Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)
1910-12-22 / 51. szám
1910 december 25. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 3 a zsidónak. (Mert ott is van, csak, hogy ott görög.) Hallani sem akart arról a basa, hogy rendetlenül kapják a lénungot és a mikor megkérdeztem: Igaz-e, hogy nemrégiben a bagdadi adóhivatalnál utalták ki a fizetését, hogy oda menjen érte, ha tud, ha mér ? Azt felelte: Ez rossz vicc. De nyomban rája fehér-piros arca merő vörösség lett, mert hazudni nem tud a basa, ebben nem lett törökké. Ha az európai nagyhatalmak mindenáron fönn akarják tartani Törökországot, nem bánom, én se bánom, belemegyek, legyen. De csak ezért a mi magyar basánkért. Hogy oly őszintén, erősen hozzájuk tudott csatlakozni, ez az, ez már valami. És ha meggondolom, hogy mily szomorú lenne a szegény basa, ha a szultántól elvennők Konstantinápolyt. Egyelőre maradjon hát csak nála, náluk kettejüknél. Senki. — A budapesti élet mélységéből. — Irta: Fröhlich János Ha valaki egy világváros végtelen nagy nyomorát igazán tanulmányozni akarja, menjen a rendőrségre, látogasson el a kerületi kapitányságokra. A kerület vezető rendőrtanácsosok, kapitányok és tisztviselők tudják elmondani és példákkal eklatánsán illusztrálni, hogy van sok oly nyomorult is Budapesten, akit élhetetlensége, lustasága és nyomora az állatok színvonalára sülyesztett. A VIII. kerületi kapitányságra vetődtem be egy napon. Nagy sürgés-forgás volt a Tavaszmező-utcai egyemeletes rendőrkapitányi épületben. Razzia után, mely éjféltől reggelig tartott, egész sereg lerongyolt alakot hoztak be oda. A tömegből, mely az udvaron szorongva várta sorsát, majdnem két méter magas alak vált ki. — Borzalmas külsejű fiatal ember volt. Ruhája egy piszkos, lerongyolt, valamikor fehér ingből, ugyanolyan alsó nadrágból állott. Cipő, kalap nem volt rajta. Sápadt, sovány arcát rőt szakái köritette. Csendesen viselkedett, csak néha vetett nyugtalan pillantást a földszinten levő rendőrszoba felé, mintha onnan valami veszedelmet sejtene. Úgy látszik sejtelme alapos volt, mert az őrszobából egy ellenőr jött ki és egyenesen feléje tartva, mondta • — Lipschitz — sajnálom — itt kell meg- fürösztenünk téged. Megint olyan állapotban vagy, hogy meg a tolonckocsiba sem ültethetünk. A megszólított összerázkódott, majd elsápadt. A legnagyobb rémület tükröződött arcán. — A szerencsétlen ember — magyarázta nekem az ellenőr — irtózik a fürdéstől. De hát oly piszkos, hogy lehetetlen ebben az állapotban a toloncházba bevinni. Lipschitz bömbölve követi a rendőröket az udvar egy félreeső helyére és egy ott felállított kádba mászik. Sir, mint egy gyerek. Két markos rendőr nekiesik és szappannal jól megmossa. Negyedóra múlva tisztán kerül ki a vizből. Már nem sir. A rendőrök valahonnan tiszta alsóruhát, használt nadrágot, kabátot, cipőt és kalapot teremtenek elő és ráhúzzák. Közben arca földertil és nagyokat sóbajt, mint aki nagy bajon esett át. Toscano Béla dr. rendőrkapitány szives en- gedelmével megszólítom a most már tisztességes gúnyába öltözött csavargót. Megkérdezek egyet- mást személyéről. — Uram — mondja ő — én igazán senki sem vagyok. Nem tudom, hogy hol születtem, nem ösmertem szüléimét. Soha semmi foglalkozásom nem volt, nevem sincs. Meglepetve vágok közbe: — De hát az iméntLipschitznek szólították ?! — Igen. De az nem az én nevem. Azt a rendőr urak adták nekem. Lipschitz Adolf, igy hívták azt az embert, ki tizenhat évvel ezelőtt mint apró gyermeket talált engem valahol a Duna mellett. Róla neveztek el. Értelmesen, nyugodtan beszélt a szerencsétlen és további faggatásomra elmondta, hogy amióta csak emlékszik, mindig vagy a kerületi kapitányságokon, vagy a toloncházba volt internálva. A toloncházban apácák vezetése mellett iskola van, ott tanítják irni-olvasni azokat a züllött embereket, — iíjakat öregeket — kik iskolába nein jártak. Ott tanították meg őt is, de ennek semmi hasznát nem veszi, mert életunt és semmit sem akar tudni a világról. A világ elrúgta őt és semmi reménye nem volt soha, hogy boldoguljon. — Sohasem érzett kedvet munkához, valami