságnak, tudománynak, művészetnek; jó példával, áldozatkészséggel mindenütt előljár. A németek hatalmas imperatora pedig magas tekintélyével, óriási családi összeköttetéseivel, páratlan agilitásával, lankadatlan munkásságával a birodalomnak meg sem becsülhető hasznot és tekintélyt szerzett. Önkéntelenül felsóhajtunk: miért nincs ez nálunk is igy? Hiszen a törvények egész sorozata Írja elő, hogy az udvar az év felében nálunk tartózkodjék. Azonban ez csak írott malaszt; a parancsoló törvényt az évszázados ellentétes szokás megerőtlenitette, pedig a magyar nemzet dinasztikus volta közmondásos, antidinasztikus pártnak itt talaja nincs, nem is volt. Mikor az udvar úgy vendégképen néhány hétre idejő, a hivatalos körök és a hivatalos „sajtó valóságos örömujjongásban tör ki. Őszintén szólva, nem látjuk ezt indokoltnak. Nem mondjuk, hogy nem örülünk, ha itt az udvar, de nem fojthatjuk el azt a fájdalmas érzést, hogy ez nem a nemzet kedvéért történik, nem önzetlenül, nem rokonszenvből időzik itt az udvar, hanem ez a rövid vendégszereplés mindig valami más, nem is igen rejtegetett célt szolgál. Valahányszor itt tartózkodik az'udvar, mindig a nemzet nagyarányú megterheltetésé- ről van szó és az udvar szereplése csak a cél simább keresztülvitelét szolgálja. A történelem tanította meg a magyar nemzetet arra, hogyha az udvar szép szóval, ajándékkal közeledik feléje, akkor Vergilius azon szavaira gondoljon: »Et quidquid id est, timeo Danaos et dona ferentes.« Kezdve Mária Teréziától, végig a mai napig az udvar közeledését a nemzet mindig súlyos áldozatokkal fizette meg. Mária Terézia kedves szavait és Fiúménak ide- ajándékozását a magyar nemzet évtizedes háborúk viselésével viszonozta. Az egész udvari élet, amit Mária Terézia Budán meghonosított, a magyarok elnémetesitésének szolgálatban állott. És ez a szellem ma sem halt ki. Ha visszatekintünk a lefolyt évek eseményeire és az események közti összefüggést vizsgáljuk, világosa látjuk, hogy az udvar barátkozása, bimog'atása a katonai terhek vállalása érdekében történt és viszont, ha törekvései sikertelenségét tapasztalta, nem mulasztotta el, hogy neheztelését a nemzettel szemben éreztesse. A véderő törvényt, melyet 1899-ben alkottak, tiz évre tervezték. 1899-ben kellett volna revízió alá venni. A kiállítás idején, 1896-ban már előrevetette árnyékát a véderő vita, az udvar is elkezdte simogatni a nemzetet. A király 10 miniatűr szobrot ajándékozott a nemzetnek. Örült a nemzet a játékszernek. (Csak az a kár, hogy nagyitó üveget nem adtak a szobrocskákhoz 1) 1897-ben lehozzák a német császárt, a szövetségest, ez bókokat mond a »lovagias magyar nem- zetc-nek. Mindez nem biztosította a horribilis katonai terhek megszavazását. A katonai kérdések egészen felborították a politikai helyzetet. Jött a nagy obstrukció, Széli Kálmán bukása. Az udvar látva törekvései sikertelenségét »nyomor és szenvedéssel« fenyegeti a nemzetet. De újra kisüt a napjuk. Jön a nagy pénz- éspálinka- özön, megszületik a munkapárt és ezzel felderül a véderőreform napja. Az udvar reméli, hogy ezzel a többséggel keresztülviszi a véderőreformot és , . . itt az udvar. Mi is örülünk, hogy ősz királyunk körünkben időzik, de arra az ujjongásra, amit a kormánypárti sajtóban látunk, nem találunk okot. Mi csak azt látjuk, hogy a nemzet újabb és óriási, hosszú évtizedekre kiható megterheléséről van szó és az udvar egész itt tartózkodása csak ennek útját kívánja egyengetni Szegény naiv magyar nemzet! A kölesdi árvízről. Folyó hó 6-an délután nagy veszélyben forgott Kölesd községe és népe. Félkettőkor sötét felhők tűntek fel dél és nyugat felől, melyekkel együtt valami erős zúgást lehetett hallani. Hét perccel két óra előtt kezdődött az