Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-05-28 / 22. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1911. május 28. egy tij vonatot. A jelenlegi kormány azonban ezt az egyetlen egy kedvező vonatösszeköttetést is megszüntette, aminek következménye lett, — bár abszolút értelemben ez a vonal sem felelt meg az igényeknek — hogy megindult a. depu- tációzás, a kérelmezés. A deputáciékban én részt nem vettem, őszintén megvallva azért, mert nem akartam kompromittálni a mozgalmat. Meg akartam hagyni egészen annak munkapárti szinezetét és távol tartottam magamat tőle. Résztrettek azonban a a küldöttségekben nem kisebb személyiségek, mint Perczel Dezső igent tisztelt képviselőtársam, a munkapárt elnöke, Kämmerer Ernő t. barátom, Apponyi Géza főispán ur, azonkivül az alispán ur is, egyszóval, a tolnavármegyei munkapárt előkelőségei. Ezek az urak, azt hiszem, teljesen bírják a t. kormány bizalmát és igy, amit ők mondanak, az nem holmi ellenzéki velleitásokból kifolyó kellemetlenkedés, hanem egy vidék közérdekének megnyilatkozása. Én tehát anélkül, hogy a t. házat itt ezen menetrendmizéria részleteivel foglalkoztatnám, elismerem, hogy május 1-je óta egy vonatot tényleg áthelyeztek, úgy hogy most már nem kell 7 órát éjjel Sárbogár- don ülni/ ha az ember Budapestre jön ; de ez még' egymagában nem ér semmit, vissza kell hozni azt a vonalot, amelyet Kossuth Ferenc állított be s amelyet a mostani kormány beszüntetett; eyyáltalában ezen az egész vonalon az európai fogalmaknak megfelelő összeköttetést kell létesíteni, egyrészt gyorsvonatok beállításával, másrészt a menetrend helyes beosztásával. Paks—'Tolna—Szekszárdi vicinális vasul A helyiérdekű vasutakról beszélvén, nagyon kérem az igen t. miniszter urat, méltassa figyelmére a paks—tolna-szekszárdi vicinális vasút ügyét. Utóvégre ott egy oly vidék vasúti forgalomba való bevonásáról van szó, amely szorgalmas, amely Tolna nagyközségben igen szép iparral bír és amely feltétlenül megérdemli, hogy a vasút áldásaiban részesedjék. Lukács László, a kereskedelemügyi tárca ideiglenes vezetésével megbízott pénzügyminiszter azonnali válaszában kijelentette, hogy: »mindenesetre helyes eszme az, hogy lehetőleg Budapest és Szerajevó között létesittessék a lehető legegyenesebb összeköttetés. E tekintetben folynak is a tanulmányok és a tárgyalások és én nem mondok le a reményről, hogy ezek sikerre is fognak vezetni. A Sárbogárd—Szekszárdi vonalat illetőleg pedig a következő választ adta az ideiglenes kereskedelemügyi miniszter: >A dolog egyszerűen úgy áll, hogy ez a vasút Rétszilastól kezdve Szekszárdig államvasut ugyan, de meglehetősen gyenge alépitmény- nyel létesített államvasut. — Szekszárdtól kezdve Bátaszékig pedig vicinális vasút, így szólt Mariska, — akkor még az én Mariskám. És én hamarosan megnyugtattam: — Hiszen persze, hogy van, aki szereti magát. Reám gondoljon elsősorban, Mariska, mert én szeretem magát legjobban. S én elvinném magát oda, ahová akarná, ki, a város zajából egy csöndes kis falucskába . . . Legyen hát a feleségem, Mariska . . . Bíborrá lett kerek két arcocskája s a homlokába is vérhullám tódult. Piros volt az arca, amikor remegő hangon, bátortalanul suttogta. — Leszek . . . És én akkor — emlékszem — földfölöttinek képzeltem magamat boldogságomban. Azt hittem, hogy mennyei zene hangzik a fülembe s köröttem örömtáncot járnak halhatatlan hárfahangokra láthatatlan nimfák . . . Galambpár turbékolt egy düledező ház ereszén — s mi, akik szomorúan, lemondó hangulattal a sziveinkben indultunk útnak, vigságos kedéllyel, uj életkedvvel jöttünk vissza . . . Azóta mindig áldya gondolok erre a hepehupás, vén pécsi utcára, ahol gyermekálmaim valóra váltak s ahol az első szerelem szent fogadalmát tettem. Ha göröngyein járhatnék ma, sok év múltán, újból előttem lebegne a kép : a kislány képe, aki már eltűnt az élet nagy forgatagában : az emberek között. De jaj, nem merek még tájára se menni e gidres-gödrös utcának, mert azóta sokat ráncigáit már az élet goromba keze és én talán gyermekmódra sírnék és újra futnék céltalan álmaim után ; most, amikor már csak romjain zokoghatnék egyetlen igaz, valóra nem vált álmomnak . . . V. Iskolásfiu voltam abban az időben, amikor tehát sem az államvasut, annál kevésbé a vicinális vasút nincs úgy építve, hogy nagy gyorsaságú menetekre lenne berendezve. — Szükséges lesz kétségkívül fokozatosan az alépítmények megerősítésének akcióját ezen vonalakra is kiterjeszteni. Azon beadvány alapján, amely e tekintetben a kormányhoz jutott a tárgyalás gondolom már megindit- tatott és a kormány törekedni fog lehetőleg mielőbb ezeken a bajokon segíteni.