Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-10-08 / 41. szám
1911 október 8. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY az uj világitás fénye mellett már Baky tanár ur is észreveszi, hogy Gyönk nemcsak haladni ki ván, hanem tényleg a haladás utján van. Mühl Sándor gyönki evang. lelkész. A Szekszárd—Tolnamegyei Nőegylet 50 éves jubileuma. Folyó évi április hó 28-án volt ötven esztendeje annak, hogy Szekszárd város nemesen gondolkozó, jólelkületü hölgyei az egész vármegye hölgyeivel karöltve letették az alapkövét azon kitűnő egyletnek, mely folyó hó 6-án ünnepelte fennállásának félszázados évfordulóját, bizonyságául annak is, hogy az elébe kitűzött céljának: a közjótékonyságnak terén működik, az özvegyek és árvák könnyeinek felszáritásán fáradozik, akik mindenkor érezték és érzik is, hogy a segítségükre siető egylet szeretettel karolja fel s szeretettel, jóságos szívvel nyújtja jobbját a szenvedőknek. Az egész 5 évtizeden keresztül működött csendben, tudatában annak, hogy nemes tettei magukban hordják azoknak értékét, dicséretét. Odaadással, fáradhatlan lélekkel teljesítette hazafiul kötelességét is a magyar nőhöz méltóan. — Egész működésére kívánjuk, hogy a Mindenható tartsa meg az egyletet, áldja meg annak minden tagját s mindazokat, kik annak felvirágoztatásán fáradoznak. A jubileumi ünnepély lefolyásáról részletes tudósításunk a következő: Szerdán eBte már ünnepi díszt öltött a város, mert azon este már megérkezett Prohászka Ottokár dr., Székesfehérvár aranyszavu püspöke, ki az ünnepi diszgyülésen a beszédet tartotta. Fogadására a pályaudvaron megjelentek gróf Apponyi Géza vbtt., főispán, Forster Zoltán vm. főjegyző, dr. Szentkirályi Mihály polgármester, dr. Fent Ferenc apát-plébános, özv. dr. Sass Istvánná nőegyleti tb. elnök, Tihanyi Domokosné alelnök, Holub János pénztáros, Holub Jánosné és Kovács Dávidné. Az utca ki volt világítva, az utcán keresztül pedig színes villamos lámpák csillogtak, az útvonalat pedig ezrekre menő közönség lepte el, amely a püspököt s kíséretét zajos ovációkban részesítette. Prohászka püspök ittléte alatt főispánunk vendége volt s így megérkezése után azonnal a vármegyeházba hajtattak. Csütörtökön fél 10 órakor Prohászka püspök mondott nagymisét fényes segédlettel. A misén a megjelent főurakon kívül a városi tisztikar, az ipartestület, a tanuló ifjúság és nagyszámú közönség vett részt. Mise alatt alkalmi dalárda énekelt, Kliber Gizella és dr. Steiner Lajos pedig solo énekeikkel emelték az ünnepi hangulatot. Ezután következő díszközgyűlésen a városház nagytermében óriási közönség jelent meg. A kitűzött időpontra megérkeztek: Tizenegy óra előtt pár perccel megérkezett Apponyi Gézáné grófné Őnagyméltósága Prohászka Ottokár dr. püspökkel. Főispánunk és leánya Gizella grófnén kívül kíséretében voltak még: Apponyi Sándor gróf aranygyapjas főkamarás mester, Schdl József báró, nejével szül. Sigray Klára grófnővel s később megjelent a közgyűlésen: Széchenyi Sándor gróf v. b. t. t. főrendiházi alelnök, Bezerédy Pál b. t. t. selyemtenyésztési meghatalmazott, Csapó Vilmos kir. kamarás, Kovács Sebestén Endre nagy- birtokos stb. A közgyűlést Apponyi Gézáné grófné, mint elnök a következő, éljenző helyesléssel több Ízben félbeszakított beszéddel nyitotta meg: Mélyen tisztelt ünnepi Közgyűlés! Midőh benső örömmel és szivem egész melegével üdvözlöm a Szekszárd—Tolnamegyei Nőegylet félszázados fennállásának