Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-04-16 / 16. szám
hogy megtört testben is boldog és romlatlan gyermekszív doboghat. Miként az örök zöld folyondár évszázados romok falain sem veszti el szép üde színét, úgy a gyermekkor édes boldogsága roskatag testben sem veszti el létjogát. Igaz, hogy ez csak másodvirágzás, a gyermekkori vidám kedély másod - virágzása. Vagy nincs úgy ? Husvét hajnala van. Ünnepi, uj ruhába öl tözött vidám, csacska gyermek-sereg bujkál a kert zöldelő bokrai között. Keresgélnek. A bokrok alá kacsintgatnak. Végre a nagy felfedező Kolumbussal megtalálják — a piros tojást! Az öröm rózsapirja önti el a szerencsés megtaláló gyermek arcát. E pit a tiszta lélek fenséges visszatükrözése, a vallásos gyermekszív boldogságának visszasugárzása. Énnél csak egy nagyobb : a szerető szülő öröme boldogított gyermekének ártatlan örömén ! Piros tojások ! A feltámadás kedves kis jelvényei, a gyermeki kedélyvilág csodálatos rejtvényei, melyekben annyi misztérium, a lélek oly sok és fenséges titka rejlik ! Melyekre azonban kielégítő választ csak az élő hit, a gyakorlott vallás képes adni. A gyermekszív örömei ugyanis nem tárgy tálán ábrándok, nem puszta édes álmok, nem szivárvány után való futkározások, nem utópiák, hanem reális alappal biró ideális örömek ! A feltámadás győzelmi lobogóját lendető Krisz tusban rejlik a gyermekszívek húsvéti örömének fenséges titka. Abban a Krisztusban, ki lángoló szivvel tudta szeretni a gyermekeket. E szeretet gyengéd viszonzása a gyermek szivnek úgy karácsonyi, mint húsvéti ártatlan öröme. A gyermekszív együtt tud érezni az őt szerető szivvel. Ezért érez együtt a gyermeksereg, úgy a Betlehemben született, mint a sírjából feltámadott krisztussal. Ezért örül annyira a „Kriszkindlinek“, ezért dobog oly hévvel szi- vecskéje a „piros tojásért1', mely Krisztus feltámadását szimbolizálja, jelképezi. Hát az öreg gyerekek ? . .. ők már nem tudnának örülni a feltámadás hajnalának ? . . . Hisz’ szivük ugyanaz ma is, mely félszázaddal előbb keblükben dobogott? A szív érzéseiben állhatott be kedvezőtlen változás. A lélek veszíthette el zománcát Mindenesetre nagy szervi hiba ez a lélekben ! Ha a gyermekszivet örömre hangolja a husvét, akkor kell, hogy az ősz aggastyán szivében reményt fakasszon az! Kell, hogv lelkében visszhangra találjon a feltámadott Üdvözítő biztató szózata: En vagyok a feltámadás ób az élet. Aki énbennem hisz, még ha meghal is élni fóg és nem lát halált mindörökké ! így lesz a hnsvét a gyermekszív örömének s a megtört öreg reményének találkozója ! zent, amikor oda ért a mi vig kompániánk. — Ottó volt az első, aki bejelentette neki jövetelünk célját s a jó öreg oly alázatosan hozta elő a kis taligát, de kijelentette, hogy ő majd holnap reggel haza tolja azokat az ásványokat, ne táradjanak vele a gyermekek. Meglepett minket az öreg bácsi szívessége, értelmes beszédmodora úgy, hogy mindnyájan letelepedtünk és kértük: beszélgessen velünk a régi jó időkről! Mikor a régi jó időket említettük, akkor kimondhatatlan fájdalom jelent meg a jó öreg arcán; szemeiben könny csillogott, látszott, hogy a lelke az említett idők fájó emlékein mereng. Szabadság ! Mennyi érzést, mennyi szeretetet foglalt ez az egy szó magában. S most már mindennek vége. Tudtam, hogy ő ezt érezte, mert halkan suttogva igy kezdett beszélni: Istenem, valamikor én is boldog voltam, ott harcoltam a sza badságharcban; aztán halász lettem, hogy a magyar menekülők segítségére legyek. Feleségem bánatában meghalt, csak egy kis fiam maradt velem a halász kunyhómban. Jól emlékszem, sötét baratságtalan éj volt. Künn a vihar tombolt s az orkán sivitott. Egy halászmadár csapódott a kis kunyhónk ablakához s ijesztő hangon hallatta vésztjósló hangját: „kuvik, kuvik.