istenítélet. Huszonöt percig galambtojás nagyságú jég esett, mely a határ déli és nyugati részét teljesen elverte, számos cseréptetőt megrongált és ablakot hevert. Utána egy borzasztó felhő- szakadás a kis Hidaspatakot 150—200 méter széles és 6—8 méter mély rohanó árrá változtatta, mely a kistormás—kölesdi völgyet végig pusztította. Magával vitte az utbaeső Eljösz-e majd hozzám? Eljösz-e majd hozzám mikor nőm is sejtem, mikor nem is várom, madár daltól hangos, Arany kalászt termő, Rapsugaras nyáron ? Eljősz-e majd hozzám, Hogyha alkonyaikor Álmodik a róna, És a csendes tájon Szelíd esti fényben Ég a napnak csókja? Eljősz-e majd hozzám, Hogy szememről töröld A keserves könnyet? Hogy felém suttogjad Vigasztaló hangon: „Elég, — ne sírj többet I“ Eljcsz-e majd hozzám, Hogy magaddal vigyél Az üdvnek honába? Hogy őrömmé váljék A szivem fájdalma, A lelkem mély gyásza. Özv. Brandeiszné Frey Melanie. Az én templomomban. — A „Tolnamegyei Közlöny* eredeti tárcája. — Irta: Inftius. Bimbófakasztó, kellemes májusi vasárnap reggel van. A nap sngára játszik, a harmatgyöngyökkel himzett pázsiton. A madarak is rágyújtottak a mai hangverseny ünnepi nyitányára és bájosan zengik a tavaszt, mely édes kellemeit beíélehelte mindenegyes tárgyba. Az orgona bokrok már teljes pompájukban virágoznak. Némelyik ngy meg van rakva virággal, mintha friss hó lepte volna be a haragoszöld lombokat. Mintha valami kedves meleg szellő fuvalna át a tájon, a virágdíszben álló s illatárban nszó park felett. Nyájas, langyos szellő, mely olyan szép csoda reményeket igér fűnek fának és emberi szívnek, hogy megtellik vele minden bimbó minden szív. Ily tavaszi reményekkel telt szivvel léptem be ma az én templomomba, a parkunk déli sarkán álló négy terebélyes vadgesztenyefa közé, melyek a viruló természet fenséges díszletében pompáznak s a lelket csendes imádságra gerjesztik. Valahányszor e virágzó, e dns lombozatn fák között állok, valami csöndes borongás vesz erőt lelkemen s elmerengek az élet, a jövendő titokzatos mesgyéjén. Az élet, a jövendő mily örökös hullámzásban tartják a természeti világot, Az élet, a feltámadás jelképe a tavasz, mely fehér rózsaszínű virágokat, aggat tündérujjaival fáinkra. Most is tavasz van. Tavasz a természetben. De ősz, reményt hullató ősz a lelkem világában. Sápadt arcomról sugárzott a hit, a gyógyulásba vetett hit s a jövendő felé vetett remény és már alig vártam a tavaszt, a napsugarat, a májusi meleget. S íme eljött. Most ismét idejöttem az én templomomba, a suttogó lombok árnya alá, mert ez volt boldog s boldogtalan álmaim szentélye. Úgy érzem, hogy a tavasz édes poetikus hangulata belopta magát a szivembe s valami bolondos vágyó szunnyadó érzést kavart fel benne. S amint itt állok most is az árnyas fáim alatt a virágillatot lehelő reggel friss, andalító levegőjében, nem a jelenen s a jövőn merengek el, mint egykor. Lelkemben feltárni a múlt kincses háza s ott röpköd valahol képzeletem a Hajdúság homok rónáin. Néha-néha jól esik a múltak világába is visszaszállni, elmerengeni. Hallgassatok meg hát édes fáim egyszer engemet is, hisz oly sokat hallgattalak titeket, midőn a jövőről susogtatok. Hallgassatok a múltról mesélek. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy halvány arcú kis leány. A haja fekete, a szive arany, melynek mélyén az egek tüze lángolt, szép szemein ibolyák fakadtak, apró kacsói a fehér liliomokra emlékeztettek, piciny fogacskái mind egy egy szál gyöngyvirág s az arca gömbölyű — s mint mondtam — halavány volt, mint a fehér alabastrom. Ha fiatalos bájával valahol megjelent, olyan volt, mintha a rügybontó tavasz üzenete járna vele. Kedveltem őt, hisz szép leány volt mondhatom, büszke is valék rá, szebb ugyan nem