ünnepére egybegyült díszes közönséget, egyesületünk nemes pártfogóit, a testvér egyesületek és hatóságok nagyérdemű képviselőit, buzgó tagtársainkat, és hü munkatársainkat, a múltnak és jelennek e pillanatban elém táruló képe egyaránt erősen és mélyen meghatja lelkemet. Ez a rendkívüli érdeklődés és részvétel oly kitűnőségek részéről is, akiknek hatása, egyéni kiválóságuknál és széles hivatáskörüknél fogva, messze túlterjed azokon a méreteken, amelyek közt egyletünk működése mozog: aggályt keit bennem, hogy vájjon a mi egyletünk múltja elég nagy jelentőségü-e ahhoz, hogy ezt a nagymérvű és megtisztelő érdeklődést csak valamennyire is kielégítse ? És van-e elég életerő benne, hogy a jövőben megfeleljen annak a várakozásnak, amely e rendkívüli részvételben megnyilvánul ? A múltra nézve nincs kétségem; már maga az a tény, hogy szükebb vidéki körben félszázadig él és működik egy szervezet, amelyet az önzetlen buzgalmon kívül más erőforrás nem táplál, feltétlenül megragadó és tiszteletet gerjesztő mozzanata az emberi életnek; amelyben gyarlóságunknál fogva a jó és balsors szerint annyi a változás, csüggedés, szalmaláng. Es ez a félszázados élet nem volt tengődés! Egyletünk, mint egy nagyjelentőségű országos mozgalomnak egyik vidéki szerve kezdi meg életét; és azontúl mindég magas szempontból, a magyar nő minden irányú hivatásának emelése szempontjából intézi működését, lelkesen és mindég lelkiismeretesen alkalmazva a magas szempontot a mi saját helyi viszonyainkra és szükségleteinkre, folyton gyűjt és áldoz szakadatlanul, enyhít szenvedést, hegeszt sebeket; folyton táplál más intézményeket, sőt saját vérével ad létet más, ma is működő szervezeteknek. Csak midőn a társadalmi szervezkedés mind jobban divatba jön, a társadalmi tevékény- ség egyes ágait külön egyesületek veszik gondozás alá, szorítkozik egyletünk tevékenysége mindinkább a szamaritánus nemes, de mégis szükebb szerepére: főleg a középosztályhoz tartozó, egykor jobb napokat látott, de elárvult, elgyengült nők gyámolitására és bizony sokan voltak és vannak, akikben ő tartotta fenn az élethez való ragaszkodást. Ennek a csendben folyt, szeretetteljes jótékonyságnak eredményeit, ha nem mutatkoznak is látható és maradandó intézményekben, épen a mai alkalommal legkevésbé szabad kicsinylenünk. Mégis a jövőt illetőleg — úgy érzem és vélem — egyletünknek ismét szélesebb térre kell lépnie, bátrabb lendülettel működnie: feljogosítja erre a mai alkalommal mutatkozó érdeklődés és rokonszenv és kötelességévé teszi saját szerencsés szervezete: hatásköre kiterjed a városon túl az egész megyére, vallás és rangkülömbség nélkül ezeknek egész értelmiségére és ha szabad szerénytelenség nélkül állítanom azt a körülményt is, hogy lüktető, mozgató szerve — a nő — az ő gazdag és üde érzelemvilágával, mely gyakran ott is bízik és bátor kezdeményt indít meg és visz gyakran sikerre, ahol a férfi elmét megbénítja a kétely és a meggondolás: úgy vélem már ezt a mai ritka, szép alkalmat kell valami maradandóbb mozzanattal emlékezetessé tennünk! Távolról sem gondolok valami erőszakolt, erőinket és viszonyaink korlátjait meghaladó vállalkozásra. Hűtlenek lennénk egyletünk hagyományos szelleméhez, amely annak is köszöni félszázados szakadatlan fennállását, hogy a lelkesedés közben is megtartotta higgadtságát és számolt a körülményekkel. Elegendőnek tartom, *ha egyletünk valamely eddigi működése irányának vetünk biztosabb, állandóbb