Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-04-16 / 16. szám
XXXIX. évfolyam _____________________16. szám Szekszárd, 1911 április 16. Fü ggetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség Bfiforéd} István-uícza 6. sz., hová a lan szellemi részét illető Felelős szerkesztő minden közlemények intézendő!; Főmnnkatárs Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár-féle nyomáé r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon Előfizetési ár: Egész évre 12 K, 1f, evre 6 K, */s évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 8 korona, 100—200 szóig 9 korona. 200—300 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér. Husvcí. A husvét az igazságnak, egy nagy hivatás igazolásának, az eszme feltámadásának immár majd kétezred óriási időhatárát megfutott szimbóluma. És ha meg is állapíthatjuk, hogy a kereszténység legnagyobb ünnepét, a hóditó hit e fényes történetét soha e nagy lusz- trumon keresztül nem ostromolta ennyire a kételkedésnek, sőt a tagadásnak, a pozitív valóságokat fürkésző korszelleme, mint e napokban: Krisztus vallásának sziklaszilárd talpazatát csak érintik a korszellemnek e piszkos hullámai, magát Krisztus földre küldetésének legnagyobb világtörténeti jelentőségét, meg nem másíthatják. Sőt mintha ^a kis tévelygés használna is a keresztény igazságoknak, mert a jobbak csak annál lelkesebben, odaadóbban választják lelkivigaszul a keresztény humanizmus bölcseletét s bizony a mostani húsvéti harangszó a népeknek nagyobb tömegét, millióit hívja a templomba, mint valaha. És legyünk ellátva bármi tömegével a természettudományos ismereteknek, nem vitte még a kutató emberi szellem odáig, hogy a nagy ismeretlen után, a mi létünk után következik, de magában földi életünk kertjében, ennek ismeretlen ösvényein a vak sors által vezetve, ne tapadnánk azokhoz az ideálokhoz, melyekre hitünk tanit. Ez az állandó érzés emel ki az élet sivárságából a mai húsvéti ünnepen. Nincs olyan közömbös lélek, akit valahogyan meg ne ihletne, ne érintene, lelkére hatástalan ne lenne a husvét s annak a sok szimbóluma, amelyet a kálváriát járó igazság feltár. A nagy élethivatásnak e fönséges tragédiáját látva, hiszünk és bizunk a a magunk hivatásában és kicsiny célokért való törekvésünk igazságában, győzelmében. Minél nehezebb az élet harca, annál nagyobb szüksége van a veritékes homlokkal, lankadó izmokkal dolgozó embernek a husvét szimbolikus ünnepére, arra, amelyet a keresztényhit ekként fejez ki: »Hiába temetitek el az igazságot és hiába gördittek nagy köveket a koporsója fölé, hiába őrzi- tek zsoldosokkal, — az igazság kitör ős eget kér. A husvét megtanít arra, hogy kinek- kinek bíznia kell a maga igazságában. — Egyesnek és nemzetnek egyaránt s csak arra van szükség, hogy az, aminek végső diadalában törhetetlen lélekkel bizunk, valóban igazság legyen. De még sok másra is megtanít a husvét. Az önfeláldozásra a közjaváért. S ebben az önző, utilitárius korban főleg ezt fogjuk nehezen megtanulni, egy élet igazságának vallani. No, de hinnünk kell, hogy megjön annak az igazságnak feltámadása, mely az önzést elsöpri és egyetemes emberi célok lesznek a haladás zászlajára írva, nem a tülekedés, nem az elnyomás. ä Ünnepre szólnak a harangok. Szabadítsuk meg lelkünket iegalább ez ünnepekre a szürke életgondoktól, minél küzdelmesebb az élet, annál nagyobb szüksége van a kivételes, a normanapokra, amikor az élet sarához a földre tapadt szem feltekinthet az égre és köznapi gondolatainak bilincséből fölszárnyal és — megtisztul. Mi oly korban élünk, amidőn nagy erkölcsi javak mennek veszendőbe — és az I atheizmus öli a lelkeket: de bizzunk az I igazságban, bizzunk a tisztább, emberibb eszmék feltámadásában, mig a husvét ünnepének évezredes varázsa megihleti az embereket, nincs veszve semmi: a tévelygő ember megtalálja a hit igazságát, amely feltámad és eget kér. Boldog húsvéti ünnepet olvasóinknak! Húsvéti gondolatok. A kereszténységnek két nagy ünnepe van, mely hangosabban dobbantja meg a gyermekszíveket : karácsony és a husvét ünnepe. A karácsony kedves Jézuskájával, a husvét pedig a piros tojással fest rózsás örömet az ártatlan gyermekarcokra. Csodás varázsereje van e két ünnepnek a gyermeklelkekre nézve! Nem is csoda! Hisz a boldog gyermekkor legtisztább és legédesebb örömei fűződnek a szeretetnek e két legnagyobb ünnepéhez. E két ünnepen a galambősz aggastyán lelkében is felcsendül a nagy népdalköltő epedő sóvárgása: „De szeretnék újra gyermek lenni Gyermek lenni s mindent elfeledni, O boldog kor jöjj vissza egy szóra!