Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-11-12 / 46. szám
2 ToLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1911. november 12. inkább becsülték, annál inkább tisztelték, szerették őket S az volt az első, ki a háztartás minden részében a legnagyobb jártasságot tanúsította, mely jó szokás mi.nap legfeljebb egy két helyen fordul csak elő. Igaz, hogy a maguk erkölcsös egyszerűségében, képzett és egészséges gondolkodásában nem vágytak nemtelen szórakozásokra, társaságokra, mert azt az ő egészségben nevelt és tartott lelkűk nem látta jónak, hanem az is igaz, — s erre még ma is büszkék — hogy a becsülettel, tisztességgel és a két kezük munkájával mindig meg tudták keresni a mindennapit s mint jóravaló, szerető hitvestársak, — megértve és felfogva hitvesi kötelességüket — mindig szive sen és örömmel dolgoztak családjukért. Értettek is minden munkához, ami az ő munkakörükbe vágott 1 Szakképzettek voltak a szakukban ! Hja! de ez ma már mind nem „modern“, „divatját múlta“, ez ma a „parasztnak való“, az úri lányokhoz ez „nem illik“. Nem bizony, mert hisz ma már ott tartunk, hogy a lányok közt az az első, az a legképzettebb, legokosabb, legszeretetreméltóbb ... és a jó Isten tudja mi minden jó, aki az urak előtt jól tud „pukkedlizni“, nyávogni, affektálni, a fiatal embereket jól tudja „fogni“, szépen tud klavirozni, festeni, vadászni, jól tud pletykál- kodni 8 no meg még, aki mindezekhez sok regényt is olvasott s a kis nyelvecskéje is elég síkos, az ám a „hercig“, az okos, a mindenhez értő lányka, (csak amihez kellene, ahhoz nem !) az a „jövő zenéje“, a jelen . . . tudom is én mije ! ? Hanem az ilyen lánykáknak a konyha, a gazdaság, a háztartás, a varrás stb. az mind „nem modern'*. No, akinek meg még egy kis hozománya is van, az meg nem is gondol arra, hogy valaha ilyenre is szüksége lehetne. Ja, dekát ez ma már nem elegáns és nem ranghoz illő — ez a parasztnak való. S az eredmény ? Sajnálatraméltó anyák — vagy dehogy is sajnálatraméltók 1 Örüljetek hát a modern nevelésiek eredményének, amikor a gyermekeiteket — azokat a gyenge kis pelyheket a viharban — az élet viharába küldve bukni látjátok, sírjátok csak a Jeremiádokat, mert nehéz az élet. Sajnálatraméltó férjek s ti még sajnálatra- méltóbb lányok, kik ilyen sorsra jutottatok, tite két szánlak. Nem tudtok anyák a leányaitoknak jövőt biztosítani, nem tudjátok az életre nevelni ?! Dehogy nem ! Csak tanítsátok élni tudni, tanítsátok az agrárpolitikára, vezessétek be őket a háztartás nagy tudományába, hogy hivatásuknak majd az életben megfelelhessenek s ha ezt megteszik, úgy még mindig megtanulhat műveltnek, kedvesnek, szépnek lenni, sőt még klavirozni is megtanul hat majd ! Ezt a célt szolgálja a kassai és még sok más női gazdasági tanintézet, hol úgy az elméiéi, mint a gyakorlati gazdasági és szociológiai ismereteket két év alatt szépen és könnyen elvégezhetik a lányok sőt — szinte hihetetlen mellette még a mi ,,modern" korunk es társadalmunk ki vágatainak is megfelelnek, mert képzett müveit — s'ami a fő élet- es munkaképes tagjai lesznek a társadalomnak. Akkor kevesebb lesz a nyomornak kitett leányok és anyák százaléka is ! —Fois — Az iskola és a társadalom nevelő esyllttmllködésének szüksége. Repül az idő szárnyain a végtelenség felé, elhagyva a múltat, ráépítve | jelent s előre alakítva a jövőt. Haladásában termeli, érleli az eszméket. Az eszmék nyomán alakulnak a társa dalmi állapotok. Érezzük a változást, az uj élet lüktetését. Fegyverkezünk a munka és a szellem |, fegyvereivel, igyekszünk beleilleszkedni az alakult uj formákba, hogy mi is formáljunk, alakítsunk; a kultúrát, a világot előbbre vivő eszméket diadalra juttassuk s elébe álljunk a világot összeroppanással fenyegető, vészes irányzatoknak. Szembe áll, nagy harcokat viv a helyes erkölcsi alapon építeni akaró tábor a világrendet katasztrófák által megdönteni akaró, elégedetlenséget, rombolást, vallástalanságot, hazátlanságot, stb. hirdető táborokkal. S hol folyik a