alapot, S itt megint esdőleg fordulnak felénk azok az özvegyek, elszegényedett nők és árvák, akiknek életét menthetné meg egy orvosi műtét és rendszeres kórházi kezelés; de ennélkül elsenyvednek. Ha egyletünk félszázados jubileumán és ennek emlékére egy ilyen célú alapítványt létesíthetnénk, a magam részéről ezt megnyugtató eredménynek tartanám. A nemes tettek, elhatározások érzelmi világunkból fakadnak és ime ma nemes felbuzdulástól, fenkölt gondolatoktól, lelkes sejtésektől sugárzik minden arc. Ezeknek kifejtésére azonban magamat gyengének érzem. Azért, amidőn ünnepélyes diszülésünket megnyitom, legyen szabad felkérnem Prohaszka püspök Ur Ő Méltóságát, hogy apostoli szavával legyen kegyes homályos eszméinknek és sejtéseinknek ünnepünkhöz méltó alakot és kifejezést adni. Az elnöklő grófné megnyitó beszéde után szólásra emelkedett dr. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, s szívhez szóló beszédben fejtegette az ő mély tudásával, csodálatos egyéniségével a szív és szeretet hatalmát. Ily beszéd még nem hangzott el a terem falai között. Az egész közönség meghatva hallgatta a filozófus nagy fejtegetáseit, s az egylet erőt merített magának további működésének teljesitéséhez. Beszédét közben-közbei/ óriási taps és tetszés váltotta fel, végezetül pedig tapsvihar jutalmazta. Varga Ferenc főgimnáziumi tanár, gyorsíró, a püspök beszédét feljegyezte, s igy azon helyzetben vagyunk, hogy azt közölhetjük: Mélyen tisztelt Diszgyülés! Ha az emberi lélek minden nemes megnyilvánulásának, hogy úgy mondjam, szent fa- kadásának örülhetünk, hogyha minden gyermeknek bölcsődalt zenghetünk, akkor minden esetre az emberi lélek legszebb érzésének, a szeretetnek is méltán jubileumát ülhetjük, amelynek értékét nem a számok, hanem az érzület maga teszi. — Mi is, mikor a Tolnamegyei Jótékony Nőegylet jubileumát üljük, nem világraszóló kihatásokat, hanem nemes érzéseket ünnepiünk, melyek sziveket melegítettek, hogy mások is melegedjenek általuk. Ezt tette az Egylet ötven évvel ezelőtt úgy, hogy becsületére vált. 2 Meleg szívre szükség van ugyan minden időben, de szükség volt arra főként 50 év előtt. Akkor nagyon is szükség volt, mert akkor évtizedes ősz volt széles Magyarországon, ősz, amely a lelkekre ült, amely letarolta Magyarország reményének zöldelő mezejét s mondhatnám »nem hagyott rajt’ virágot.« A magyar hősiség szálfás erdejét letarolták: a pusztulás és csüggedés volt körülöttünk. Nem az volt a baj, hogy csatát vesztettünk, hanem az volt a baj, hogy reményünket vesztettük el s a legjobbakban is a szabadság és függetlenség eszményi helyét a megalkuvás, lemondás és alkalmazkodás szürke gondolata foglalta el. ősz volt, száraz avar, poros dűlők, bánat és gond fogta el a hazafiak lelkét. — De van valami vigasztaló ebben az őszi milliőben. Ekkor keletkeztek a nemes irányú egyesületek, a Magyar Gazdasszonyok Orsz. Egylete, a Tolnamegyei Jótékony Nőegylet és más hasonló intézmények. És valamint azon szeptemberi tarlón az őszi halvány kikirics a szépség nyelvén azt kiáltja a hervadó világba, hogy az őszi hervadás dacára az élet győzhetetlen, épen igy ezen jótékony egyletek a csatavesztett nemzetnek a szeretet nyelvén azt kiáltották oda, hogyha csatát vesztettünk is szivünket el nem vesztettük, szivünk él, életet követel s boldogulást kíván. Mélyen t. gyűlés! A nemzet életereje nem fűződik egy gondolathoz, hanem alakul, fakad, úgy a hogy bir, mert az élet