Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)

1911-05-28 / 22. szám

2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1911. május 28. egy tij vonatot. A jelenlegi kormány azonban ezt az egyetlen egy kedvező vonatösszeköttetést is megszüntette, aminek következménye lett, — bár abszolút értelemben ez a vonal sem felelt meg az igényeknek — hogy megindult a. depu- tációzás, a kérelmezés. A deputáciékban én részt nem vettem, őszintén megvallva azért, mert nem akartam kompromittálni a mozgalmat. Meg akartam hagyni egészen annak munkapárti szinezetét és távol tartottam magamat tőle. Résztrettek azonban a a küldöttségekben nem kisebb személyiségek, mint Perczel Dezső igent tisztelt képviselőtársam, a munkapárt elnöke, Kämmerer Ernő t. barátom, Apponyi Géza főispán ur, azonkivül az alispán ur is, egyszóval, a tolnavármegyei munkapárt előkelőségei. Ezek az urak, azt hiszem, teljesen bírják a t. kormány bizalmát és igy, amit ők mondanak, az nem holmi ellenzéki velleitásokból kifolyó kellemetlenkedés, hanem egy vidék köz­érdekének megnyilatkozása. Én tehát anélkül, hogy a t. házat itt ezen menetrendmizéria rész­leteivel foglalkoztatnám, elismerem, hogy május 1-je óta egy vonatot tényleg áthelyeztek, úgy hogy most már nem kell 7 órát éjjel Sárbogár- don ülni/ ha az ember Budapestre jön ; de ez még' egymagában nem ér semmit, vissza kell hozni azt a vonalot, amelyet Kossuth Ferenc állított be s amelyet a mostani kormány be­szüntetett; eyyáltalában ezen az egész vonalon az európai fogalmaknak megfelelő összeköt­tetést kell létesíteni, egyrészt gyorsvonatok beállításával, másrészt a menetrend helyes beosztásával. Paks—'Tolna—Szekszárdi vicinális vasul A helyiérdekű vasutakról beszélvén, nagyon kérem az igen t. miniszter urat, méltassa figyelmére a paks—tolna-szekszárdi vicinális vasút ügyét. Utóvégre ott egy oly vidék vasúti forgalomba való bevonásáról van szó, amely szorgalmas, amely Tolna nagyközségben igen szép iparral bír és amely feltétlenül megér­demli, hogy a vasút áldásaiban részesedjék. Lukács László, a kereskedelemügyi tárca ideiglenes vezetésével megbízott pénz­ügyminiszter azonnali válaszában kijelen­tette, hogy: »mindenesetre helyes eszme az, hogy lehetőleg Budapest és Szerajevó között létesittessék a lehető legegyenesebb összeköttetés. E tekintetben folynak is a tanulmányok és a tárgyalások és én nem mondok le a reményről, hogy ezek sikerre is fognak vezetni. A Sárbogárd—Szekszárdi vonalat ille­tőleg pedig a következő választ adta az ideiglenes kereskedelemügyi miniszter: >A dolog egyszerűen úgy áll, hogy ez a vasút Rétszilastól kezdve Szekszárdig államvasut ugyan, de meglehetősen gyenge alépitmény- nyel létesített államvasut. — Szekszárdtól kezdve Bátaszékig pedig vicinális vasút, így szólt Mariska, — akkor még az én Mariskám. És én hamarosan megnyugtattam: — Hiszen persze, hogy van, aki szereti magát. Reám gondoljon elsősorban, Mariska, mert én szeretem magát legjobban. S én elvinném magát oda, ahová akarná, ki, a város zajából egy csöndes kis falucskába . . . Legyen hát a feleségem, Mariska . . . Bíborrá lett kerek két arcocskája s a hom­lokába is vérhullám tódult. Piros volt az arca, amikor remegő hangon, bátortalanul suttogta. — Leszek . . . És én akkor — emlékszem — földfölötti­nek képzeltem magamat boldogságomban. Azt hittem, hogy mennyei zene hangzik a fülembe s köröttem örömtáncot járnak halhatatlan hárfa­hangokra láthatatlan nimfák . . . Galambpár turbékolt egy düledező ház ereszén — s mi, akik szomorúan, lemondó han­gulattal a sziveinkben indultunk útnak, vigságos kedéllyel, uj életkedvvel jöttünk vissza . . . Azóta mindig áldya gondolok erre a hepe­hupás, vén pécsi utcára, ahol gyermekálmaim valóra váltak s ahol az első szerelem szent foga­dalmát tettem. Ha göröngyein járhatnék ma, sok év múltán, újból előttem lebegne a kép : a kis­lány képe, aki már eltűnt az élet nagy forga­tagában : az emberek között. De jaj, nem merek még tájára se menni e gidres-gödrös utcának, mert azóta sokat ránci­gáit már az élet goromba keze és én talán gyermekmódra sírnék és újra futnék céltalan álmaim után ; most, amikor már csak romjain zokoghatnék egyetlen igaz, valóra nem vált álmomnak . . . V. Iskolásfiu voltam abban az időben, amikor tehát sem az államvasut, annál kevésbé a vicinális vasút nincs úgy építve, hogy nagy gyorsaságú menetekre lenne berendezve. — Szükséges lesz kétségkívül fokozatosan az alépítmények megerősítésének akcióját ezen vonalakra is kiterjeszteni. Azon beadvány alapján, amely e tekintetben a kormányhoz jutott a tárgyalás gondolom már megindit- tatott és a kormány törekedni fog lehetőleg mielőbb ezeken a bajokon segíteni.< A polgári iskolai reformhoz. (FA.) A legutóbbi iskolai szünet alkalmából, a mikor olyan hírek keringtek városunkban, hogy felsőkereskedelmi iskola szervezése múlhatatlanul szükséges, annak idején kimutattam már, hogy ilyen iskola felállítása úgyszólván merő lehetet­lenség, hogy arra semmi szükségünk nincsen stb. Egy székesfővárosi áll. felsőkereskedelmi iskolai tanár ugyancsak lapunk hasábjain fénye­sen védte igazamat s jól eső érzéssel olvastam egy előkelő fővárosi napilapnak, a „Budapesti Hirlap“-nak 1910. évi november hó 22.—i vezér­cikkét, mely teljesen fedi az általam elmondot­takat. Mindezek dacára találkozunk még városunk­ban olyan nézetekkel, melyek legkevésbé sem hajlandók a fentiekkel megbarátkozni s han­goztatni halljuk, hogy ezen iskola felállítását „keresztülvisszük. * Miután minden kétséget kizárólag tisztában vagyunk azzal, hogy ezen nézetet csakis azon egyetlen körülmény táplálja, hogy polgári iskolánk két felső osztálya, az ötö­dik és hatodik osztálya úgyszólván teljesen nép télén, tehát fölösleges és ezen két osztály eltör­lésével, a kereskedelmi iskolát természetszerűleg fogjuk megkapni; ennélfogva időszerűnek tartom, hogy a polgári iskoláról, mint olyanról — külö­nös tekintettel a polgári iskolák reformjára — rövid ismertetést közöljek: A polgári iskolát az 1868. évi 38. t.-c. léte- sitette. Azóta 42 esztendő telt el, a polgári iskolák száma rohamosan szaporodik, a fiúiskolák tanulói­nak évenkénti létszáma jóval túlhaladja a 30.000-et. Ha csak ennyit mondunk, úgy a polgári iskola létjogosultságát igazoltuk. Ugyancsak a fent citált törvény megálla­pítja, hogy a polgári fiúiskola hat évfolyammal bir s kimondja azt*is, hogy a hatodik osztály elvégzése után tisztviselői állást foglalhatott el a tanuló ott, ahol a főiskolai végzettség nem volt előírva, valamint folytathatták tanulmányaikat