Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)

1910-11-03 / 44. szám

TOLNAMEGYEI,KÖZLÖNY

felfogása s az adott ígéret megtartása dolgában való gondolkozása győzött. Legalább, ha biztosan nem tudjuk is, de azt kell feltételeznünk, hogy az: ő befolyásának köszönhető, hogy az osztrák kormány engedett eddigi merevségéből s létrejött egy olyan megegyezés, mely a készfizetések megkezdését bizonyos időpontra megállapítja s az minden további tárgyalás és alkudozás nélkül automatice életbe fog lépni.

A magyar nemzet bizonyára hálásan gondol a befolyásra, mely a kedvező fordulatot élőidézte, ha ez csakugyan azzal az eredménnyel fog járni, melyet óhajtunk.

Boda Vilmos.

Államsegély a szőlőtermelőknek.

Irta: Hermann Frigyes.

Nemrégiben megtartották Szekszárdon az u, n. „Előhegy“ hegyközség kebelében alakult gyűlést, amelyen — hála Istennek — hisz közérdekről van szó, megjelentünk vagy húszán és hosszas, zajos vita után elhatároztuk, hogy tekin- téttel az idei termésnélküli esztendőre, tekintettel a jövő évi valÓBzinüleg rossz termésre, tekintettel pénzhiányunkra, tekintettel sok minden egyébre, szóval elhatároztuk, hogy arra kérjük az államot, segitene rajtunk, hogy részesüljünk mi is már egyszer abban az úgynevezett államsegélyben.

Most kaptam kézhez a mindenttudó és mindenhez értő statisztikai hivatalnak kimutatását, amely szerint 1893-tól 1910. év végéig bezárólag kifizettetett 4.549.260 korona az állam- pénztárból kamatmentes kölcsön címén szőlősgazdáknak, ezenkívül községeknek, szövetkezeteknek szőlőoltványokra 100.242 korona értékben szállíttattak ingyen ; továbbá az állam fizetett szőlészeti instruktoroknak, szőlészeti tanítóknak, kik állandóan végig utazzák a szőlőtermelő vidékeket, akik a népet a helyszínen felvilágosítják a szőlőtermelés körüli teendőkre, megtanítják a pincekezelésre, gyümölcsoltásra és különösön a borértékesítésre.

Tehát van még „állam“, amelyik segít, támogat és amelyik szivén viseli adófizető rabszolgáinak keserves sorsát. Tehát van állam, amelynek van szive kamatmentes kölcsönöket nyújtani milliókig, van állam, amely 100 ezrek erejéig ingyen oltványokat bocsájt rendelkezésére a termelőknek és amely fizeti az erre a célra beosztott szakembereket, hogy tanítsa a népet az okszerű szőlő- és pincekezelésre, sőt még a racionális borértékesítésre is.

Csakhogy az az egyedüli bökkenő, hogy nem a mi államunk, nem a mi kormányunk az, amelyik ilyen atyailag gondoskodik polgárairól, hanem a mindenható Ausztriának egyik tartománya, mely területre nézve alig nagyobb, mint

a „Dunántúl“ és ez Stájerország. Éz a piciny kis darab föld van olyan okosan gondolkodó és erős, hogy milliókat áldozik adófizetői érdekében.

És most, ha szabad kérdenem, hol vagyunk mi magyarok, mi magyar szőlőtermelők ? Ki visel gondot reánk és ki ad nekünk segítséget?!

Azt merem hinni, hogy senkisem tart ostobának, amikor azt állitom, hogy: Dévénnyel végződik Ázsia és ott kezdődik Európa !

Mert ez igy igaz. Odak'ünn milliókkal segítik a népet, idebenn minálunk meg nyomják, rúgják, nyúzzák ezt a szegény magyar, nemze tét. Most, hogy nem volt termés, nemhogy a kormány támogatná ezt * nyomorult, földhözragadt népet, hanem emeli adóját, belehajtja a végső kétségbeesésbe, a pusztulásba.