“ A Duna dühöngő háborgása s az erős szél letépte láncaival a parthoz kötött csónakokat a ezt mi néztük a fiammal; bámultunk ki a sötét éjszakába. Gondolataink közben megzavart egy erős kopogás és két honvéd tiszt lépett be. Mindenre kéijük, ami maga előtt szent, vigyen át a túlsó oldalra minket csónakján, mert minden elveszett, a magyarsereg fut s minket egy egész orosz csapat üldöz 1 Tegye meg a hazáért 1 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY így lesz a feltámadás nagy ünnepe az erkölcsi megújhodás, a lelki feltámadás örvendetes évfordulója! Szabó Géza főgimn. és polg, isk. hittanár. Az an$ol alkotmány és szabadságharc. (Folytatás és vége.) Az említett 1215 iki Magna Chartán kivül, mely a mi 1222-ben kelt Aranybullánkkal idő és tartalom tekintetében is nagyon összevág, említésre méltó a Test acta-törvény 1673-ból, de a közszabadság tekintetében fontosabb ennél az 1679-iki Habeas Corpus, mely a királyi önkény ellenében a személyes szabadságot védi, ameny- nyiben kijelenti, hogy mindenkit a maga illetékes bírósága előtt kell törvény elé állítani, a bírónak pedig kötelességévé teszi, hogy az elfő- gottat 24 óra alatt kihallgassa s a vádak elégtelensége esetében szabadon bocsássa. Még ennél is fontosabb a Declaration of rights 1689-ből, melyben a nemzet régi szabadságait foglalták össze. Az oklevél kimondja, bogy a király a parlament beleegyezése nélkül adót nem szedhet, béke idején állandó hadsereget nem tarthat, hanem csak zsoldosokat, kiknek fizetéséről a parlament gondoskodik; biztosítja az alattvalók ké- relmezési jogát, a képviselők szabad választását és törvénybe iktatja a sajtó- és szólásszabadságot. Ugyanekkor az állam és a király jövedelmeit egymástól elkülönítették s a király udvartartására rendes évi összeget (civillista) szavaztak meg. A király uralkodik, de nem kormányoz. A kormányzást felelős minisztereire bizza, kiket az országgyűlésen többségben levő pártból köte les kinevezni. A kormány tehát a többségnek, vagyis a nemzet igazi képviseletének a megbízottja. íme, az angoloknál már 1689-ben, tehát a francia nagy forradalmat száz évvel megelőzőleg már megvolt a parlamentáris kormányzás az ő összes föltételeivel együtt; megvolt a sajtó- és szólásszabadság is, szóval mindaz, amiről más népek még álmodozni sem merészeltek. Fölösleges is említenem, hogy amely nép már oly régóta ilyen tökéletes szabadsággal él, ahol egész nemzedékek növekedtek fel a teljes politikai és polgári szabadság emlőin táplálkozva, ahol a nemzeti történet minden lapján a szabadság diadalát és dicsőítését és a zsarnokság minden téren való kudarcát olvassák és tanulják: ott a szabadság iránti kiváló érzéknek szükségképen ki kellett fejlődnie. Viszont ebből megértjük azt is, hogy amely nép századokon keresztül szolgaságban sínylődött, amely népnél a boldogulás első föltétele a szolgai meghunyászkodás volt, amely nép nem tudta századokon át saját akaratát érvényesíteni, hanem mindig mások parancsszava volt előtte a legfőbb törvény: abban a népben nem is fejlődik ki soha a szabadság és annak biztositékai iránt az Megcsókoltam kis fiamat és siettem a menekülőket átvinni a túlsó partra. „Isten segíts“ ezt suttogtuk és kint a háborgó, tajtékzó hullámokon a halál torkában egyönket sem fogta el a félelem. Végre közeledtünk a parthoz, ekkor hirtelen az egyik honvédtiszt elkiáltja magát: „Végünk van !“ Visszapillantottam én is és láttam, hogy fiam evez egy csónakban s benne ül több orosz katona! Ezek voltak az üldözők és kényszeritették kis fiamat, hogy hozza őket át a túlsó partra. „Elvesztünk, legjobb lesz a Duna hullámiba menekülni.“ Az óriási szélvihar mégjobban dühöngött s a vízben hatalmas hullámokat kavart, mi már majdnem a parthoz értünk, amikor láttuk, hogy a felénk közeledő csónak hogy küzd a habokkal — láttam kis fiam halott halvány arcát, hallottam fájdalmas sírását — és még azt is meg kellett látnom; amint karjaiba zárta a hullám mindnyájokat 1 Eltemette az ellenséget és az ártatlan gyermekemet. . . A két honvédtiszt sírva borult a nyakamba, de engemet a fájdalom annyira megtört, hogy őket kitéve a partra egész öntudatlanul, némán, hidegen barangoltam a Duna hullámaiban — kerestem a hullámsir fenekén a gyermekemet . . . Fuldokló zokogásba tört ki az öreg ember — sirtunk vele mindnyájan, s mikor látta részvétünket, akkor megkönnyebbülve folytatta: látják kedveseim ilyen ám az élet, ennyit kellett nekem szenvedni, s mindezt elbírtam viselni, mert látják még most is élek — itt az erdőben, a magányban dolgozva — majd pihenve, gondolataim mindig a múltba térnek visszaj s most oly jól esett a szivemnek, hogy ezt elmondhattam. A jó öreg János bácsi elbeszélése úgy meghatott mindnyájonkat, annyira elváltoztatta I finom érzék, mely egy, a szabadság ölén felnőtt népnél feltalálható. Aki hosszú ideig sötét helyen