Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-11-26 / 48. szám
2 To LN A MEGYEI KÖZLÖNY 1911. november 26. séggé való visszafejlődés eszméje. Nem való egy szegény városnak az a nagyzás, mely a csőd, a fizetésképtelenség szégyenét hozhatja reá. . Mig nagyközség voltunk, igaz, hogy az érdemes János kocsisnak nem volt oly fényes libériája, de a potadónk sem volt több 50 százaléknál; pedig nem mondható, hogy Szekszárd a múltban nem haladt volna szépen előre. Lassan, öntudatosan, nagy körültekintéssel, számotvetve a lakosság teherviselési képességével, szerezte meg kulturális intézményeit. Igaz, hogy nem volt egy már romlásnak indult s 200.000 korona helyreállítási költséget igénylő villamos telepe; nem volt egy semmit sem jövedelmező jéggyára, de nem is volt egy millió koronát meghaladó adóssága, melynek nagy súlyát most úgy tervezik enyhíteni, hogy konvertálják s jó részét áthárítják a következő nemzedékre. Legalább nem csak a mostani nemzedék, hanem a késő unokák is áldani fogják azokat, kik a huszadik század elején Szekszárd ügyeinek intézésébe befolytak. Boda Vilmos. Szőlőművelésünk. Ez alatt a cim alatt jelent meg a „Tolnamegyei Közlöny“ folyó hó 19 iki számában egy vezércikk, Cs. aláírással. Nen tudom, hogy kicsoda ez a Cs., de legyen akár kicsoda, el ismerem, hogy cikkének minden egyes mondata majdnem maga a megtestesült igazság. Ezeket az igazságokat olvasva azt kell mondanom, hogy ez az ember ért a dologhoz, hogy van érzéke a szőlőműveléshez és hogy van tudása. Mindamellett engedje meg az igen tisztelt cikkiró, hogy érdemes cikkével kissé foglalkozzam és kissé rámutassak olyan dolgokra, amelyeket még nem tud, mert a helyi viszonyokat még kellően nem ismeri. Ez utóbbit azért vagyok bátor álli tani, mert cikkében felsoroltakból kiviláglik, hogy köztünk még uj embernek kell lennie. Nagyon igaza van, amidőn azt állítja, hogy a szőlőmüvei ssel foglalkozó újságcikkek a szőlő- kulturára nagy fontossággal bírnak. Igaz, igy is van. De csakis akkor van ez igy, ha az ilyen cikkeket olyan emberek Írják, akik értenek a dologhoz. Mert tény ami tény, bizony némelykor találkozunk olyan erre vonatkozó cikkekkel, amelyek zöldek, akár csak egy zöld oltvány, amelyik nem szárad el. Mert bizony Isten, láttam már ilyet is a szekszárdi határban. De gyerünk tovább. Azt állitja a cikkiró, hogy nem fogadja el azt, hogy Szekszárdon a szölőkultura tultengés- ben van. Pedig hát bocsánatot kérek, de ebben téved. Nagyon is tultengésben van. Annyira, hogy gyermekével gyönyörűen kifaragva a kőből, alatta van a Pálffy grófok címere. Fényes kivilágításban igazán szép ez a régi vár és a megérkezett társaság gyönyörködve állt meg a kapu előtt. Irma felhasználta az alkalmat és nagy lelkesedéssel dicsőítette ezt a szép helyet és feltette a kérdést, hogy miért adatott ez a címer a Pálffy grófoknak ? Persze a vendégek és a hadnagy is kérte Irmát, hogy mondja el, ha tudja ezen különös cimer eredetét. El is mondta azonnal, hogy valamelyik magyar király egy ízben szarvasokra vadászot, egyet megsebzett s ez vad rohanással egy szén* égető ember szekerére ugrott s azt összetörte. A király látta a szegény ember sopánkodását, megkérdezte, hogy kicsoda; ez azt felelte: „Pálnak a fia vagyok.