mesterséghez ? — Sohasem. Minek is ? Legfeljebb annyit kerestem volna, amennyi nyomorult fentartásom- hoz szükséges. Látom ide került emberekről. Dolgoznak és nyomorognak. Egészen jól érzem magam igy. Eltoloncolni Budapestről nem tudnak, mert senki sem tudja, hogy hol születtem, milyen illetőségű vagyok. — Hát a víztől mért fél ? Hiszen maga iszik vizet. Bort nem adhatnak magának ! — A vizet megiszom, soha más italt nem is Ízleltem. De nem ülök bele. Félek tőle, mert egyszer gyermekkoromban valami gonosz ember — talán az apám lehetett — vizbe lökött. Majd belefultam. Szerencsére kievickéltem a szárazra. Ez egész gyermekkoromból az egyetlen emlék! A különös embert most közrefogták a rendőrök a többi tolonccal együtt é3 „jörgli“-be (a zöld tolonckocsi) helyezték. A senki bocsánatot kérve, hogy tovább nem beszélhet, illedelmesen elköszönt és beleült a kocsiba. — Ez az ember most a toloncházban leüli hatvan napi büntetését — mondta Toscano kapitány — azután kibocsátják. Még aznap az utcára érve, eldobja ruháját (tekintet nélkül az évszakra) és mezítláb, alsóruhában lefekszik az utca kövezetére. Néhány perc múlva már egy tenni. Pedig akár képre nézek, akár a tükörbe nézek, mindegy az. Azt mondta, üljek le előtte, majd ő engem leföst. Gondoltam magamban: engem ugyan nem. De szépen is beszélt, rám is parancsolt, egy-egy pohár bor is járta: no hát Isten neki. Valami kenőcsöket addig kevergetett ide-oda, mig utóbb magamat láttam a táblán. El nem tudtam gondolni, miért tölti az idejét ilyen hiábavalóságokkal. Hiszen a kertben sétálhatna, kávét is ihatnék ezalatt. Csak azt röstellem, hogy a kopott kalapomban föstött le. Pedig van énnékem jobb kalapom is. — De kiállítják ám kegyelmed képét Budapesten az urak előtt! — Hallom! De hiszen én meg nem nézem. Még rám találna ismerni valaki ! JVIi ketten. Nekü k nincsenek vágyaink, Ragyogó pompát nem kívánunk . . . De csendesek is álmaink És puha, meleg a mi ágyunk; Pedig selyempaplanunk sincsen, Fejünk alatt sincs csipkés párna — Mégis mi vagyunk, ime ketten A világ legszebb álma párja. Mert mindig szépet álmodunk: Nagy, cifra palotában járunk, Gazdagok, nagy urak vagyunk — S egymásra ott is rátalálunk, S nem élünk ott se szeretetlen, Mint sok nagy ur a valóságba’ . . . Álmunkban is mi vagyunk ketten A világ legboldogabb párja. Mert mindig arról álmodunk, Mit elveszteni nem sajnálunk ; Szegények sohase vagyunk, És tövisek közt sohse játunk. S az álom hogyha tova röppen S felébredünk a valóságra, Akkor is csak mi vagyunk ketten A világ leggazdagabb párja. Mert hogy nincsenek vágyaink, Se fényt, se pompát nem kívánunk S mert csendesek az álmaink És puha, meleg a mi ágyunk . . . Pedig selyem paplanunk sincsen, Fejünk alatt sincs csipkés pá.na — Csak úgy pihenünk mi le ketten Egymásnak a puha karjára! HONTHY ISTVÁN. Az Isten ujja. Elmondom Meitner Matild megható történetét, aki szép volt, ragyogó volt és akit — a bukott budapesti lányok sorsa szerint — a rendőrkapitány elé állítottak. — Beszélje el az élettörténetét, — mondotta a VII ik kerületi kapitányság egyik fogalmazója a hervadásában is szép leánynak — hátha van olyan részlete, amit enyhítő körülménynek vehetünk. A leány gondolkodott, azután a fogalmazó biztatására megeredt a szó az ajkán és elmondotta ezt a komor históriát: — Maitner Matild a nevem. Az apám Maitner Sándor törvényszéki irattáros volt. Fiatalon meghalt és én, meg két kis testvérem szegény megtört anyámmal egyedül maradtunk a nagy világban. Senkink nem volt Magyar- országon és mert apám még nem volt nyugdíj - képes, két évi fizetéssel végkielégitett bennünket az állam. Csekély kis összeg volt, de elég ahhoz, hogy jövő életünk szerény alapját valahogyan megvessük. Anyám is, én is művésziesen himeztünk, két testvérem nem számított akkor, hiszen még iskolába jártak. A Teréz-köruton kibéreltünk egy üzlethelyiséget, beállítottunk két gépet, azután anyám sorra járta az úri házakat és munkát rendőr kezében van. így megy ez már, amennyire emlékszem tizenhat év óta. Mit csináljunk ezzel az emberrel ? Tébolydába nem zárhatjuk, mert nem bolond. Börtönbe