Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-03-12 / 11. szám
XXXIX. évfolyam ________________11. szám Szekszárd. 1911 március 12. Fü ggetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj István-utcza 6. sz.. hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők Telefon 11 Kiadóhivatal Telefoji 11 Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű ________hirdetések és pénzküldemények intézendők Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon ■ Felelős szerkesztő Főmunkatárs Előfizetési ár: Egész évre 12 K, ljt evre 6 K, ‘/4 évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában BŐD A VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ Hivatalos hirdetések: 100 szőig 8 korona, 100—200 szóig 9 korona. 200—300 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér. Március Idusán . . . Irta; Leicht Emil. Ezeréves történelmünknek nem egy nagy, kimagasló eseménye van, amelynek hátterében semmi más erőt, semmi más döntő hatást nem látunk, mint a nemesért, a nagyért, a halhatatlanért lelkesedő és lelkesedésében — mint mondani szokták — megittasodott, mámoros lélek feszüléseit és ellentétes erőinek kisüléseit. Csudákat tud mivelni ez a lelkesedés. Tud pusztítani, mint a fejünk felett tova surranó fergeteg, de tud teremteni, alkotni is ! S ekkor szeme egy más világba néz, ösztöne pedig akadályokon és nehézségeken át, mint a gyökér a föld rétegein keresztül, egy gazdagabb, napsugaras életbe ragad^... Óriási erőt képvisel a lelkes ember, mert temperamentuma csupa tűz és küzdelem ... ,S ha van történelmünknek csak egy eseménye is, amelyet a lelkesedés érlelt és amely a lelkesedésből pattant ki, akkor — 1848 március 15-ike az!-Mert ezt a borús, ködös, havas márciusi napot, amely ezrek és ezrek szivének titkos és elfojtott vágyát dobta ki, amely beszédessé tette a néma ajkat, meghódította és tűzbe mártotta a zárkózott, a hideg szivet, amely bátorrá tette a félénket, ifjúvá egy vén országot, amelyen a felhők mintha nem is havat, hanem villany szikrákat szórtak, amelyektől lángba, tűzbe csapott mindenkinek szive, lelke — ezt a napot a láng, a lelkesedés szülte . . . A kínzó kétségek megszűntek és a pesszimizmus sötét felhőfátyola, amelyet a letiport szabadság, a mellőzés, a nemzeti hagyományok lábbal való tiprása vont a lelkek köré — rózsaszínű hajnalpirrá foszlott, amelynek széttépett kárpitján diadalmas fénnyel ragyogott keresztül: a szabadság biztató hajnala ! A szabadság hajnalhasadása volt ez. A magyar nemzet egy álmából felvert óriásként érezte, hogy igenis van erő leláncolt, tennikész karjaiban, érezte, tudta, hogy lüktet még szivében a nagy ősök drága öröké : a szabadság szeretete ! S meg mutatta mindkettőt az ámuló világnak! Lerázza a bilincseket és egy döntő küzdelemmel uj korszakot emel, teremt a közelmúlt dicstelen romjain; a jelen gyalázata és a jövőnek fénye pedig kicsalja ajkaira Petőfinek örökszép esküjét, a szabadság hatalmas fogadalmát: »Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk« ... Egész Európa mozgott. Egy gondolat rezgett át vén testén, hogy a létező állapot tovább meg nem maradhat ... A szabadság láza csillogott a szemekben. Az erejének és rabságának tudatára ébredt magyar nemzet is megértette a nagy idők intését . . . Felszabadítja a nagy hatalmat képviselő sajtót és 12 pontban foglalja össze és terjeszti elő régi igazságos óhajait, amelyek csaknem egy csapásra, erőszak és vérnél- kül kerülnek a megvalósulás biztos révébe. S ez utóbbi momentumok jellemzik a március 15-két nálunk. Ebben a tekintetben páratlanul áll. — Mert ezt a lelkes és dicsőséges ébredést, mozgalmat nem az a szellem inspirálta, amely Európa többi országain viharként zúgott végig, pusztítva, gyilkolva s amelynek rémes emlékeit a történelem lapjai őrzik . . . A lelkesedés tüzét nem anyagi érdek szította, nem is a vallási féltékenység . . . Hiányzott belőle az a gyűlöletes hang is, amely az első francia forradalom egyik októberi napján a versaillesi palotában vezényli a fanatizált tömeget, hogy a hü svájci testőrök holttetemén keresztül rabságba hurcolja felkent királyát, hogy majd kevéssel később gijotinnal üttesse le fejét. Nem! A, magyar nemzet ébredését nem vér, nem erőszak és király gyűlölet jellemzi. Magyar volt a mozgalom minden porcikájá- ban, minden eseményében, minden jelenetében, a magyar nemzet gavallérsága és becsületessége ütötte rá a patentot! S mikor a messze múltnak ezen nagy napjának emlékei újulnak fel, revelálódnak