Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)

1911-07-16 / 29. szám

XXXIX. évfolyam

___________I______29. szám_____ Özekszárd, 1911 julius 16.

és 48-as politikai hetilap

Szerkesztőség

Bezerédj István-ntcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető

minden közlemények intézendők Felelős szerkesztő ,

Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 SODA VILMOS

Molnár-féle nyomda r.-t, hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők

Főmnnkatárs

HÜBVÄTH 1GHÁCZ

Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon

Előfizetési ár: Egész évre 12 K, 1('1 évre 6 K, x/4 évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 8 korona, 100—200 szóig 9 korona, 200—300 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér.

Uj pártalakulás.

Lukács László pénzügyminiszter, ki újabb időben a dohány és szivar árának, úgy a harmadosztályú kereseti adónak nagymérvű felemelésével tette magát nevezetessé, az országgyűlési pénzügyi bizottság egyik legközelebbi ülésén egy röpke mondatot röpi- tett világgá, mely úgyszólván, országszerte nagy feltűnést keltett. Azt mondta ugyanis a pénzügyminiszter ur, hogy ha a katonai javaslatok törvényerőre emelkednek s az uj választási törvény meg lesz alkotva, elkövetkezik az uj pártalakulásnak ideje is. Isten mentsen meg, hogy kétségbe akarnám vonni, miszerint nevezett miniszter ur a magyar történelmet egész alaposan ismeri, mert fel sem tehető, hogy a ki a pénzügyi tehetség hírében áll, a történelem terén teljesen tájékozatlan lenne, hanem annyi bizonyos, hogy fentebb idézett nyilatkozata nagymérvű elfogultságról tesz tanúságot.

Mert ki ne tudná, amint hogy ő is tudja, hogy Magyarország ezer éves független állam, mely minősége számtalan szentesített törvénnyel van biztosítva s nincs Magyar- I országon böcsületes ember, tartozzék az bármiféle párthoz, ki hazánk állami függetlenségét és önállóságát, bármiféle tekinteteknek feláldozni hajlandó volna. Azt is tudja mindenki s köztük Lukács miniszter ur is, hogy mióta Magyarországon a Habsburg dinasztia uralkodik, mindég az volt az vral- kodóház fő törekvése, hogy hazánkat Ausztriába beolvassza, vagy legalább is állami különállását korlátozva Ausztriához szorosabb kötelékekkel fűzze. Vagyis egy általános közszólamot használva, uralkodása

alatt egy összbirodalom létesítésén fáradozott. Már most Magyarország ezen soha szem elől nem tévesztett törekvésnek, minden időben, erejének teljes megfeszítésével ellentállt s midőn már az összecsatoló kötelékek nagyon is szorosra füzeitek s örök- éleíü jogunk a függetlenségre vonatkozólag kétségessé kezdett válni, a nemzet fegyvert ragadott kezébe, hogy igazainak elkobzását megakadályozza. így történt ez Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos idejében s minden valószínűség szerint a jövőben is történni fog, ha a bécsi körök Magyarország beolvasztásának tervét erőszakolni fogják.

Most a mi uralkodónk, kínos tapasztalatok után belátta, hogy ezek a beolvasztási törekvések hiú ábrándok, melyeknek az életbe való átültetése ellenében a magyarság mindenkor elszántan küzdeni fog s ebben az irányban elég erővel is rendelkezik. Biztosította azért a kiegyezési törvény megalkotásával és elfogadásával hazánk állami függetlenségét s ahhoz válságos körülmények között is híven ragaszkodott.

Téved azonban az, ki azt hiszi, hogy | a beolvasztási törekvéseknek^ximmár vége van s az uralkodásban adja az ég, minél később beálló, változás esetén is azok feléledni nem fognak. A kinek ez irányban kétségei vannak, vegye csak elő hazánk legutóbbi négyszáz éves történetét s meg fog győződni, hogy ha voltak is rövidebb, hosz- szabb időszakok, midőn Magyarország különállása elismertetett, elég volt egy uralkodó változás, hogy az évszázados hagyomány újra a maga fenyegető voltában ismét feléledjen.

Már most miként gondolja Lukács pénzügyminiszter ur az uj pártalakulást? Bizonyára úgy, a mint ez Bécsnek kedves volna, hogy szűnjék meg a közjogi ellenzék s más alkotmányos államok mintájára legyen szabadelvű és konservativ párt. Ez azonban a mi különleges viszonyaink között teljesen lehetetlen, mert nagyon jól tudjuk, hogy a mindenkori kormánypárt — példa reá a 15 évig uralkodott szabadelvű párt — nagy súlyt helyez arra, hogy az uralkodó- házzal és bécsi körökkel a jó viszonyt fen- tartsa s ennek érdekében már nem egyszer az ország életbe vágó jogainak és érdekeinek feláldozására nagy hajlandóságot árult el; ha most már nincs közjogi ellenzék, mely állami különállásunk biztosítékai fölött gondosan őrködik s azok megcsorbítása ellen kész a legelszántabb harcot folytatni; minthogy Bécsben állandóan és csökönyösen ezen jogok * és biztosítékok gyengítésére törekszenek, melyik párt lesz az, mely ezen hazafias kötelesség teljesítésére hiva- tottsággal bírna.

De azért mégis volna egy mód, melynek alkalmazása mellett az uj pártalakulást a pénzügyminiszter ur, az általa tervezett alakban létrehozhatná. Legyen eszköz benne, vigye keresztül, hogy a 67-ik évi törvény a maga teljeségében végrehajtassák. Lépjen életbe a törvényben biztosított állami egyenjogúság Magyarország és Ausztria között. Alkottassák meg a kiegyezési törvényben minden kétséget kizárólag kikötött magyar hadsereg, mely az egész hadseregnek kiegészítő része. Ne állják útját annak, hogy Magyarországnak az önálló gazdasági berendezkedés iránti törvényes joga érvényesülAz utolsó öröm.