harc? Az iskola körül ; ott, hol össze van halmozva az alakítható, a gyúrható anyag, a tiszta gyermeki lélek, a sok leendő család, a jövő társadalma. Elismert tény, hogy az iskola védő-bástyája a jövőnek, aki meghódítja, azé a győzelem. Benne védhető, formálható, alakítható leginkább a társadalmi rend s belőle fenekestől felforgatható. Azért dúl a leghevesebben a szellemi harc az isk. birtoklásáért. • Mivel a nemzetek, az emberiség jövője az iskolában van körülbástyázva s a tanítók kezébe letéve, nyilván való, hogy az iskolának, az isko lát vezető tanítónak csakis a helyes erkölcsi alapra szabad helyezkednie. S fel kell vennie a harcot minden nemzetbomlasztó és erkölcstelen irányzat ellen. Miként tegye ? A várat, ha kapitánya megvédeni akarja, védhető állapotba kell hoznia, sáncokkal és egyéb akadályokkal kell a külső területet behálóznia, hogy várát megközelithetetlenné tegye. Hasonló módon kell az iskolának kultur harcában eljárnia. Biztosítani kell az iskolához legközelebb eső területet, a családot. A téves irányzatokból elszigetelendő, az isk. számára lekötendő, hogy a család tagjai, a gyermekek, az iskoláéval egyöntetű közös szellemű nevelésben részesülhessenek. Erre úgyszólván égető szükség van. Sajnosán tapasztalhatja minden tanitó-ember, a vészes eszmék nyomán a családban kialakult helytelen név de a véderójavaslat tárgyalásának két napján az üléseket meghosszabbítani nem szabad. 5. Ha a képviselőház december 16-ig a költségvetés tárgyalásával nem lenne készen, akkor december végéig, szerdán és szombaton is, a költségvetést tárgyalja a Ház. 6. A megállapodás érvényes addig, amig a Ház a jövő esztendei költségvetést legkésőbb december végéig letárgyalta, azon túl a pártok minden tekintetben visszanyerik szabad cselekvési jogukat.« Ezeket a pontozatokat jó lesz emlékbe vésni, mert alig, hogy a megállapodás létrejött, máris olyan jelenségek merültek fel, melyek az ellenzék bizalmát megingatták. Návay Lajos, az újonnan megválasztott elnök, mindjárt megválasztása után, a házszabályok kérdésére nézve olyan kétértelmű nyilatkozatot tett, mely az ellenzék körében nagy megütközést keltett. Most már csak Andrássy Gyula gróf becsület szava, melyet Návay mellett a mérlegbe dobott, tartja a békét. Ha kiderülne, hogy a többség békekisér- lete egyszerű becsapási szándékból történt, annak beláthatatlan súlyos következményei lennének, melyért a felelőség azután a szavát megszegő többségre hárulna. Majd meglátjuk. Boda Vilmos. Anyáink figyelmébe! Egy nagyon ügyes és megszívlelendő kis cikk jelent meg az „Elet“ folyó évi 3*. számában a kassai női gazdasági tanintézetről, mely alkalommal néhány gondolatot szeretnék azon anyák figyelmébe ajánlani, kik leányaik jövőjét még lelkiismeretükön kordják. Olyan korban élünk, amikor az evolúció hangzatos doktrínái között meg-megtántorodunk küzdelmünkben, a munkánkban, a meggyőződé sünkben, a tapasztalatunkban s elszédülve a nagy zajban, önkénytelentil rohanunk a veszélybe. A tiszteletben és becsületes munkában megrögzött anyókáink másként lettek még nevelve, más milyenben éltek, más vágyaik, szórakozásaik, igényeik voltak, mint a „mai lányokénak, a „modern“ lányoknak. Abban az időben nem volt szégyen a szegénység, nem „nézték le“ őket, ha meg fogták a dolog végét, nem zárták ki a társaséletből azért, mert a háztartásban foglalatoskodtak, nem nézték parasztnak azért, mert a baromfit, a sertést megetette s néha néha még a szőlőbe is kinézett a munkások után. óh nem! Sőt, annál hivatalos órák közben magán dolgokkal foglalkozzék. — A tisztviselőt azért fizeti az állam, hogy neki dolgozzék folyvást, mondá. — Elismerem, hogy igaza van önnek, feleié a számvizsgáló, de azt is feltételezem, hogy ön ismeri azt a régi jó közmondást: nyomtató lónak nem szokták bekötni a száját. Vagyis azzal, hogy én hivatali időm alatt és munkám közben néhány sort papírra vetek magamnak, az államnak nem okoz sem anyagi, sem erkölcsi kárt. Megjegyzem azonban, hogy mindenkor az vádoljon mást, aki