szakiskolákban, nevezetesen a selmeci bányászati és erdészeti akadémiában, mehettek az összes gazdasági intézetekbe, az állatorvosi akadémiába, jegyzői tanfolyamra, állást nj érték mint szám­vevőségi- és adótiszt, vasúti hivatalnok, iroda­tiszt stb. Az 1883. évi minősítési törvény, mely a hat polgári osztályt végzett növendéket az itt leirt főiskoláktól teljesen kizárta, agyoncsapta a polgári iskolát, azóta ennek két felsőbb osztálya jó öreg szüleim egy keskeny, összezsúfolt utcá­ban laktak. Hosszúkás, levegő nélküli udvar volt az én játszóhelyem, ahol homokból épít­gettem várakat. Ott, abban a házban kezdődtek életemnek gyötrődései, a legelsők, amelyek nem voltak kisebbek a későbbieknél. Már ott kezdett szi­vembe markolászni az élet goromba, otromba kezeivel és ott kezdte széttépni színes álmaimat. Iskolába járással kezdődtek a gyötrődéseim. Beirattak egy komor külsejű, léptektől visszhan­gozó folyósóju épületbe, amely a tudományok csarnoka volt s ott kellett volna a fejembe szedni mindazt, amihez sem kedvem, sem pedig türel­mem nem volt. S mivel mégis kellett bevennem a fejembe mindazokat a dolgokat, amelyektől önkéntelenül is irtóztam, fiatal életem meg volt keserítve. S csak akkor vigasztalódtam némileg, ami­kor elmenekülvén a száraz anyagot tartalmazó tankönyvek mellől, az udvarban játszadozhattam a homokdombon, amely egyike volt ifjúkorom kevés játékszereinek. Ebben találtam föl magamat egész délutá­nokon, amikor szerencsére nem kellett magolnom s kimondhatatlanul boldog voltam ilyenkor, Ha pedig meguntam a homokot, ott volt még mindig egy másik játszóhely, amely szin­tén nem került pénzbe s ahol éppen olyan jól éreztem magamat, mint a homokban. Ez a mi kis virágos kertünk volt. Nem volt más benne, csak virág és — virág. Két öi’eg kisasszony — a Krisztina meg a Gizella néni — lakott a ker- tecske előtt, akik varrogatásuk mellett ki-kinéztek reám, amint nagy igyekezettel liltetgettem egyik helyről a másik helyre a virág palántákat, vagy pedig kigyomláltam a tegnapról-mára nőtt gazt. sorvad úgy, hógy Magyarországon ma már csak nehány hat osztályú polgári fiúiskola van, mint a miénk. Mi történt tehát a polgári iskolával ? Jogai­tól megfosztották, a két felső osztályából kialakult a felső kereskedelmi iskola alsó és középső osz­tálya, a négy alsó osztálya pedig változatlanul megmaradt ugyanazon állapotban, mint amilyen állapotban keletkezése idején, tehát negyvenkét esztendővel ezelőtt vott. Hogy a reformálandó polgári ^iskola célját megértsük és hogy létjogosultságát elismerjük, e célból párhuzamot kell vonnunk a középisko­lákkal. Manapság mindinkább hangoztatjuk, hogy a tudományos pályák mindegyikének túlzsúfolt­sága miatt kerüljük a főiskolákat, másrészt pedig iparunk fejlődése céljából alapítsunk minél számo­sabb ipariskolát, hogy iparosaink szakszerűen és emellett tudományos képesítéssel ellátva, az élet­ben úgy állják meg helyüket, hogy az iparnak hasznos munkásaivá, az államnak derék polgá­raivá legyenek, saját egyéni megélhetésük pedig kellően biztosítva legyen. Ilyen ipariskolánk ma még kevés van, a létezők pedig nem a legláto­gatottabbak, -éppen annak folytán, hogy ezen iskolák ma még kellő becslésben nem részesül­nek. És itt ismét eljutottunk azon ponthoz, mely­nél ezen iskolák