Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-10-29 / 44. szám
XXXIX. évfolyam ____________ 44. szám Szekszárd, 1911 október 29. Fü ggetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj István-ntcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár-féle nyomda r.-t, hová a lap részére, mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők Felelős szerkesztő Főmnnkatára B © S3 fi VILMOS HORVÁTH IGNACZ Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon Előfizetési ár: Egész évre 12 K, V, évre 6 K, ‘/4 évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 8 korona, 1Ö0—200 szóig 9 korona, 200—300 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér. Lesz-e béke? Bfe egyrészt a török-olasz háború mind fokozottabb mértékben foglalkoztatja a közvéleményt, úgy nem kevesebb érdeklődés fordul a békekisérletek felé, melyeket a képviselőház elnöke : Berzevíczy Albert kezdeményezett s mai napig fáradhatlan buz- galotnnwi folytat, hogy a véderő javaslatok benyújtása által megzavart rendes parlamenti tárgyalások menetét biztosítsa. Az ügynek legújabb fejleménye az, hogy az egyeztető házelnök felkérte az ellenzéki pártokat miszerint egymásközt állapítsák meg követeléseik egész komplekszumát, hogy igy azokat a kormány és pártja tudomására hozva, megkísérelje az ellentétek kiegyenlítését. Az ellenzék különböző árnyalatai közti tárgyalások folyamatban varinak s aki látta, hogy a szekszárdi népgyülésen Batthyány Tivadar gróf a Justh-párt alelnöke és Désy Zoltán a Kossuth-párt alelnöke mily szívélyesen viselkedtek egymással szemben s beszédeiket mennyire iparkodtak összhangba hozni, nem kételkedhetik benne, hogy az óhajtott megegyezés, egy közös programm megállapításával létre is fog jönni. Téved azonban az, aki azt hiszi, hogy ha az ellenzéki pártoknak ezen megegyezése létrejön, akkor már meg van pecsételve a béke s a parlamenti rendes tárgyalások ügye biztosítva van. Hiszen ha a kormánytól és pártjától függne, talán haladéktalanul létrejönne a megegyezés; de ebbe a dologba beleszól az a nagyhatalom is, mely Bécsből osztja parancsait s kinek a kormány és pártja egyszerűen végrehajtó közegei. Az a nagyhatalom pedig katonai ügyekben nem ismer engedékenységet, akaratának végrehajtásához feltétlenül ragaszkodik. De hát nincs olyan emberi akarat, melyet a körülmények és fenyegető veszedelmek engedékenységre ne tudnának kényszeríteni. Lám, milyen nyugodtan nézték Bécs- ben a katonai javaslatok ellen folytatott obstrukciót három hónapon keresztül. Egyetlenegy befolyásos tényezőnek sem jutott eszébe, hogy annak útjába' akadályokat gördítsen. Azt gondolták magukban, hogy csak hadd tülekedjenek a magyarok egymás között, majd ha eljön az ideje, rájok parancsolunk s meg lesz a mit akarunk. Csakhogy ezen dologba beleszóltak a világ-események; délen vészteljes felhők mutatkoztak s kitört a török-olasz háború. Ez még magában véve nem lett volna valami nagy baj, hiszen a viszonyok előírták a kettős állam politikai magatartásának irányát. Olaszország, kétszínű viselkedése dacára, szövetségesünk, papíron, tehát nem tehetünk ellene semmit; Törökországgal pedig jó barátságban élünk, nincs tehát semmi okunk vele bajba kapni, — maradunk tehát az egész konfliktusban, — semlegesek s a puszta szemlélő szerepére vállalkozunk. De van a török-olasz összeütközésnek egy ránk nézve nagyon is fontos következménye s ez az, hogy a törökök szorongat- tatása életre keltetté a kis balkán népek terjeszkedési vágyát. — Mind mozgolódik s azon Íriszemben, hogy Törökország most Altatás. Kicsiny falamat oly nagyon szeretem, Pedig telkemre ül egyhangú unalma, Ám egy helye van, amely szent nekem: A temetőkertnek egy cipruszos halma Ide viszem ki a bánatomat S egy szív, mely nyugszik a zöld hant alatt, Áldást küld rám a rideg rög alul, Sohsem távozom vigasztalanul. Kicsiny falumban szürkék a napok, Csupa hétköznap és olyan kevés ünnep. Kicsinyes gondnak itt rabja vagyok S oly ritka az öröm, amely néha meglep. Fehér holló lett ez éltemben már, Fellegek mögött bujdosó sugár, Mely nem ragyog már tán sohasem nekem. Kicsiny falumat mégis szeretem. Szeretem, ámde ez csak áltatás, E szűkös Icishatár nem az én világom; Lelkem ábrándja, vágya egész más: Messze távolságot hoz elém az álom. Távol láthatár kékje rám nevet, A végtelenség úgy hív engemet. Ott van az üdv. a ragyogó sugár. Ott van az én honom, mely rám vár. ÖZV BRANDEISZNÉ FREY MELANIE. A temetőben. Irta: Piccolo. A katholikus egyház, mindent átölelő szeretőiével, a holtakról sem feledkezik meg és azért azoknak emlékére évenkint bizonyos napot szentel, amely nap mindig november 2-ika. Gyászmise tartatik e napon az elhunytak lelki üdvéért. Gyászruhás emberek látogatják elhunyt hozzátartozóik sirhalmait