lelkűnkben, igaz, hogy a fantázia, amely segítségünkre jön, színes fátyolokat aggat ezen kedves és a most élők szivében — sajnos — már most fakuló emlékekre, fénybe borit sötét és árnyas zugot is, de én azt hiszem, hogy az én és velem együtt sokaknak lelke, ezen emlékektől — bár távol állunk -tőlük — mégis tüzbe, lelkesedésbe csap . . . Igen, lelkesedésbe csap lelkünk, mert akkor, amikor csodával határos küzdelmek, csalódások, vereségek és diadalok emlékkövén mereng, látja, hogy az a tizenkét pont, amelynek kimondása ezen nap emlékéhez fűződik, amelyért nem rettent vissza a nemzet egy véres és erőfeszitő küzdelemtől sem — nagyrészt vérébe mentek át, a papirosról az életbe, a költő víziójából a valóságba. A nóta. Repül a nóta, repül egy szívbe És ott csöndesen megpihen . . . Eldudolgutják néha-néha S nem felejtik el sohasem. Repül a nóta, repül más szívbe És nem marad ott: elsiet, Pedig tán ott is eldadolnák, De ha senki sem érti meg. Úgy néha, mikor fáj az élet S jön a szomorú alkonyat, Mikor a lelkünk ur felettünk: Az érzés, nem a gondolat ... Mikor befon, besző bennünket A sirnivágyás daemona S édes emlékek játszi szárnyán Tavaszi napfény mosolya . . . Ha a szivedben egy-két nóta Nem talált csöndes nyughelyét: Behunyt szemed jóleső könnyét Semmi, semmise hozza meg! HUSZÁR LOLI. Agenor gróf és Szilasi Tamás. i. Szilasi, akinek záros határidőre kellett szállítani a regényei, szomorúan ült az íróasztal mellett s miközben a szomszédos ebédlőben a szobaleány a feleségét öltöztette, a következő regénytervezetet tette lázasan a papírra. XXIV. fejezet. A férfi. A gróf a hintaszékben ült és lábát a kandallónál melengette. Odakünn hideg és nedves őszi nap borult a didergő világra, de az elegáns medvebőrös dolgozószobában, amelyet ezer exo- tikus csecsebecse ékesített, a tűz otthonos fénye áradt szét. A gróf a hintaszékben ült és hanyagul olvasta megszokott francia hírlapját. Finom gianaclÍ8 cigarettájának füstje bodor karikákban tört a japáni-stilü menyezet felé és a csöndet alig zavarta meg más nesz, mint a papír diskrét zörgése, mikor a gróf a másik oldalára fordította a francia újságot. Az ezüstös óra, amelynek tetején egy rokokó vitéz állott őrt, szabályosan ketyegett. Ki tudja, meddig tartott volna ez az elálmositó csöndesség, ha most hirtelen egy- tiszta csengésű asszonyi hang meg nem szólal az egyik homályos szögletben ? — Tehát ? — kérdezte az ezüstös asszonyi hang. — Tehát? A gróf letette az újságot és egy újabb füstmacskát bocsátott föl az arabeszkes menyezet felé. — Mit akar a grófné ezzel a kérdéssel ? — mondta szenvtelenül. — Azt hiszem, hogy a gróf tudja, miről van szó . . . _ Már megint az utazásáról akar beszélni, ne vetett föl a gróf gúnyosan. Úgy gondolom, hogy elég érthetően fejtettem ki az álláspontomat a grófné előtt . . . Ismétlem tehát másodszor: Nein . . . nem, nem ... A grófné most leesett a szőnyegre és szőke fejével sírva borult a nyugodtan cigarettázó férjére. — Agenor, értsen meg, rebegte könnyezve. Ez a levegő fojt, a társaság terhemre van, a bálok, a mulatságok untatnak. A szabad tengerre, a kék égboltra van szükségem, hogy csak némiképpen is magamhoz térjek . . . Meg fogok halni itt . . . érzem ... tudom . . . bizonyos vagyok benne . . . Legyen irgalmas, Agenor ... vigyen el ebből a borzadalmas légkörből . . . A gróf uj cigarettára gyújtott és az egyik lábát átvetette a másikon. — Grófné, mondta aztáp szárazon, — hagyjuk a fölösleges jeleneteket . . . Tudja, hogy nincs kedvemre az érzékenykedés és mit sem gyűlölök annyira, mint a, hiábavaló szóbeszédet. Megmondtam, hogy nem viszem el a genuai tengerpartra — és ha ismer, bizonyos lehet afelől, hogy meg is tartom a szavamat ... Ne okozzunk tehát egymásnak fölösleges keserűséget. — Agenor, susogta elhalóan, — Agenor, legyen jó ... az Istenre kérem . , . Rabszolgája, hü kutyája leszek, ha a kérésemet teljesiti . . . Önnek mindegy , . . legfeljebb nem vadászik egy hétig . . . engem az egész életre boldoggá, tesz ... A ruhája szegélyét fogom csókolni . . . á szeméből lesem ki minden vágyát ... csak vigyen el innen . . . vigyen el, mert megfulok. A gróf dacosan vállat vont. — Szegény gyermek. Önnek láza van . . . Feküdjék le . . . a pihenés jót fog tenni • az idegeinek. — Agenor, Agenor, hát nem teszi meg ? A gróf válasz helyett egy bécsi kupiét • fütyürészett. 1 Az óra szabályosan ketyegett. A szomszédban egy kanári dalolt. — Istenem, sikoltotta most a grófné hangosan, — a szivem ....