< A polgári iskolai reformhoz. (FA.) A legutóbbi iskolai szünet alkalmából, a mikor olyan hírek keringtek városunkban, hogy felsőkereskedelmi iskola szervezése múlhatatlanul szükséges, annak idején kimutattam már, hogy ilyen iskola felállítása úgyszólván merő lehetetlenség, hogy arra semmi szükségünk nincsen stb. Egy székesfővárosi áll. felsőkereskedelmi iskolai tanár ugyancsak lapunk hasábjain fényesen védte igazamat s jól eső érzéssel olvastam egy előkelő fővárosi napilapnak, a „Budapesti Hirlap“-nak 1910. évi november hó 22.—i vezércikkét, mely teljesen fedi az általam elmondottakat. Mindezek dacára találkozunk még városunkban olyan nézetekkel, melyek legkevésbé sem hajlandók a fentiekkel megbarátkozni s hangoztatni halljuk, hogy ezen iskola felállítását „keresztülvisszük. * Miután minden kétséget kizárólag tisztában vagyunk azzal, hogy ezen nézetet csakis azon egyetlen körülmény táplálja, hogy polgári iskolánk két felső osztálya, az ötödik és hatodik osztálya úgyszólván teljesen nép télén, tehát fölösleges és ezen két osztály eltörlésével, a kereskedelmi iskolát természetszerűleg fogjuk megkapni; ennélfogva időszerűnek tartom, hogy a polgári iskoláról, mint olyanról — különös tekintettel a polgári iskolák reformjára — rövid ismertetést közöljek: A polgári iskolát az 1868. évi 38. t.-c. léte- sitette. Azóta 42 esztendő telt el, a polgári iskolák száma rohamosan szaporodik, a fiúiskolák tanulóinak évenkénti létszáma jóval túlhaladja a 30.000-et. Ha csak ennyit mondunk, úgy a polgári iskola létjogosultságát igazoltuk. Ugyancsak a fent citált törvény megállapítja, hogy a polgári fiúiskola hat évfolyammal bir s kimondja azt*is, hogy a hatodik osztály elvégzése után tisztviselői állást foglalhatott el a tanuló ott, ahol a főiskolai végzettség nem volt előírva, valamint folytathatták tanulmányaikat szakiskolákban, nevezetesen a selmeci bányászati és erdészeti akadémiában, mehettek az összes gazdasági intézetekbe, az állatorvosi akadémiába, jegyzői tanfolyamra, állást nj érték mint számvevőségi- és adótiszt, vasúti hivatalnok, irodatiszt stb. Az 1883. évi minősítési törvény, mely a hat polgári osztályt végzett növendéket az itt leirt főiskoláktól teljesen kizárta, agyoncsapta a polgári iskolát, azóta ennek két felsőbb osztálya jó öreg szüleim egy keskeny, összezsúfolt utcában laktak. Hosszúkás, levegő nélküli udvar volt az én játszóhelyem, ahol homokból építgettem várakat. Ott, abban a házban kezdődtek életemnek gyötrődései, a legelsők, amelyek nem voltak kisebbek a későbbieknél. Már ott kezdett szivembe markolászni az élet goromba, otromba kezeivel és ott kezdte széttépni színes álmaimat. Iskolába járással kezdődtek a gyötrődéseim. Beirattak egy komor külsejű, léptektől visszhangozó folyósóju épületbe, amely a tudományok csarnoka volt s ott kellett volna a fejembe szedni mindazt, amihez sem kedvem, sem pedig türelmem nem volt. S mivel mégis kellett bevennem a fejembe mindazokat a dolgokat, amelyektől önkéntelenül is irtóztam, fiatal életem meg volt keserítve. S csak akkor vigasztalódtam némileg, amikor elmenekülvén a száraz anyagot tartalmazó tankönyvek mellől, az udvarban játszadozhattam a homokdombon, amely egyike volt ifjúkorom kevés játékszereinek. Ebben találtam föl magamat egész délutánokon, amikor szerencsére nem kellett magolnom s kimondhatatlanul boldog voltam ilyenkor, Ha pedig meguntam a homokot, ott volt még mindig egy másik játszóhely, amely szintén nem került pénzbe s ahol éppen olyan jól éreztem magamat, mint a homokban. Ez a mi kis virágos kertünk volt. Nem volt más benne, csak virág és — virág. Két öi’eg kisasszony — a Krisztina meg a Gizella néni — lakott a ker- tecske előtt, akik varrogatásuk mellett ki-kinéztek reám, amint nagy igyekezettel liltetgettem egyik helyről a másik helyre a virág palántákat, vagy pedig kigyomláltam a tegnapról-mára nőtt gazt. sorvad úgy, hógy Magyarországon ma már csak nehány hat osztályú polgári fiúiskola van, mint a miénk. Mi történt tehát a polgári