Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-12-24 / 52. szám
2 TqLNAMKGYEI közlöny 1911. december 24. nek karjai közöl és India-utcáin kolomppal csalogatta magához a pogány gyermekeket, hogy megtanítsa őket szeretni és dolgozni? Hol van egy assisi szent Ferenc, aki midőn már mindenét jótékony célra fordította, levetette kabátját és azt is a nyomor emberének adta ? Ma már nincsenek ilyen emberek. Jézus hitének ma csak napszámosai vannak, de nincsenek apostolai. A profán világ ezekből is gyarló embereket formált. Különösen szegény magyar, ezer sebből vérző hazánkban látjuk ezt legjobban. Meddig fogunk csekély külsőségekben rágódni még? Meddig fogunk széttagolva lenni? Miért nem egyesülünk magyarok a kereszténység igazi szellemében ? Uj emberek, aj apostolok kellenek ide, akik ledöntik a felekezetiség és nemzetiség béklyóját s megalapozzák az egységes magyar társadalmat. Ezt pedig nem fegyverrel és vérrel lehet átalakítani, hanem az igazi kereszténység alapfogalmaival. Máté apostol evangéliuma V. részének 15. versében adja meg a tanácsot: »A gyertyát is nem azért gyújtják meg, hogy elrejtsék véka alá, hanem, hogy a gyertyatartóba tegyék és fényeljék mindeneknek, kik a házban vannak.« Az lesz az uj Messiás, aki ezt megoldja. Az lesz az uj Megváltó, aki felvilágosítja a világot, hogy nem a fegyverrel és az emberek és fajok lemészárlásával kell létünket megalapozni, hanem a hit, a munka, a tudás és szorgalom erényeivel. Ebben a szellemben kell nekünk magyaroknak különösen nevelni népünket. — És ha ez az eszmény minden ember agyában megfogam- zik, akkor lesz csak az emberiségnek igazi boldog karácsonya. Szabadság, Egyenlőség és Testvériség! Te szent karácsony hármas szimbóluma, jöjj el mielőbb! Koretzky János. Nyilatkozat Nagy János Prantner „Nyilatkozat“ ára. Manapság, aki csak szerét ejtheti, nyilatkozni iparkodik. Eltekintve attól, hogy Nagy János Prantner és 200 aláírójának felebbezése foly tán a szekszárdi róm. kath. tanitók a remélt 100—100 korona drágasági pótléktól elestek, engedje meg Nagy János Prantner, hogy a Tolnamegyei Közlönyben megjelent Nyilatkozatára én is nyilatkozzam. Sajnos, nem tehetem ezt olyan csomagokkal megrakott urra s csak ismételt kérdésre matatják meg, hogy ők hol laknak. — Hát ti Kovács István gyermekei vagytok ? Akkor gyertek csak vissza velem éa vigyétek ezeket a csomagokat! A gyermekek szót fogadnak s indalnak visszafelé az idegennel. Az őrház előtt még utoléri őket Kovács István, ki csodálkozva nézi az alőkelő úriembert gyermekei között. — Uram nem tévedt talán el ? A község nem erre van! — Nem barátom; ép önökhöz indulok, a maguk körében szeretném karácsony estéjét tölteni. — Úgy szívesen látott vendég egyszerű hajlékunkban, tessék belépni! Nyílik az ajtó | belépnek a csak néhány gyertyával gyéren világított karácsonyfához. A gyermekek előbb meghatottan nézik a karácsonyfát, az asztalon rakott néhány játéktárgyat és könyvecskét, majd térdre esnek s ártatlan szivük egész bensőségével a kis Jézuskához imádkoznak. Utána mindegyik a helyére rakott ajándékot veszi kezébe, mialatt határtalan öröm sugárzik szemükből. ölelik, csókolják szüleiket ezerszer is megköszönve, hogy oly jól ajánlották őket a Jézuskának. , Kovács János az ajtóban megállva szemeit törölgeti. Eszébe jut az ő gyermekkora, mikor még ő is örömmel várta a szent karácsonyi estét. Szüleinek egyetlen, dédelgetett gyermeke volt, kire mindig gazdag adományok vártak. S most nincsen senkije, kivel legalább együtt tölthetné karácsonyi estéjét, ki vele megosztaná örömét. Először életében érzi magát elhagyatottnak. Odarohan a gyermekek közé s miközben sorba csókolja őket, egy-egy aranyat csúsztat tenyerükbe. Az őr feleségével szótlanul nézi az idegen urat, mellverdeső, önérzetes hangon, mint ezt Nagy János — engedje meg, hogy csak röviden nevezzem, hiszen a t. olvasó úgy sem téveszti össze más Nagy Jánossal — teszi. Egészen más szemüvegen nézik a t. polgártársak azt, mikor valaki adóemelés ellen nyilatkozik, mint mikor &t hangoztatja egyik-másik, hogy ne sajnáljuk a kultúra oltárára meghozni azt az 1—2 százaléknyi