“ Ámde hiába! Az elröppent szép gyermekkor többé visz- sza nem jő! De visszatérnek édes emlékei, tiszta örömei. Visszahozza őket még az élet viharaitól megtört szivekbe is a hit, a vallás arany szárnyain majd karácsony szent éjjelén, majd a husvét pirkadó hajnalán. E két napot méltán nevezhetjük, a szó legnemesebb értelmében „gyermeknap“-nak. E két napon ugyanazt teszi az Egyház, amit tett egykoron isteni alapitója az elsőségért versengő apostolaival, midőn egy kisdedet közéjük állítva s eléjük példaképül állítva igy szólt: „Ha ilyenek nem lesztek mint e kisded, nem mehettek be Isten országába.“ Az ártatlan gyermeklélek tiszta örömeinek osztályrészesévé teszi a kereszténység e két ünnep az összemberiséget, melynek értésére adja TÁRCA. Megváltás. Délről még alig hajlott az idő S mintha gyászfátyol fedné az eget, Éjji sötétség ül a táj felett — — Halál harcot most viv a Teremtő. Tövis koszorú sebzé homlokát, Vállát feltépte a kereszt terhe, Szent teste durva szeggel rá verve A kinok-kinját mint szenvedi át! És ajkán hangot ölt a fájdalom, Egyetlen jaj ja gyötrődésének, Döbbenve hallja a nép s a vének Vádló panasza szavát: „Szomjazom!“ Ám nem testi szomj, mi gyötri ötét, Lelke szomjazik tévedt telkekre, Megtérést óhajt, — hí a kegyelme, Megbocsájtva, ki ellene vétett. t Uram, a lelkem neked ajánlom, Fogadd kegyesen, mossad tisztára. Emeld fel, ha a földnek porába Nyom a bűn terhe, — a gyarlóságom. Özv. Brandeiszné Frey Melanie, j Tavaszi emlékek. — A „Tolnamegyei Közlöny* eredeti tárcája. — Irta: Huszár Vilma. Egy olyan nap emlékeit idézem most fel, amikor igazán szivemből éreztem, hogy boldog vagyok és e kellemes érzés után mélységes szomorúság, bánat fogott, amikor az öreg favágó bácsi elmesélte az ő élettörténetét. Fenséges tavaszi napra virradtunk és elhatároztuk, hogy egy nagy kirándulást teszünk a „szürke bányához.“ Pompás ut vezetett az erdő sűrűjén keresztül, hatalmas bükkfák mellett lépdeltünk; majd futkároztunk a virgonc gyermek haddal, megkívánva az ő csapongó jókedvüket: mi is boldog gyermekeknek éreztük magunkat. Lehevertünk az illatos fűbe és kerestünk négylevelü lóherét, de ekkor a társaság valamelyik tagja azt indítványozta, hogy lőjünk célba, még pedig a nők is! Mindenki helyeselte, még a kicsi kis Duci is (a főerdész legkisebb fia), mert oiy kedvesen kiáltott fel: „Édesz papa, de először isz Duci fog lőni.“ Oly helyes volt ez a négy éves gyermek az ö határozott fellépésével és ezzel a kijelentéssel, hogy: „Duci vadász lesz!“ Az indítványt elfogadtuk, mert épp egy hatalmas sziklatetőn nőtt csodálatos gombát szemléltünk, no ez jó lesz, ezt fogjuk célba venni. De ki kezdje meg ? „Persze, hogy a nők kezdjék, hisz úgy sem tudják lelőni azt az ördög gombát.“ így szólt egy erdész nevetve! Hogyan, hogyan se, csakhogy én jó kedvemben fogadtam, hogy egyszeri 'célozás után lelövöm a gombát és csodálatos! én lettem a gomba gyilkosa és ebből kifolyólag a társaság ünnepelt tagja; hej de sok huncutságot is vittünk ott véghez, a hatalmas fenyőfa alatt, de végre aztán ismét csak ballagtunk tovább a ki tűzött cél felé. Egy kristály tiszta vizű patakhoz értünk, mely a vasbányából folyik ; ezt átugorva, gyönyörködve a benne csillogó kövekben, felmásztunk a palahegyre, de oly nagy darab palakövek, hvarc darabok álltak ki, hogy szinte félve lépkedtünk, no de azért még is elértünk a kőrakáshoz. így hívják ott a bányából kiszórt hasznavehetetlen vasérc tömegét. Valami szép ez a nagy rakás ásvány! Kutatást rendeztünk a rengeteg ásványhalmaz közt és a gyermekek oly örömmel segítettek, hogy a kosaraink gyorsan megteltek, de lett hahota, mert felemelni nem tudtuk a kosarakat, tehát azt indítványozták, hogy hagyjuk ott legalább is a felét. Az ottaniak előtt nincs semmi értéke az ásványnak, mig én értékes kincsnek tartottam akkor is és most különösen nagy becsben tartom és őrzöm, mint egy legkedvesebb emléket. Ekkor támadt Ottónak, a legnagyobb tanítványomnak az a gondolata, hogy jó lenne ellátogatni az öreg favágó bácsihoz, aki itt lakik nem messze a bányától, az ő kicsi kis faházában és kérni tőle egy taligát s azon mily könnyű lesz haza tolni a sok szép ásványt. Ottó tanácsát mindnyájan elfogadtuk, mert a hányába be ugv sem mehettünk, mivel a bányafelügyelőt nem találtuk sehol. Jó kedvvel, énekelve állítottunk a kis erdei lak elé, ahol a szép zöld lombok között egy kis pádon ült mélabusan egy nagyon öreg, fehér hajú bácsi Tekintete messze a felhők között járt; jóságos szemeiben könnyek csillogtak, gondolatai nem a földön jártak, mert úgy megrez-