iskolával ? Jogaitól megfosztották, a két felső osztályából kialakult a felső kereskedelmi iskola alsó és középső osztálya, a négy alsó osztálya pedig változatlanul megmaradt ugyanazon állapotban, mint amilyen állapotban keletkezése idején, tehát negyvenkét esztendővel ezelőtt vott. Hogy a reformálandó polgári ^iskola célját megértsük és hogy létjogosultságát elismerjük, e célból párhuzamot kell vonnunk a középiskolákkal. Manapság mindinkább hangoztatjuk, hogy a tudományos pályák mindegyikének túlzsúfoltsága miatt kerüljük a főiskolákat, másrészt pedig iparunk fejlődése céljából alapítsunk minél számosabb ipariskolát, hogy iparosaink szakszerűen és emellett tudományos képesítéssel ellátva, az életben úgy állják meg helyüket, hogy az iparnak hasznos munkásaivá, az államnak derék polgáraivá legyenek, saját egyéni megélhetésük pedig kellően biztosítva legyen. Ilyen ipariskolánk ma még kevés van, a létezők pedig nem a leglátogatottabbak, -éppen annak folytán, hogy ezen iskolák ma még kellő becslésben nem részesülnek. És itt ismét eljutottunk azon ponthoz, melynél ezen iskolák mai létjogosultsága megdöntve látszik. A szülők nagy része tudományos pályára igyekszik gyermekét nevelni, más szóval urnák akaxja nevelni. Mert hosszú idő fog még eltelni, amikor nálunk az embereket nemcsak a születés, rang és méltóság révén fogják megbecsülni, hanem a becsületes munka révén is. Beadja tehát gyermekét elsősorban azon iskolába, melyből kikerülve ur lehet! Kétségen felül áll tehát a középiskolák elsőbbsége s bizonyos, hogy a szülők elsősorban ezen iskolákat keresik fel. Milyen következtetéseket vonhatunk le már most ezen tényekből ? Először is a törekvés felületességét, másodszor pedig azt, hogy a középiskolák megtelnek olyanokkal is, kik a tanulás folyamán nem állják meg helyüket, aki tehát már kezdettől fogva nem lett volna odavaló. —* Ezáltal az osztályok túlzsúfolttá válnak, a nem odavaló elem a jobbaknak rovására iratkozik be, miáltal a kiképzést az összes tanulókra nézve megnehezítik. Az előadottakon kívül a középiskolák látogatottságát támogatja még azon körülmény, hogy a polgári iskola befejezett tanulmányt nem nyújt, ebből más iskolába való átlépés után sem szerezhet a növendék olyan képesítést, mely a gondtalan, nyugalmas életet biztosítaná számára, nagyon természetes tehát, hogy azon elem, mely tudományos pályához óhajt jutni, mind a gimnázium, vagy reáliskolába, vagyis oda igyekszik, ahol a külső látszat után ítélve megélhetése biztosítva lesz. Ezen körülmény magyarázza meg már most azt, hogy miért oly árva a polgári iskolai intézmény s miért van még mindig azon ősrégi állapotban, melyben a szervezés idejében volt, jogaitól még inkább megcsonkítva s megfosztva. A polgári iskola átalakulásának szükségesÉs egyszer valahonnét apró kis fácskákat szereztem; amelyekkel nyomban »nagy terveim“ voltak. Elültettem őket a mi kis kertünkben. És vártam, mikor erednek meg. Mindennap megmegnéztem a helyet, ahova elültettem őket, vájjon megfelel-e az arra a célra — és nem volt a napnak órája, amelyben meg ne öntöztem volna a kis palántákat. Ä végleges eredményt azonban már nem láthattam meg a saját szemeimmel, mert jó szüléimét a kenyér utáni robot, más városba szólította. Elkerültünk a kedves mecBekalji városból meas8ze-messze — és csak hosszú évek sora múlva juthattam ismét vissza annak ódon falai közé, a jól ismert pécsi utcákba. Meglátogattam a régi házat, ott a barátok utcájában és meghatottan láttam, hogy a hosszú évekkel azelőtt ültetett kis fácska milyen szépen kifejlődött, mennyire megerősödött. Fává lett. És amint elnézegettem sugár-egyenes fiatal - kérgü törzsét, ifjú lombozatát, amellyel a magasba törekszik: hirtelen lehangolt a jövőbe való látás gondolata. Együtt indultunk jóformán az élet útjaira — és ime, ő már mennyire vanl Milyen hamar magasba ért. Közös a célunk : magasba jutni — és ö már elérte, hamarább, mint én. Vájjon én el tudom-e még érni valaha ? VI. Bizony mondom, legjobb annak, akinek nem volt ifjúsága. Aki úgy nőtt föl, miként a szálfa a fenyvesben: egyedül, minden támasz, minden segitség híján, de minden édes emlék, kedves iljukori mozzanat nélkül is. Mert igy legalább minden, ami megkinozná, meggyötörné őket, — mint valami reménytelen szerelem —- úgy, mint minket, akiknek nagy ifjúsága volt .. .