“ A király megkedvelte és nemesi rangra emelte s a Pálffy nevet adta neki és címeréül pedig egy törött keréken ágaskodó szarvast. Irma beszédét szívesen hallgatta mindenki, különösen a hadnagy mutatott nagy érdeklődést; még kérte is Irmát, hogy beszélne el más egyebeket is erről a szép vöröskői várról, hisz ő előtte ez mind ismeretlen, Irma sejtette, hogy terve sikerülni fog, őrült magában és igy szólt: „Menynyit, de mennyit tudnék én magának beszélni erről a várról, ennek a csodás keletkezéséről; titkos rejtekhelyeiről, hisz én úgy ismerem minden í.eg-zugát, még magát a vár szellemét is. „Miféle vár szellemét?“ kérdi a hadnagy csodálkozva. „Csak ne ijedjen meg, inkább elmondom, már nemcsak a gyönyörű szép gabonatermő földeket, a selyemszénát termő kaszálókat ültették be szőlővel, hanem még a mocsaras békatavakat is, amelyekben még szüretkor is oly szépen, an dalitóan csattog, énekel a — varangyos béka. Igenis, tultengésben van nálunk a szőlőtermelés, annyira, hogy az már csalásszámba megy. Csalás, mert a szekszárdi bor csak a szekszárdi hegyeken terem, a lapokon termelt bor pedig csak Szekszárdon termett, de nem szekszárdi bor. Ezek a lapokon termelt vinkók és a borkereskedők által még mindig, tudja az ördög honnan beszállított, gyalázatos, komisz lőrék,' amelyek azonban mint szekszárdi borok lesznek eladva, ezek tették tönkre a szekszárdi bornak a hírnevét! Viszont pedig igazat kell adnom, amikor ezt mondja, hogy nálunk a munkáskéz nem drága. Nem drága, sőt, tekintve a mai drágaságot, elég olcsó. Csak az van a dologban, hogy akkor nem drága, ha úgy dolgozik, ahogy dukál. Ez pedig nemcsak a munkásokon, hanem a gazdákon fordul meg. Csak tessék azt a munkást megbecsülni, majd akkor nem lesz drága a munkáskéz. Csak ne tessék azt mondani: én harminc ki’aj- cáros bort nem adok annak a ...............napszá mosnak ! Mert ne felejtsük el és nagyon is tartsuk szem előtt, hogy az a napszámos 18—20 forintos kenyeret és 100—120 forintos szalonnát eszik, amikor 60 krajcárért egész nap kapál. Hogy tovább menjünk, engedje meg a cikkiró, hogy kalapot emeljek az előtt a kijelentése előtt, hogy annyi slendriánul kezelt szőlőt még nem látott, mint nálunk. Nem is láthatott, mert nincs több borvidék ebben az országban, ahol ilyen élhetetlen és rendszertelen szőlőkezelés lenne, mint itt. De ne méltóztassék azt hinni, bogy a szekszárdi szőlőtermelők a hibásak ! Nem, hanem azok. akik abban az időben, amikor sző- leink kipusztulása után azokat újra telepítettük, a telepítést vezetni és ellenőrizni hivatottak voltak. Jól tudjuk azt mi is, hogy a mi hegyeinken a riparia portalis jól tenyészik, jól tudták azt az állami közegek is és mégis ránk sóztak mindenféle szemetet. Ez volt az az úgynevezett mellékjövedelem, amelyből futotta egyik-másik semmiből lett alaknak az a fejedelmi fényűzés és pompa, no meg a ferbli. Ha már itt tartunk, hát szíveskedem felemlíteni azt a szerény nézetemet, hogy azt, aki itt Szekszárdon először kimondotta azt, hogy egy méter távolságra kell ültetni a tőkéket, azt egyszerűen le kellett volna bunkózni. Nincs a világon az a körmönfont- statisztikus, aki ki tudná azt számítani, hogy ezzel nekünk mennyi kárt okozott. A méteres sortávolság még csak hagy- ján, talán jó is, de a méteres tőketávolság, ez egyenes ostobaság ; untig elég 50 cm., még ennél kevesebb is megteszi, annyi hely legyen csak, hogy a vakaró elférjen a tőkék közt. De csak a kadarkánál ám, más faj ezt a sűrűséget nem birja ki, elpusztul. Hogy nálunk itt annyi a szőlőfaj, ennek is a már említett állami közegek voltak az okai. mert itt minden éjjel megjelenik a vár szelleme és különösen az idegen vendégeket keresi fel.