nem vethetjük, mert nem gazember. Mint ő maga is mondja, nem tudják, hogy hovavaló és igy nem sózhatják más község nyakába. Alapos kilátásunk vau arra, hogy a szerencsétlen ember élte végéig a rendőrség kenyerén fog élni. Közöny és fásultság. (0.) Nem látunk mást a közélet arénájában közönynél és fásultságnál. Az a kis lendület, mely az utóbbi években mutatkozott, teljesen ellapult s ma oly érzéssel járjuk be a közélet tereit, mintha valamely kietlen homoksivatagon járnánk. Ami a szemhatár előtt áll, az se hegy az is csak zátony. Mélabus, gondokba borult emberek járnak-kelnek. Rémes, eddig nem ismert gondok tépik a családapa szivét, lelkét. Az élet annyira megdrágult, a fényűzés oly hatalmat vett rajtunk és olykor esztelen igényeinknek annyira hatalmában vagyunk, hogy idegeink szétpattanásig, az elme elborulásáig nyomja agyunkat a gond s ezt a sötét kortünetet mással, mint a nehéz életgondok vívásával, megokolni nem tudjuk. Mi más volt a régi udvarházak erkölcse szemben a mi felmagasztalt, túlértékelt modern, vagy hipermodern felfogásunkkal. Bizony anyáink a kartonban vigabban mulattak, mint mi a kreppdesinekben és apáink boldogabbak voltak, mint mi, akik az argentiniai husért sápitozunk. Mi lenne a kivezető ? Meline azt mondja: Visszátérés a faluhoz, ami a mi gondolatanyagunkra vonatkoztatva ennyit jelent: visszatérés az egyszerűséghez. A nivelláló kultúra azonban nem engedi. Ma már a haladás jegyében a falu is imitálja a várost, a kisvárosok nagyvárosi allűrökkel kápráztatják magukat és másokat és itt van a bűnös, a fényes főváros, melybe mint a mohamedánok Mekkájában vágyik az, aki a vidéken jól él és vágyik az, akinek existenciája lezülött már a vidéken, vagy züllőben van. Egy rettenetesen dekomponált társadalmi fejlődés zűrzavarában élünk s rettegve nézzük, hogy erkölcsi világunkat, hogy döntögeti ez a zavaros eszmeáramlat, melynek még törekvései végcélját se sejtjük, nemhogy azt mégtudnók állapítani, hogy c célokból mit bajt keresztül V De mindenesetre a legnagyobb megdöbbenéssel látjuk a közöny és fásultságnak ijesztő terjedését. Ott tartunk már a pusztaszenttornyai gányó sajátszerü filozófiájánál: Valahogy csak lesz, mert úgy, hogy sehogyse legyen, még nem volt. Ez a homályos megnyugvás a jelenben s jövőben és a tatalismus tölthet el csak némi megnyugvással, mert minden, amit ez a rohanó jelen felkotor, mozgat, ostromol, dönt, gúnyol és nevetségessé tesz, ami eszményeink tárgya, szelkért. Igaz a közmondás, hogy az Isten nem hagyja el az özvegyeket és árvákat. Bőven jutott a munkából, sokszor éjszaka is dolgoztunk és jól ment a sorunk addig, amíg az utamba nem került egy hitvány férfi, aki ma jómódú ügyvéd, gazdag leányt vett feleségül, eladta magát. Ez az ember egy vidéki bankigazgató fia volt. Abban a házban lakott, amelyben az üzletünk volt. Mindennap a bolt előtt járt el és be-benéze- getett. Kezdetben nem is vettem észre, később azonban oly feltűnően bámészkodott rám, hogy érdeklődni kezdtem a csinos, elegáns fiatalember után magam is. Tüzes pillantásait tűrtem, majd kacéran visszanéztem rá és ez szemmel láthatólag ingerelte a fiút. A magam részéről ez csak ártatlan játék volt. Szórakozás. Nem gondoltam roszra. Nem ismertem akkor még az emberek gonoszságát. A fiatalember a- flört mind vakmerőbbé tette és mert máskép nem tudott a közelembe férni, egy napon benyitott az üzletbe, ideadta lilaszinü selyem zsebkendőjét. — Hímezze bele kisasszony a nevemet. Majd megvárom. Hirtelen minden vér a fejembe szökött. Érezte, hogy kigyul az arcom, a szivem hevesen dobogott, tudtam, hogy az a zsebkendő história csak ürügy arra, hogy megismerkedjék velem. Megvallom őszintén, hogy ez a fogás nagyon tetszett nekem. Soha még olyan lassan monogram nem készült az üzletünkben, mint ezen a zsebkendőn. Közben beszélgettünk. Nem úgy mint mások, közömbös, semmitmondó históriákkal vezetik be az ismerkedést. A fiatal ember nagyon jól tudott bánni a leányszivvel, ismerte minden csinját-binját és negyedóra alatt becsempészte magát érzelmi világomba úgy, hogy soha nem felejtem el. Ha átkozom is, titkon, a szivem