sokoldalú s szívósságával érvényesül. Ha bolyongok az erdőn, látok ledöntött, korhadt fákat, elpusztult életet; de a mélységben ott, a gyökereknek életében egy tavaszt ígérő energia pihen, ha le is vágták a szálfát, majd fakad uj tavasz, uj élet. így vagyunk a nemzeti élettel is. A nemzeti géniusz tudja, hogy neki fakadnia kell, tudja, hogy a csatatereken kívül más erők is érvényesülnek, A nemzeti géniusz megnyilvánul a magyar nép hazaszeretetében s a hősiesség csodáiban. De ha az erőszak letöri e hajtásokat, ki tud fakadni máskép; megérzi, hogy kard és kar erőin, a hősiesség áldozatkészségén kívül vannak más erők is. Az erénynek, a nagy tetteknek vannak más terei is, hol a lélek áldásosabban is nyilat- kozhatik, mint a csaták terein. Meg is nyilvánult a nemzeti géniusz abban az irányzatban, mely a női szivekben fakadó szeretetet tűzte fel zászlajára. Ezek a derék nők, nemes és nemzetes asszonyok a Faludy Ferenc asszonyainak fajtájából valók voltak, kik ismerték a szenvedést, érezték, hogy sok irgalomra van szükség. Vallásos szivük a felebaráti szeretetet lehelte, az evangélium világosságában a régi irgalmas szamaritanus világított nekik. De ebben a világosságban mást is láttak, azt, hogy mily baj, ha az irgalmas szamaritanus egymagában jár —- amint járnak egyesek is magános utakon. Fogjunk kezet 1 A szeretet többet akar, jobban akar szeretni; több szivet, több segitőkart 1 Kellett akarniok: mert megnehezedett az idők járása felettünk. Igen t. diszgyülés a szeretet munkálkodott eddig is, de mert jobban akartak szeretni, azért egyesültek, jobban azért, mert megesett a szivük az elhagyott magyar népen. Ők nemcsak a szenvedőt látták, de azt látták, hogy az a szenvedő árva is. A magyar nép szenvedésében az elhagyott letört nemzet szenvedését látták. Ha a gyermek szenved, fáj a szivünk, ha az még árva is hozzája, kettős fájdalom hevíti lelkünket. Segíteni kellett a magyar népen s e segítségnek nemcsak egyéni, de társadalmi akciónak, nemzeti kulturmunkának kellett lennie. Ezt tették Tolnamegye asszonyai is, kik a szegény árva nemzet szenvedésén akartak segíteni. Ez zseniális nemzeti tett volt. Ezt asszonyok, nők tették, akik lehajoltak a vérző lel- kekhez s csitították, legalább szenvedéseit enyhítették. Ezt meg kell nekünk becsülni ötven év múlva is s kegyelettel kell megkoszorúznunk. Mert lehel munkálkodni nemcsak karddal, lehet karral, de kell szívvel is; nemcsak a csatatereken, hanem a csendes otthonokban is. Ez is vér, az is vér munkája. Egyszer Skander bégnek azt mondja egy közvitéze: »Bég add ide a kardod, mert én is úgy szeretnék küzdeni és győzni mint te!« ő azt felelte: »Nem a kardomban van a titok, hanem a karomban!« A vérben van a titok! A szívben van a titok. Kart karba 1 Mélyen tisztelt diszgyülés, azonban nemcsak a szeretetnek ilyen socialis fakadását látom én ezen egyletben, nemcsak jó és nemes érzést s több lelkiséget látok én, hanem látok én benne egy nagy müvet, egy szép alkotást. Alkotást, melyet lélek teremtett: melyben magának képet s kifejezést teremtett. Ha Rómában, Athénben kiásunk a termákból régi görög szobrokat, nem azon örülünk, hogy követ kaptunk, amelyből meszet égethetünk, hanem örülünk annak a régi lélek próbálkozásának, mely a kőnek alakot adott: a saját képét. Ha az avar és kelta -sáncokban gyűrűt, fibulát és boglárt ásunk ki, a népiélek dadogásának örülünk, mert örülünk, hogy az emberi géniusz olyat alkotott, olyat