“ „Ezt már igazán nem hiszem el Irmuska.“ „No jól van — csak ne higyje el; talán biz még azt sem akarja elhinni, hogV ezt a várat nem a jelenlegi helyére, hanem a Kukla hegyre tervezték, ámde amit itt egy napon át építettek, azt a vár mostani helyén felépitve találták ; mivel azt a szellemek átvarázsolták — ez igazán igaz.“ A hadnagy csak nevetett, de azért meghatotta Irma komoly beszéde, aki jól értette a kieszelt terv keresztülvitelét. Felértek már a második emeletre és a társalgó-teremben pihent az egész társaság. Irma gyorsan elillant és kiadta egy inasnak a parancsot, hogy a legszelídebb őzikéjét azonnal hozza fel és helyezze el a hadnagy ur szobájába, az ágy alá. Az inas teljesítette úrnője parancsát s a kis Irma megelégedetten foglalta el helyét az étkezőteremben, — jóízűen fogyasztotta az éhes társaság a pompás estebédet. Egy kis csevegés után mindenki nyugalomra tért, a hadnagy is sietett szobájába és elképzelte előre, hogy mily édesen fog ő ez éjjel aladni. El is aludt gyorsan, de úgy éjfél felé zörgést hall, olyan lassú kopogás szerűt, felébred, figyel, megint csak hallja — de mi ez ? Honnét jön ez a hang? Most meg emelgeti az ágyam; most meg jár-kel föl-alá a szobában . . . Ur Isten mi ez ? Félelem, remegés fogja el a bátor hadnagy szivét és eszébe jut Irma beszéde: a vár szelleme . . . íme megjelent, itt van, eljött, mi lesz most ? Mélyen a párnáiba temeti az arcát s erős szívdobogás, félelem közt váija, lesi, hogy mi lesz, mi történik vele . . . kezét kinyújtva Meghozattak ezer mindent a czirifándlitól kezdve egészen a decsi szagosig, ők maguk azonban nagy bölcsen kadarkát ültettek -Itt üteg kell említenem, hogy abban a tekintetben, hogy csak kadarka, nagy burgundi és olasz rizling fajok volnának Szekszárdiba valók, amint azt a cikkíró mondja, nem adhatok teljesen igazat. Az én nézetein az, hogy csak kadarka és csak olasz rizling való ide, a burgundi azonban nem. A valódi szekszárdi vörös bor zamatot a burgundi nem adja ki soha, arra csak a mi jó, öreg, kipróbált kadarkánk képes. Amit a kapálásról, nyitásról, takarásról ir, az mind természetes és helyes. De különösen igaz és roppant fontos az, amit a metszésről mond. Ez a helyes, igy kell metszeni, nem pedig csak ugry átabotában, mint ahogyan mi metszünk. Csakhogy itt van ám egy nagy bibi. Úgy metszeni, csak ott lehet, ahol kövér a föld és elegendő a trágya. De nem ám nálunk, ahol — mint nagyon helyesen megemlíti, — a szőlőkultu ránknak nagy baja a talaj rendkívüli szegénysége. Nem volt, nincs és nem is lesz elegendő trágyánk soha. Sok az eszkimó, de kevés a fóka. Sok a szőlő, de kevés a marha, azaz hogy kevés a szarvasmarha, amelyik trágy7át csinál. Volna itt egy hely, ahol mégis lehetne trágyát csináltatni és ez