adóemelést. Legfölebb szerénységről tett volna tanúságot Nagy János, ha álnév alatt nyilatkozik, mint olyan, aki nem számit a „szegénysorsú polgártársak" hálájára. ' Lássuk, kiknek a sorsán óhajt Nagy János — a tanitók rovására — minden adókorona után 1—2 fillér erejéig könnyiteni. Szerintem a hitközségi adófizetőket 4 osztályba oszthatjuk be: az I-ső osztályba tartoznak azok, akiknek van miből és akarnak is fizetni — ide tartozik Nagy János is — II. osztályba akinek van miből,, de • nem szívesen fizetnek, a III-ba, akik szívesen fizetnének, de nincs miből, a IV-be, akiknek nincs miből, de nem is szívesen fizetnének, ha volna is miből. Én hiszem és felteszem Nagy Jánosról, hogy az ő mentő akciója a két utolsó csoportba tartozók érdekében történt. Ez azonban fölösleges fáradtság volt részéről, amennyiben ezek alig érzik az iskoláztatás terhét. Ugyanis az iskola szék és hitközségi tanács évről-évre felmenti őket a fizetés alól ; a hátralékokat törlik, részben pedig átírják a következő évre. Innen az állítólagos 5000 korona állandó hátralék. Tandijat 1910. évtől kezdve meg egyáltalában senki sem fizet. Se gazdag, se szegény. Az állampénztár ennek fejében 3200 koronát fizet a szekszárdi róm kath. hitközségi pénztárba. A legszegényebb szülők gyermekei még ruha- és tankönyvsegélyben is részesülnek. „Nyilatkozat“ ában Nagy János egy helyen azon is kesereg, hogy ő és a többi polgártársak egész nyáron át reggeltől estig izzadnak a mun kában s a jég nem a szellemi munkásnak a készfizetését veri el. Arról azonban hallgat, hogy ha az élelmiszerek ára pár év alatt megkétszereződik, ezt senki sen fölebbezheti meg. —. Utána mégis csak legnehezebb sorsa van — szerinte a hitközségi pénztárnoknak, aki nyáron szintén izzad s emellett — mint mondja — még vagyo- nilag is fele ős. Legyen nyugodt Nagy János, mi tanitók nem irigyeljük pénztárnokunktól sem az ő 1200 korona fizetését, mert hiszen velünk együtt ő is érzi a drágaság terhét. — Az ellen azonban tiltakozunk, hogy a tanító munkáját — mint szellemi munkát — lekicsinyelje s azt holmi játékféle dolognak minősítse a nyilvánosság előtt s olyan színben tüntesse fel a tanítókat, mint akiket semmiféle felelősség nem terhel sem Isten, sem emberek előtt. (Éppen jókor — december 19-iki lapokban —jött bakosi Viktor Justh-párti képviselőnek beszéde. Kérem Nagy Jánost, ha még nem olvasta volna, olvassa el.) Ha nem terheli a tanítót felelősség — ezt nem állítja ugyan „Nyilatkozatában, de sokan kiérezhetik belőle — akkor mért szidják kivált a t. polgártársak mintha csak éreznék, hogy szivében mi megy végbe. — Kovács János magánzó vagyok s a po- zsonmegyei Dombosból jövök. A véletlen, vagy mondjak a sors keze vezérlett ma ide, önök közé egy levelezőlap által. Ezzel kabátja zsebéből előveszi az ismert levelezőlapot s odaadja elolvasásra. Az őr felesége hangosan felzokog, a férfi kemény arcvonásai is ellágyulnak s valami hívatlan vendéget tüntet el öklével a szeméből. — Szegény Etelkát — szólal meg végre az őr — már fiatal korában is kemény próbára tette az élet. Karácsony napján, mikor mindenki örül, I szomorú, az ő szive vérzik a fájdalomtól. Köszönjük Uram, hogy személyesen fáradt el ide és érdeklődőit szegény rokonunk iránt. Az őr felesége egy székre állította ezután a karácsonyfát, tiszta abrosszal leteritette az asztalt és feltálalta az egyszerű vacsorát. Kovács János is kirakta a magával hozott sülteket és bort. Egymást kinálgatva, a vacsorához láttak. A gyermekek nek (bátorodva, nagy étvágy gyal fogyasztották a jó bácsi Ízletes falatait, de a felnőtteknek sehogy sem akart izleni. Valami furcsa érzés, valami fájdalom, mintha fojtotta volna őket. Vacsora után az őr felesége lefektette a gyermekeket, jött Etelka rokonuk sorsáról beszélgetve még fennmaradtak. Az éjfél előtt érkező személyvonatot akartak még bevárni. * Jóval a vonat érkezése előtt az őrt és Kovács Jánost már az állomáson találjuk. Fel és alá járkálnák, még egy éles fütty jelzi a délről jövő személyvonatot. Egy harmadik osztályú kocsiból egy fej- kötős, szerény ruhás fiatal lány lép ki, kezében kis táskával. Körülnéz, keres valakit. Amint