— A „Tolnamegyei Közlöny* eredeti tárcája. —

Irta: Kovács Ferenc.

. . . Elindultam az élet utján én is. Fiatal szívvel, munkára kész lélekkel. Nem láttam akadályt magam előtt, azt hittem, életemet én magam irányitom. Tele voltam önzetlen áldozat- készséggel s naivságomat csak a másokon való segités vágya múlta felül. . . És most itt állok megroskadt testtel, összetört lélekkel, itt az utolsó számadás előtt. És mindez mi rtV Azért, mert naiv voltam; mert hittem az embereknek: mert olyannak gondoltam mindenkit mint én vagyok.

Hosszú szünetet tartott a szomorú öreg ember, nehányat sóhajtott s aztán tovább beszélt nekem.

Ketten voltunk együtt az öreg ember ódon szobájában. A külső világról nem tudtunk semmit. Itt bent minden tárgy, minden darab bútor egy-egy tanúja, bizonysága a sok lelki gyötrődésnek, amelyen az öreg ember átment. És a csendes, szomorú beszéd egészen hozzáillett a környezethez.

Úgy hívta mindenki: „a szomorú öreg“. Nem sokszor látták. Nem szerette az embereket. Ha mutatkozott is előttük, a játszadozó gyerekek közé ment, maga köré gyűjtötte őket, megsimogatta fejüket, s olyan furcsán, szomorúan mosolygott, bogy a kicsinyek majd elszaladtak tőle. Do mégis, tudja Isten, volt valami a szemében valami szelídség, amely a gyerekek bizalmát, ragaszkodását megnyerte.

... De hadd szedjem össze gondolataimat

— folytatá a szomorú öreg. Hadd szálljak vissza lélekben a múltba, gyermekkorom boldog, iiju- és férfikorom nehéz és szomorú idejére.

Volt nekem is gondos, jó édes anyám, mint neked. Emlékszem, hogy gyermekkoromban mily sokszor ültetett az ölébe, milyen szeretettel csókolgatott, mintha érezte volna, hogy hamar itt hagy. És itt is hagyott. Kis testvérem születése az életébe került neki. Most is előttem van, amint feküdt a halálos ágyon. Engem is magához hivott. Odamutatott újonnan érkezett kis testvéremre s remegő hangon, könnyes szemmel csak ennyit tudott mondani:

— Szeressed mindig a testvéredet. Vigyázz rá, majd ba én nem leszek.

Erre egész tisztán emlékszem, a többire homályosan. A temetés, a sok sirás, a feketeség, az emberek, a szertartás, a temető — mind csak elmosódva él emlékezetemben.

Azután lassanként elfeledtem ezeket. Ott volt a kis testvérem, azt dajkálgattam, becéz gettem. Milyen öröm volt nekem, ha megismert, kis kezével tapsikolt s megráncigálta hajamat. Hát még amikor gügyögni kezdett! El tudtam vele játszani órák hosszat. Szinte éreztem öntudatlanul, hogy mi egymásra vagyunk utalva, nekünk nincs senkink.

így repültek az évek észrevétlenül gyermeki boldogságban. Mikor el kellett mennem tanulni, gyűlölettel gondoltam az iskolára, hogy kis öcsémtől elszakított. Osszecsókoltam százszor, mondtam neki, hogy elmegyek, mire ő ragyogó arccal kiáltotta:

— Ugy-e majd mindjárt visszajössz s hozol nekem lovat, igazi lovat, nem ilyen bintalovat. Ez nem is tud szaladni.

Ettől kezdve már csak a vakációkban láttam kis öcsémet s annál jobban ragaszkodtunk egymáshoz. Micsoda hancúrozást vittünk végbe, mikor otthon voltam! Nem lehetett rám ismerni, annyira megváltoztatott az öröm.

Nagy diák voltam már, amikor egyszer öcsém kétségbeesett levélben haza hivott. Apám szerencsétlenül járt. Csak annyi ideje volt, mikor halálos ágyáboz érkeztem, hogy utolsó kívánságát a telkemre kösse, legyek gondviselője öcsémnek.

Mennyit küzdöttem, harcoltam, hogy nyomorúságosán megélhessünk öcsémmel, arról fáj beszélnem. Hányszor virrasztottam át álmatlanul az éjszakákat, töprengve, hogy mit hoz a holnap 1 Hányszor néztem könnyes szemmel nyugodtan alvó öcsémre, hogy a holnapi kenyeret meg tudom-e szerezni legalább neki! Hányszor tapasztaltam az emberek közönyét! Hányszor tagadtam meg önérzetemet, mennyiszer megalázkodtam a kenyérért, azért a mindennapi kenyérért, amelyről a gazdagok nem is tudják, milyen nehéz megszerezni ! És mégis boldog voltam. Előttem lebegett a cél, teljesíteni szüleim utolsó kívánságát. Ha öcsémre tekintettem, uj erőt nyertem uj küzdésre, nem fájt a sok seb, amit az élet osztogatott.

Es mintha parancsoltam volna a sorsnak, sok nélkülözés után, sok fáradtság által felneveltem, emberré neveltem öcsémet.

A nagy tusakodásban megacélozódott erőm, megismertem az embereket, legalább is azt hittem, hogy megismertem. De tévedtem. Mert jött az asszony az én utamba is, hogy földi pokollá változtassa életemet. Megszerettem egy lánytt Szelíd, kék szeméből csak szeretetet, odaadás