Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)
1910-12-22 / 51. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1910 december 25. mondják, ha a vármegyei tisztviselő minden hat évben választás alá kerül, ez az állandóság érzetéből merülő működési bátorságot hátrányosan befolyásolja. Ami határozottan valótlan állítás, mert hisz nincs az a kinevezési rendszer, mely a tisztviselőnek nagyobb állandóságot biztosítana, mint a választás azon módja, mely jelenleg gyakorlatban van. Hiszen a két legutóbbi tiszt - ujitás alkalmával nem volt rá eset, hogy egyetlen egy tisztviselőt újra meg nem választottak volna s rendkívüli súlyos rátermettségnek hiánya esetében volt ettől eltérés. A vármegyei tisztviselő tehát sokkal nagyobb biztonságban érezheti magát a választási rendszer mellett, mintha egyes nagy szemöldökű miniszter kedvének keresésére volna utalva. Végre is több szem többet lát s a választó közönség közvetlen szerzett tapasztalatai alapján sokkal illetékesebb megitélője a tisztviselő működésének, mint a minden egyes esetben sokszor elfogult besugásokra utalt miniszter. Az is egy tarthatatlan állítás, hogy a kinevezési rendszer a tisztviselők minőségének emelésére alkalmas volna. — Mintha Magyarországon annyi volna a közigazgatás vezetésére alkalmas tisztviselő, hogy azokban, mint a vadalmában, válogatni lehetne. Örülhetünk, ha egy sorozatával rendelkezünk az alkalmas tisztviselői karnak, még egy másodikat bajos volna, még miniszteri szemmel is összeválogatni. Azt mondják végre, hogy azért szükséges a vármegyei tisztviselők kinevezése, mert a nemzetiségek lakta vidékeken csak kinevezett tisztviselővel lehet a magyar állameszmét érvényre emelni. Kát lehet benne valami, de sokkal fontosabb érdek, az alkotmány védelme meg viszont azt kívánja, hogy a kisebb érdekért azt fel ne áldozzuk. Különben ez mind csak hajánál fogva előrántott érv, a titkolt, de azért nyilvánvaló cél az, hogy a kinevezési rendszerrel a vármegyék lehető ellentállását adandó alkalommal letörjék. Igaz, hogy ott van a törvényhatósági bizottság, mely a vármegyei, habár kinevezett tisztviselővel a jövőben is rendelkezni fog, de az már azután nagyon kétséges, hogy összeütközés esetében kinek fog az a kinevezett tisztviselő: a kormánynak-e, melytől léte, jövője függ, vagy a törvényhatósági bizottságnak, mely vele szemben, ellentállás esetén, megtorló intézkedéseket alig alkalmazhat ? Hátha én nem tartom addig a zsákot, mig meg nem nézem, mi van felöntve a garatra ? — Ne féli, meg nem csallak, de ne is bizd el magad, hogy engemet megcsalsz. íme az öreg gulyás ravaszsága. Harcban a születéssel, harcban az élettel, a nyomorúsággal, a betegséggel, harcban az asz- szony és gyerek éhes gyomrával és meztelen testével, harcban nyolcvan éves korral s öregség súlyával: bizony a vén gulyás régen elpusztult volna ravaszság nélkül. Nagy erő és nagy erény van az ő ravaszságában. Mert a ravaszság csúnya dolog, ha valakit megejteni készül, de szép dolog, ha megvédi azt, amit a sors és a rossz ember elakarnak rága- dozni. Okosság és kötelesség ilyenkor a neve. S volt erre a vén gulyásnak alkalma a hosszú életen keresztül. íme, most vertek ki eléje egy nyolchetes borjút. Nem legel az istenadta. Csak áll, csak feltartja a fejét, csak elbődül egyszer-másszor, csak néz arra felé, a hova a legrövidebb utón visszakivánkozik. Anyja tejéhez, melyet most vettek el tőle; kisebb testvérjeihez, kikkel ösz- szeszokott; az udvarbeli csatangoláshoz és a szé- rüskertbeli legelőhöz, mely jobban megfelelt Ízlésének. Az öreg gulyás első pillanatra észreveszi, hogy a borjú megugrani készül. Vagy haza fut s ő kap ki miatta, vagy elkodorog s ő ad számot róla. Minő körmönfont ravaszsággal kell a borjú szándékát megelőzni s bojtárt, ebet úgy állítani, hogy mire a borjú érett megfontolás után elkezdené a futást, akkorra útját állják mindenfelől. Mert ha egyszer már megindul, paripa se vágtat jobban, mint ő kelme. Pedig hát ez csak egy rúgott borjú volna, aki az ő elméjét próbára teszi. Hát még a ceglédi, abonyi, nagykőrösi