mai létjogosultsága megdöntve látszik. A szülők nagy része tudományos pályára igyekszik gyermekét nevelni, más szóval urnák akaxja nevelni. Mert hosszú idő fog még eltelni, amikor nálunk az embereket nemcsak a születés, rang és méltóság révén fogják megbecsülni, hanem a becsületes munka révén is. Beadja tehát gyer­mekét elsősorban azon iskolába, melyből kikerülve ur lehet! Kétségen felül áll tehát a középiskolák elsőbbsége s bizonyos, hogy a szülők elsősorban ezen iskolákat keresik fel. Milyen következtetéseket vonhatunk le már most ezen tényekből ? Először is a törekvés felü­letességét, másodszor pedig azt, hogy a közép­iskolák megtelnek olyanokkal is, kik a tanulás folyamán nem állják meg helyüket, aki tehát már kezdettől fogva nem lett volna odavaló. —* Ezáltal az osztályok túlzsúfolttá válnak, a nem odavaló elem a jobbaknak rovására iratkozik be, miáltal a kiképzést az összes tanulókra nézve megnehezítik. Az előadottakon kívül a középiskolák láto­gatottságát támogatja még azon körülmény, hogy a polgári iskola befejezett tanulmányt nem nyújt, ebből más iskolába való átlépés után sem sze­rezhet a növendék olyan képesítést, mely a gond­talan, nyugalmas életet biztosítaná számára, na­gyon természetes tehát, hogy azon elem, mely tudományos pályához óhajt jutni, mind a gimná­zium, vagy reáliskolába, vagyis oda igyekszik, ahol a külső látszat után ítélve megélhetése biz­tosítva lesz. Ezen körülmény magyarázza meg már most azt, hogy miért oly árva a polgári iskolai intéz­mény s miért van még mindig azon ősrégi álla­potban, melyben a szervezés idejében volt, jogai­tól még inkább megcsonkítva s megfosztva. A polgári iskola átalakulásának szükséges­És egyszer valahonnét apró kis fácskákat szereztem; amelyekkel nyomban »nagy terveim“ voltak. Elültettem őket a mi kis kertünkben. És vártam, mikor erednek meg. Mindennap meg­megnéztem a helyet, ahova elültettem őket, vájjon megfelel-e az arra a célra — és nem volt a napnak órája, amelyben meg ne öntöztem volna a kis palántákat. Ä végleges eredményt azonban már nem láthattam meg a saját szemeimmel, mert jó szü­léimét a kenyér utáni robot, más városba szólí­totta. Elkerültünk a kedves mecBekalji városból meas8ze-messze — és csak hosszú évek sora múlva juthattam ismét vissza annak ódon falai közé, a jól ismert pécsi utcákba. Meglátogattam a régi házat, ott a barátok utcájában és meghatottan láttam, hogy a hosszú évekkel azelőtt ültetett kis fácska milyen szépen kifejlődött, mennyire megerősödött. Fává lett. És amint elnézegettem sugár-egyenes fiatal - kérgü törzsét, ifjú lombozatát, amellyel a ma­gasba törekszik: hirtelen lehangolt a jövőbe való látás gondolata. Együtt indultunk jóformán az élet útjaira — és ime, ő már mennyire vanl Milyen hamar magasba ért. Közös a célunk : magasba jutni — és ö már elérte, hamarább, mint én. Vájjon én el tudom-e még érni valaha ? VI. Bizony mondom, legjobb annak, akinek nem volt ifjúsága. Aki úgy nőtt föl, miként a szálfa a fenyvesben: egyedül, minden támasz, minden segitség híján, de minden édes emlék, kedves iljukori mozzanat nélkül is. Mert igy legalább minden, ami megkinozná, meggyötörné őket, — mint valami reménytelen szerelem —- úgy, mint minket, akiknek nagy ifjúsága volt .. .

Next

/
Thumbnails
Contents