önmagát teljesen tisztának hiszi. — Hogyan érti ezt? kérdé a főnök. — Csak úgy, hogy az állam nem azért fizeti a szolgákat és napidijas szolgákat, hogy a főnök kertjét munkálják és főnöknének a piacra jáijanak. A számtanácsos a beszélőre tekintett, majd pár másodpercnyi gondolkozás után csak annyit mondott: — Az a fő, hogy jó egyetértésben legyünk. Ha az urak engem támogatnak, olyan jó dolguk lesz, mint halnak a vizben. — Pardon, hogy erre nézve is van egy kis észrevételem. Én úgy fogom fel a dolgot, hogy egy magasabb rangú tisztviselőt nem azért álli tanak a hivatal élére, hogy az minden tekintélyt — már értve a hivatali tekintélyt — az előjogokkal együtt magának vindikálja, a többi — melléje beosztott — tisztviselő rovására. Amely hivatalfőnök úgy nyilatkozik mások — igaz, hogy többnyire laikusok előtt — hogy „alárendelt tisztviselőim“ — az ne várjon ezektől lojalitást, támogatást és annál kevésbé tiszteletet. De ez még rosszabb, mert hivatalos személy tudja mi ebből a valóság, ellenben laikus úgy értei mezi, a hogyan mondatik. Ez tehát méltán sértheti azoknak a tisztviselőknek az önérzetét, akik egyedül mozgatják a hivatal gépezetét. Mert igaz ugyan, hogy egy hivatal főnöke nagy ur, aki azt hiszi, hogy nélküle összeomlanának a hivatal falai és csakis általa érvényesül minden, valójában ráfizet az állam, mert csak azért kap fizetést, hogy reprezentáljon — no meg, hogy sok esetben a melléje rendelt tisztviselő társaival szemben basáskodjék. Junius 1. Ma ünnepélyes nap volt. Az öreg mindnyájunkat behivatott az irodájába. Feltűnően nyájasnak mutatkozott. — Valójában azért kérettem be az urakat, szólt rövid bevezetés után, hogy a jövőre való örökös emlékképpen fényképeztessük le magunkat egy nagy csoport képre. Megvagyok róla győződve, hogy a nagyságos igazgató urunk nagy örömmel fogadná ezt a kartársi szolidáris megnyilatkozást. — Minek az ? kérdi egyik számellenőr. Nem szeretjük mi annyira egymást, hogy még a kor legvégső határáig is egymás képmásába gyönyörködjünk. Különben is levagyunk mi már festve — azt hiszem fekete mezőben — valamennyien. Az öreg megütközve és kérdőleg néz a szólóra. — Úgy érti az előttem szóló, vette át a szót, a másik, hogy a számtanácsos ur gyakran vesz fel rólunk gyorsfényképet nem csak együttesen, hanem külön-külön is. És ez elegendő emlék lesz nekünk a jővőre nézve. Es mert ilyen nagy lévén köztünk a paritásos összetartás, — különös tekintettel az indítványozásra — a fotografálásból nem lett semmi. Junius 15. Ez az esemény már jóval előbb történt, mint én ide jöttem. Ma beszélték el nekem a hivatalban. Egy alkalommal meghagyta a szolgaszemélyzetnek, hogy neki és a tisztviselőknek ne egyformán köszönjenek. Neki például „alászolgájá“-val, a tisztviselőknek ellenben egyszerűen „jó napot“ vagy „jó reggelt“ mondjanak. De ez még hagyján, hanem egyik számtiszt előtt amaz óhajtását fejezte ki, hogy neki a tisztviselők ne úgy köszönjenek, hogy pl. jó napot, mert ez nem fejezi ki vele szemben a tisztviselők alárendeltségét, hanem igenis igy: „alá szolgája, jó napot kívánok“. Továbbá, hogy ha délben avagy délután a hivatalból távoznak, neki az irodában elköszönjenek, hogy ő ellenőrizhesse a hivatali idő pontos betartását. A szolgáknak külön meghagyta még, hogy a fiatal gyakornokoknak ne köszönjenek, mert azok még semmik és senkik a hivatal tiszti létszámában. Megtörtént, hogy egyik számellenőr más vidéken menyegzőjét tartotta, amely alkalomból vele együtt — miként a kollegialitás megkívánja — gratulálni kívántak' egy közös távirattal. Midőn azonban látta, hogy a gyakornokok is alá írták, legott kijelentette, hogy ő mint főtiszt- viselő és főnök oda nem írhatja a nevét, ahol azoké van. Junius 20. Ma egyik ellenőrrel konfliktusba keveredett valamely ügyiratból kifolyólag. — De kérem, főnök ur, mondá, én már megmondtam a múltkor, hogy . . . A számtanácsos hirtelen közbe vágott. — Maga nekem nem mondhat semmit, csak jelenthet. És én sem mondok, hanem rendelek! Vegye tudomásul.