tartózkodik, annak szeme nem tud megbirkózni a nap ra- gyogó, jótékony sugaraival : igy az elnyomatás sötétségéhez szokott nép csak nagyon nehezen tud beilleszkedni a szabadság verőfényes légkörébe. A fellegen túl is szárnyaló szabad sas bátran néz a napba, szeme kiállja annak égetőfényét, de zárjuk szűk ketrecbe évekig és látni fogjuk, hogy többé nem meri nyitott szemét a nap felé fordítani. Szerintem a faji rátermettség mellett ez a körülmény, vagyis a szabadság intézményének megszokása vagy meg nem szokása fontos tényezőként szerepel valamely nép politikai életében, így magyarázható meg részben az a jelenség is,, hogy ősidőktől fogva független nemzeteknél a politikai függetlenség kérdése szóba sem jön, annyira megszokott és önmagától értetődő természetes dolognak tetszik ez mindenki előtt. Ellenben olyan nemzetek kebelében, melyek a politikai függetlenségnek részben vagy egészben híjával vannak, ilyen közjogi kérdések napirenden vannak, sőt pártalakulásra van szükség, mely ezen közjogi kivánalmakat állandó programúiként napirenden tartja. így érthető az a körülmény, hogy az angol s vele a többi független nemzetek is úgy ország- gyülésileg, mint sajtójukban, valamint magán- társaságok körében kulturális, gazdasági, társadalmi stb. kérdéseket a legalaposabban megvitathatnak, mert nem érzik szükségét annak, hogy függetlenségük védelme céljából közjogi vitákkal és fejtegetésekkel foglalkozzanak. — Szóval egy független nép a megszokott politikai szabadságot oly természetesnek találja, mint a virág a napfényt, vagy a madár a szabad természet levegőjét Az ellenkező viszonyok közt élő nép félve gondol a szabadságra, úgy tekinti azt, mint valami kedves, de tiltott dolgot, melyet tőle egy felsőbb hatalom megtagadott. így magyarázom én részemről a mi sajátoa helyzetünkből kifolyólag azt a különös körülményt, hogy nálunk még az is vita tárgyát képezheti, hogy állami függetlenségünk egyik másik követelménye mellett kitartsunk-e, szorosan tömörüljünk-e mindnyájan hazánk ősi jogainak visszavivása mellett. Sőt még pártkeretek is léteznek, melyeknek nyílt politikai programmja ellensúlyozni és letörni minden olyan törekvést, mely a nemzeti függetlenség egyik-másik követelményét habár fokozatosan 7is életbe léptetni akarja. Mindez csakis a százados alávetettségnek következménye és ugyanez az alávetettség szüli azt a politikai kiskorúságot, mely saját jól felfogandó érdekünknek a tisztán látását is akadályozza. A kalitkában született madár vissza- kivánkozik elhagyott drótjai közé és mig a szabadban született madárnak éltető eleme, életföltétele a szabad természet levegője, addig a másik elpusztulna ugyanott, mert neki egész világa kedélyünket, hogy minden szó nélkül lépdeltünk haza felé. Ki-ki a maga gondolataival volt elfoglalva — én éreztem, hogy mennyi küzdés, menynyi fáradságos munka volt az egész élete! Elveszítette kedveseit, akiket szeretett, értük élt dolgozott — s most megőszült a nagy munkában, homloka barázdás, keze érdes, reszkető s most itt áll elhagyottan, egyedül, még most is küzd a kenyérért. Haza értünk lassan, de hiába erőltettük a jó kedvet, csak nem volt az igazi! Másnap az én jó öregem beállított, eltolta a sok ásványt, aztán én jól tartottam ób beszélgettem is vele sok mindenről, de a régi jó időket nem mertem neki elő hozni; mégis, mikor elbúcsúzott tőlem ezt mondta: „Nem lát már többé engemet kedveB kisasszonyka, mert úgy érzem, hogy nem sokára megyek a feleségem és a fiam után, de jó is lesz velük találkozni édes Istenem.“ Igaza lett a jó öreg bácsinak, nem láttam többé, mert egy szép napon csendesen lehunyta örök álomra a szemét. Elment ő is szerettei után! Ott pihen az árnyas erdő rejtőkében, ott alussza édes álmait . . . Mikor meglátogattuk a sírját, akkor is tavasz volt, virult a hóvirág, ibolya és a gyöngyvirág, ób mi könnyeinket hullattuk az ő sírján pompázó erdei virágokra! Most is tavasz van, virulás, kikelet, előttem van egy csomó virág: onnét a Kis-Kárpátok szépséges erdejéből küldték azok a kedves gyermekek, akikkel annyit barangoltam az erdőben, felmászva hegyekre, sziklákra, ellátogatva többször a jó öreg sírjához is . . . s most ezek a virágok suttognak, beszélnek nekem halkan és én hallgatom, elmerengve a múltakon, igy idéztem fel ezeket a tavaszi emlékeket.