vásárban mennyi okos j Nincs azért semmiféle szükség a kinevezési rendszerre. Mig Ausztria uralkodik rajtunk, addig mindig tartanunk kell attól, hogy alkotmányos életünk veszedelemben forog. A legnagyobb botorság volna tehát oly rendszerrel kísérletezni, mely ellentállási képességünket gyöngíteni alkalmas. Régibb időkben gróf Apponyi Albert és az azóta megszűnt nemzeti párt volt az, mely általános elméleti alapon szorgalmazta a vármegyei tisztviselők kinevezését; de a Fejérváry-féle alkotmányellenes kormányzati kísérlet meggyőzte mindazokat, kik korábban a kinevezési rendszer hívei voltak,, hogy ami egy független államban talán üdvös és jó, az Magyarországon, különleges államjogi helyzeténél fogva, káros és veszedelmes. Mi nem szövetségessel, hanem egy folyton ránktörő veszedelmes ellenféllel állunk szemben, mely ellen folytonos védelmi állást kell elfoglalnunk és nem szabad semmi olyant tennünk, mely ellentállási képességünk gyengítését vonná maga után. De talán minden érvelés helyett elég lett volna csak annyit mondanunk, miszerint a kinevezési rendszer behozatalát Bécsben sürgetik, hogy mi magyarok, a leghatározottabban állást foglaljunk ellene ; mert ami nekik kedves, az biztos, hogy nekünk a legnagyobb mérvben veszedelmes. Boda Vilmos. A basa Széchenyi grófról, a konstantinápolyi tűzoltóparancsnokról. Irta: Bródy Sándor. Török postával levelet kaptam. Ki lehet az a naiv lélek, aki a török postával . küld nekem levelet ? Hogy nem fél: leszakítják az írása bélyegét, bizalmas írását elolvassák, aztán kézbe- sittetlenül eldobják. A török posta a kíváncsiságon, a kémkedésen és a megbizhatatlanságon alapszik. A szultán, tudom, nem levelez azzal, hanem correspodenziáját bízza a konstantinápolyi orosz vagy német postára. Valami nagy ravaszságnak keil abban lenni, hogy ez a török bélyeges levél megérkezett. Valami fanatikus ó-török írhatta és hál’ kinyitom — Kinyitom és ime kipattan belőle a legrégibb magyar családok egyikének, legnagyobb nevű tagjának egyik sarja, több sarja. A magyar basa, felesége és gyermekeinek arcképe. A leglányosabb és leggyermetegebb lelkű basa ez, aki csak sütkérezett valaha a padisah fényében. És talán a legtörökebb is, dacára, emberrel kell megtilódnia, mig szűrét, kalapját, dolmányát, csizmáját, minden göncét beszerzi, tehénkéjét eladja, újat vesz helyette, borját rá- vallja a mészárosra vagy a pesti zsidóra s asz- szonynak, gyereknek, lánynak minden vásári dolgát eligazítja ? Asszony ! Hejh, az asszony régen ott porlad már a törteli temetőbe. Sirbalmát is elegyengette már az idő, fejfája is régen elkorhadt, de az öreg gulyás azért odatalálna még éjszaka is. Nagyon jól emlékszik még örökös nyugvóhelyére, pedig bizony ritkán látja. Virágot se hord oda, a pázsitot se öntözgeti, mindszentek napján lámpát se gyújt az örök alvó fejéhez, de öreg szive még nem korhadt el egészen s benne még mindig nyílik a halványuló emlékezetnek szerény kis kakukfü virága. Ezt a virágot nagyon szerette a boldogult s ez nyílik a sirhalma körül is. Tudja jól, mert ha mikor vásárra megy : ott vezet el az ut a temető mellett s ha egyszer nem, másszor csak betekint a temetőbe. Dolga ugyan nincs ott, de mégis csak betekint, mintha nógatná valaki. — Hát aztán jó asszony volt e az Istenben boldogult ? — Minden vasárnap tisztát adott, gyerekeknek, házi jószágnak gondját viselte, szomszédolói nem volt a kenyere, az ebédet meg pontosan kihozta s mig fiatalok voltunk, el is időzött nálam egy két óráig mindennap. Most is élne szegény, ba a Berkiné komaasszony virrasztásánál át nem fázott volna. Kolerás idő is járt, ágynak esett, nem is kelt fel többé. Azóta is eszembe jutott egyszer-másszor, hogy az abonyi orvosnak mégis meg kellett volna mutatni, de olyan gyorsan elgyalázta a betegség, hogy nem lehetett kocsira tenni. így volt biz az! Nyugodjék békével! hogy Széchenyinek hívják. A megtestesült — igen jól megtestesült -— nyugalom, csupa álmatagság, elül vagy tiz óráig egyfolytában a konstantinápolyi Pest fogadó lugasa alatt, elnézi, hogy érik a szőlő