meguton-utonfélen a tanítót, ha gyermekeik nem olyanok, mint amilyeneknek ők szeretnék, hogy legyenek. Ami a termények árának folytonos emelkedését illeti, hogy azt nem a termelő, hanem, Nagy János szerint a tőzsde és a takarmányhiány szabja meg, az nem valami nagy megnyugtatására szolgál a fogyasztó közönségnek.. Nem hiszem azonban, hogy akár a szekszárdi, akár a sárközi, vagy agárdi menyecskék mikor eladnivalóikat a szekszárdi piacra hozzák, hogy megelőzőleg odahaza valami nagyon tanulmányoz zák a tőzsdei árfolyamokat. Viszont, ha annak a tanitócsaládnak egy pár görhes csibére van vágyódása — e helyett azonban célszerűbbnek látja főzelékfélét, krumplit, babot stb. venni — nem gondolom, hogy előzetesen valami tájékozást szereznének maguknak a Budapesti Hírlap tőzsdei jegyzéseiből. Végül arra kérem Nagy János Prantnert,. hogy ha mindezek után azzal találna kérkedni, hogy megyéspüspök urunk mégis csak helyt adott fölebbezésének — ezt ne nekünk tanítóknak mondja, hanem azoknak az áldozatkész tanácstagoknak, akik készséggel megszavazták részünkre azt a kis segélyt, amire bizony nagyon számítottunk. Nem rajtunk múlott, hogy nem kapjuk meg. Tanúsított jóindulatukért azonban a nyilvánosság előtt is hálás köszönetét mondunk. Szekszárd, 1911 december 20. Tanitó. A szivekhez. Irta: Rákosi Jenő. Az első szóra, az első kiáltásra szárnya nőtt a legszebb gondolatnak: a beteg gyermekekről való gondoskodás gondolatának. Szárnya nőtt és a gondolat szárnyát csattogtatva berepülte a haza téréit s ahol megcsapott egy szivet, a szív kinyílt s befogadta a gondolatot. És a munka egyet lépett, s nagyot lépett. Varázsütésre tetté vált a szándék és ma már nem kezdeni, hanem csak folytatni kell a dicső müvet, amely a tavalyi esztendőnek egy históriai tényévé lene. Hiszen mentő révet építettünk az élet, a szenvedés tengerén tehetetlenül vergődő lelkeknek. — A gyermekvilág a nemzet éleiének a forrása. Amily bőven fakad, arnily zavartalanul folyik, amilyépen csörgedez: abban a mértékben vetődik fény, öröm, remény arra az útra, amelyen a nemzet a maga jövőjének titkai felé vándorol. A nemzet ereje, a nemzet hatalma, a nemzet dicsősége lélekzik a bölcsőkben, szólal meg a gyermekszobák vidám zajában és dobog fel a gyermekek szivében A gyermekvilágon kell a nemzet szemének pihennie, mert a maga jövőjének a képét szemléli benne. Jusson eszetekbe a Krisztusi mondás: Bocsássátok hozzám a kisdedeket, mert övék a menyeknek országa. A Nemzet pedig Krisztus szavával ezt pillantja az őrt feléje rohan, szótlanul nyakába borul s keservesen sir. „Bemutatom Kovács János urat, névrokonunkat, ki értesült sorsodról s eljött téged megvigasztalni.“ „Igen húgom, szomorú sorsa meghatott; felebaráti kötelességemnek tartottam vigasztalására és segítségére sietni.“ „Köszönöm Uram! Ha idegen is előttem, de részvétének szavai jól esnek szivemnek.“ Az őr feleségével való találkozás is szivet- tépő jelenet volt. A szegény lányt alig tudták megvigasztalni és lecsendesiteni. „Anyád leszek, annak tekints, mondja az asszony. Ä mi otthonunk lessz a tiéd is. Ne félj, hol négynek van mindennapi kenyere, ott az ötödiknek is jut. Majd csak megsegít az Isten és sorsod jobbra fordul. Csak el ne csüggedj, csak bízzál benne!“ A lámp* világnál látja Kovács János, hogy Etelka egy tán 18 éves csinos lány. Még meg- nyerőbbó tette az, hogy arcán szinte vissza tükröződött nagy fájdalma. Sötét szeme mintha a fátyolos jövőbe akarna nézni. Kicsi kezén kemény munka nyoma látszik. Fel felsóhajt, össze szorítja ajkait, hogy kitörő fájdalmát vissza fojtsa. Lassan-lassan megindul azután beszéde is. Elmesélte, hogy kis házukat és földjüket itthon pénzzé tették útiköltségre. Amerikában sokáig munka nélkül voltak, úgy hogy már fogytán volt kis pénzecskéjük. Végre édes apja egy szénbányába jutott, hol elég jól fizették. Sokáig azonban nem birta volna már, mert tüdejét támadta meg a rossz bányai levegő. Más munka után látott és kapott is, csakhogy bele már nem kezdhetett, mert beomlott a bánya és holtan hozták haza. Édes anyja is folyton betegeskedett, ez a csapás meg annyira megviselte, hogy útközben