a temetőben. Én is itt állok a holtak városának házai között és el-elgondolkodom az itt lakókról. Egyikét-másikát — sőt már-már nagyon is sokai — magam is ismertem az elhunytak közül. A sirkövek feliratai majdnem mind egy-egy ismerőst juttattnak eszembe, kit nemcsak látásból, de amúgy közelebbről is: természetét, vagyoni állapotát, sőt intimebb életét is ismertem, mert sűrűn érintkeztem vele, hol rokoni, hol baráti, hol meg hivatalos összeköttetés címnél fogva. Ők már mind csendes, néma emberek, kik a világ ezer bajával már mit sem törődnek, nekem pedig még mindig küzdenem kell az élettel, az önző, hazug, megbízhatatlan, álnók emberekkel, kik ma hozsannát, holnap pedig íeszitsd meg et kiáltanak. Istenem, mennyi igazi jó barát, hány halálos ellenség, mennyi különböző váraikat, hányféle ellentétes természet nyugszik itt szép csendben egymás mellett a legnagyobb csendben, a legszebb békében ! Mintha mindannyian szerették volna egymást teljes életükben, oly szép csendben és egyetértésben feküsznek itt egymás mellett, pedig hej, egyik-másik hogy gyűlölték egymást amig éltek és most . . . egymás mellett nyugosszák ki életfáradalmaikat a nagy napig, amelyen majdan számadást kell adni annak a nagy, annak a szigorú, de igazságos és kegyelmes Bírónak. Borzalmas nagy nap lesz az egyik-másikra ! Itt áll előttem egy diszes márványkő, a melyen nagy aranyos és diszes betűk hirdetik az alatta alvónak nevét. Ismertem. Gazdag, büszke ember volt, aki mindig önérzetesen vágta magát mellbe, ha pénzről és vagyonról volt szó, mert mindent a pénz összege szerint mérlegelt. Azt hitte, hogy pénzmásutt van elfoglalva, mind ki akar a maga részére egy részt a birodalmából hasítani. Románia és Bolgárország farkasszemet néznek egymással s csak egy szikra szükséges, hogy a háború borzalmait egymásra zúdítsák. Szerbiának hő vágya a novibazári szandzsákot hatalmába keríteni. Ausztria pedig szaloniki birtokára vágyik. Csak Magyar- ország az, mely minden ujább foglalást elutasít magától s nem kiván az osztozkodásban résztvenni. Szóval nem lehetetlen, hogy a rég emlegetett keleti kérdés, melynek célja a törököket Európából kiszorítani, a maga egész fenyegető mivoltával, legkésőbb a jővő tavasszal, reánktör, hogy elsőrendű érdekeinket veszedelemmel fenyegesse. Midőn a dolgok ilyen fenyegető irányt vettek, meggondolták magukat Bécsben s azon meggyőződésre jutottak, hogy ily viszonyok között nem tanácsos a magyarsággal háborúságban élni, felhívták tehát Lukács László pénzügyminisztert, hogy a béke közvetítésére alkalmas férfiút ajánljon. Lukács — igen helyesen — Berzeviczy- nek szánta ezt a fontos szerepet s igy indultak meg a béketárgyalások, melyek, azt hiszem — éppen a fentebb vázolt külpolitikai helyzet miatt — eredménnyel fognak végződni. Szerencséről beszélhet tehát az ellenzék, hogy a viszonyok igy alakultak, mert ha a helyzet nem igy alakul, akkor nem béketárgyalások, hanem erőszak és letörések volnának napirenden. 1867-ben a szerencsétlenül végződött francia—olasz és porosz háború szerezték zel mindent meg lehet hódítani, pedig jellemet, becsületet, erkölcsöt, szellemet nem lehet pénzzel felmérni. És jaj — az utóbbiakból — de szegény volt! Mellette áll egy korhadt fakereszt. Neve már lekopott a keresztről. De én ismertem az alatta lakót. Nagyon jól ismertem. Szegény, de becsületes, okos és vallásos ember volt. És most ott alussza álmait a gazdag mellett, aki neki — amig éltek — legnagyobb ellensége volt. Sógorok voltak ugyan, két nővért bírtak feleségül. A gazdag zsugori, ravasz ember volt. Felesége is olyan természetű volt. Nem hiába tartja a közmondás is, hogy hasonló hasonlónak örül. Örültek is egymásnak. Egyik jobban kuporgatott mint a másik. Meg is gazdagodtak, de azért a pénz átka rajtuk is fogott, mert nem tudták a pénzt élvezni. A másik, ott a korhadt fakereszt alatt, jámbor, becsületes ember volt, akinek kezéhez soha gazpénz nem tapadt. Nem zsugoriskodott, nem uzsoráskodott, ellenben embertársait, ha lehetett, kisegítette mindig, amit ezek legtöbbnyire — tisztelet a kivételnek — hálátlansággal, csalással és más eféle cudarságokkai fizették vissza. Azért az uzsorás meggazdagodott és a népek félve tisztelték, mert pénze volt, a becsületes pedig elszegényedett, tönkrement és a nép megvetette, mert szegény volt, pedig nem volt tékozló, sőt egyszerűen és takarékosan élt, gyermekeit pedig szépen neveltette és taníttatta. — Egyik leánya pénzügyi titkárnak felesége, másik leánya állami reáliskolai tanárnak felesége. Leg- nagyóbbik fia vasúti állomásfőnök, kisebbik fia meg körorvos. Ezek is sokba kerültek és nagy vagyont vittek el, de ezt ő kiheverte volna, azonban gazdag sógora, kinek nem voltak gyermekei és megirigyelte sógorának gyermekeivel