és várja, mig jön jelenteni az egyik ordonáns: tűz van basa, Jamgumvár! Felemelkedik és elmegy a tűz után, gyalogosan, mivel hogy a tábornoknak és tűzoltó főparancsnoknak nincsen lova. Pedig Konstantinápoly kövezete nem jó és a távolságok benne olyanok, hogy amikor az ember azt mondja, itt a szomszédban, az egy órai járást jelent. A basának mindegy, egy óra, tiz óra, fáradtság, nyugalom, egy perc, vagy az örökké' valóság. * Széchenyi fia nem lehet renegát. A basa nem mohamedánus, a felesége is keresztény és görög. Csak egy van. De az izlámnak alig van igazabb hive a basánál. Törhetetlenül hisz a törökben, a „minta ember“ mondja. Abdul Hamid nagyobb a szemiben, mint nagy Napoleon és olyan tulajdonosságokat fedez fel benne, amikről más nem tud senki. Pedig 20 év alatt csak egyszer szólitotta meg és már 10 év óta nem akar adni neki egy heti szabadságot. Őfelsége talán fél, hogy nem jönne vissza, külföldön maradna. És rosszakat beszélni őfelségéről odakünn, mint ama bizonyos Weiss basa, akit nagynehezen pénzzel, állásokkal lehetett visszacsalogatni, amikor már telepletykálta a világot. Igazolatlanabbá még nem félt őfelsége. — Egy ma született gyermek elárulhatja őt és a palaist, de a basa — soha ! Maga a hűség, a bála, a bonhómia. Szeret magyarul beszélni, különösen a gyermekeivel, akik nem értik. A kis Flórika tud egy pár szót és meg is fog tanulni, mert csudálatos nyelv-; talentum : az anyjával görögül, az apjával franciául, az iskolában németül és az utcán törökül beszél. De magyarul énekel. Boldog mosolygással hallgatja ezt a basa, mert lelkének poézise és a gyomra, ezek magyarok még tökéletesen. Uzum — lugas alatt, langy szeptemberi estéken — a vérbe s gyászba borult Konstantinápolyban beszélgettünk arról is, hogy miért nem jön haza. A Széchenyi fia idegen kenyéren ! A kitől mi csaknem mindenünket kaptuk, annak a vérét más táplálja ! Megalázó, rút, gondolatnak is! — Már itt csak megélek a munkám után, excellenciás vagyok és hamar tábornagy leszek. Mit csinálnék odahaza ? Pedig szeretném látni Pestet! A szultán kegyelmes hozzám, szép fizetésem van és a kommenciót kikapom rendesen. Huszonhat kenyeret egy nap, egy mázsa kávét, mindent, annak idejében még szőlőt is. Nincs jóbb dolga a világon senkinek, mint a török katonának . . . Igen megbízható úriembertől hallottam, hogy a mikor a basa ezt mondta, már 3. hónapja nem kapott fizetést és abból élt, társaival, a kegyelmes urakkal együtt, hogy eladta a kommenciót — De kegyelmed más menyecskét is meg- meg nézett hamis szemmel ? Az öreg gulyás komoly képet mutat erre a hiábavaló beszédre. Nem is felel rá semmit. Az asszony halála után soha sem jutott ilyesmi az eszébe. Ami pedig valamikor volt, az meg már nagyon régen volt. Még bojtárgyerek korában volt, mikor a kocséri Jenei Vicát megkedvelte. Szemre való lány volt, csakhogy nagyon pajkos lány volt. Nem ijedt meg a csintalanság- tól, maga is csintalan jó kedvű volt. El is vette volna, ha Isten úgy rendelte volna. De egyszer az abonyi vásáron két forintos sáli kendőt vásárolt. Idres-bodros széle csak úgy röpködött a karcsú derekán. Nyolc forint volt a bojtárnak esztendei bére: mit csináljon ő sáli kendős lánnyal ? Beszéltek is utóbb a szép Vicáról Kara- Jenőben, ahova feleségül vitték. De az öreg gulyás azóta se látta, nem volt arra járója se neki, se a gulyának. Pedig hát akkor még volt a gulyának elég mezeje. Törteitől Abony alá lehetett hajtani. De ez még semmi. A Gerje folyásán három egész nap lehetett terelgetni a gulyát arra napnyugat felé. Hire se volt a tilosnak. A nagykőrösiek pedig a város alul Tetétlenig engedhették a juhot, ökröt, csikót legelni. Nem olyan világ volt akkor, mint most. Most a tinó ha bogárzik, se futhatja ki magát. Sáncba, garádba, tilosba ütközik azonnal. Nem is hiszem, hogy nem én vagyok a vidéken az utolsó gulyás. Hiszen csak lesz még marha azután is, de gulyás már nem lesz többé én utánam. — Hát ehhez a föstött képhez mit szól kegyelmed ? — Nem tudom mire vélni a dolgot. A mi jó kisasszonyunk aligha csúffá nem akart engem