a gyepmesteri telep volna, de hát mindenki nem lehet báró, mert úgy látom, ott csak bárók részére lehet trágyát előállítani. Nem tartom jogosnak azt, hogy Szekszárdon bárki is, ha mindjárt báró is, a gyepmesteri telepen összegyűlendő trágyát magának szerződésileg lekösse, és felkérem az erre illetékes hatóságot, hogy szíveskedjék sürgősen intézkedni, hogy a gyepmesteri telepen ne csak bárók, hanem más sze gény ember fia részére is készíttethessék trágya. Mennyire igaza van azonban a cikkírónak, hogy borértékesítésünk zavarait borkereskedelmünk züllöttsége és a szőlősgazdák szervezetlensége okozza, hogy a borértékesítés szervezésére pedig okvetlenül össze kell fogni, legyen az egyesület, szövetkezet, részvénytársaság vagy bármi más ut, vagy mód. Oh, ha tudná, hogy mennyit irtunk, mennyit beszéltünk már erről. Mennyire biztosra vettem én a közös borpince megvalósulását, amikor nem kisebb emberekkel tárgyaltam, mint a vármegye alispánja, a helybeli két pénzintézet igazgatói, a volt szőlészeti felügyelő, és Boda Vilmos stb. — és az eredmény: semmi. Ugyebár kiváncsi most a cikkiró, hogy hát akkor mi az oka ennek a tehetetlenségnek ? Megmondom azt is. Mi szőlősgazdák magunk vagyunk az okai. Mert — összeállítok, most egy receptet — vegyünk egy embert, egy rész élhetetlenséget, egy rész visszamaradottságot, egy rész irigységet és nagyon kevés tudást a szőlő- termelés és borkezelés körül, ezeket jól rázzuk össze és megkapunk: egy szekszárdi bortermelőt! Es most sok ilyen összetételű médiummal tessék eredményt elérni! Azon megjegyzését pedig, hogy az 1908. évi XLVÍI. törvénycikk sok üdvös intézkedést tartalmaz, minden tekintetben aláírom. Nagyon érzi, hogy a szellem megfogja és oly érdes, nedves az érintése. Rohanni szeretne, de nem bir még fölkelni sem; végre elhatározza, hogy jöjjön aminek jönni kell — feláll és szembe látja magával a vár szellemét őzike képében. Kicsit szűnni kezd a félelme, mert az az okos állat oly barátságosan nézett rá, hogy ő neki azonnal eszébe jutott Irma szava: „maguk gyilkosok, szeretik látni, amint haldoklik az erdő fenséges állata.“ íme most eljött a vár szelleme elégtételt kérni azért a sok szarvasért, őzért, amit én már életemben meggyilkoltam. S önkénytelenül is letérdelt és irgalmat kért a szellemtől. És a szellem, az az okos kis szelíd őzike odahajtotta a remegő iQu lábaira a fejét és megnyalta annak a hideg kezét — ekkor a hadnagy ájultan esett le a padlóra. Az inas a szomszéd szobában meghallva a zuhanást, azonnal besietett és az őzikét kitéve, a hadnagyot vizzej locsolva felébresztette, akinek az volt az első szava, „jaj de elszédültem“ a vár szellemét nem merte emjiteni. Álom azután nem jött a szemére. Másnap Irma már jókor értesült az inastól, hogy mi történt. Örült, mert az volt a terve, hogy a büszke, bátor vadászhőst megijessze s ez sikerült, mert a hadnagyot nem bírták rá venni, hogy részt vegyen a második vadászaton; azzal állt elő, hogy nagy főfájása van és még ma haza kell utaznia. De még sem utazott haza; mert Irma megmagyarázta, hogy miért jelent meg a bátor vadászhősnél a vár szelleme A kis hadnagy szemlesütve ennyit mondott . „Irmuska, ha maga volt a vár szelleme, akkor legyen az enyém örökre.“