Csak igy tovább! Még talán lehet! Talán ki lehet még szorítani ebből a szegény magyar népből valami néhány milliócskát „alkotmányos költségekre“, „rendelkezési alapra“, „választási kiadásokra“ és más egyébre. Még most talán nem késő! Talán nem is olyan sokára, már hiábavaló vesződség lenne

Nagy a gyomra Amerikának, jól emészti a magyar-húst. Az is, aki „maradt itthon 2—3 nyomorult“, majd csak igyekszik olyan helyre cipekedni, ahol feltalálhatja még az emberhez való méltányosságot.

Exercitus Hungaricus.

Irta: Dr. Bognár Oszkár.

Ez az önálló magyar hadsereget jelenti. Azt a hadsereget, ami ma nincs. Micsoda reményteljes felbuzdulás kisérte az 1901—1906. években a katonai követelésekért folytatott nemzeti küzdelmet. Micsoda diadalérzet szállta meg az egész nemzetet, mikor a koalíció 1906'ban kormányra jutott. Az optimisták azt hitték, hogy a nemzet minden vágya teljesedésbe fog menni. Mintha csak egy szép álom lett volna az egész, úgy eltűnt a kép. Megmaradt a sivár, a reális valóság és aki a delegáció hadügyi vitáját figyelemmel kisérte, okvetlenül azt a meggyőződést merítette, hogy a nemzet ma távolabb áll katonai követeléseinek megvalósításától, mint valaha. A nemzetre újabb száz és százmillió katonai terhet raknak és ezzel szemben a gazdasági élet fejlesztésére mi sem történik, a katonai úgy nevezett „nemzeti vivmányokról“ pedig bzó sem esik. A hadügyminiszter még §. kilences bizottság programjáról, a honvédtüzérségről is okosabbnak tartotta nem nyilatkozni. Es sehol, de sehol egy erélyesebb hang, ami ézt követelné.

Azok" a régi törvények, amelyek a nemzet katonai jogait biztosítják, mintha csak krétával lettek volna írva, úgy kitöröltettek, a gyakorlatban úgy elsikkasztották őket. A látszat az, mintha a nemzet feladta volna jogait.

Az „exercitus hungaricus“-ról úgy beszélnek, mint valami múzeumba való régiségről. Nem árt ezeket a jogainkat biztositó régi törvé— Látja, kedvesem, a szobaleány több szakértelemmel fonta volna meg azt a koszorút és annak a szegény porladó, rímelő poétának pedig már nem sok vigasztalást nyújt, hogy maga vérhullásával öntözte a sírjára kerülő virágokat.’

— Inkább jóindulattal, mint guntíyal beszélt, de az asszony gyönyörű, szép fehér arca mégis lángbaborult.

— Sohase restelje, hogy rajtaértem, — folytatta a jó ember, — csak nem leszek féltékeny egy csöndes halottra, aki mig élt, szerelmes verseket Írogatott egy szép szőke leánynak, aki most már az én feleségein, ő pedig meghalt, talán jobban is járt igy, mert semmiképen sem volt életrevaló. Vigyen virágot siijára, meg is könnyezheti, ha úgy tetszik, de kérem, hogy az estét nekem áldozza, mert magával szeretnék ma premierre menni.

Szólott és lehajolt felesége homlokához, hogy gyöngéd csókkal bizonyítsa, hogy kissé maga is meg van hatva, már amennyire ilyen érzést a Brunner és Társa cég főnöke magának megengedhet.

II.

A temető elhagyott, kétszeresen szomorú zugába vezette az elegáns, szép asszonyt egy sirőrző gyerek. Bestippedt, jeltelen hantok között kanyargott oda a sárga levelekkel borított ut és az avar éles zörgésében szeliden vegyült el a szoknya selymének csöndes sizegése. Mikor a keresett sírra rámutatott a gyerek, Margit asszony ijedten tekintett oda.

A gondosan fölhantolt sírra egy gyászruhás nő borult. Vékony, sovány teste néha görcsösen vonaglott, elárulta a lélek viharzó, nagy keservét.

Valami rokonféle lesz, gondolta magában a

szép asszony. Ugyan sohase hallotta, hogy a költőnek maradt volna élő atyafisága. Percnyi habozás után a sir felé közeledett, hogy koszorúját letegye az egyszerű keresztfára, amelyen már másik is díszlett. A zajra fölrezzent a gyászruhás hölgy, sápadt, keskeny arcából két könybebori- tott fekete szem nézett Margit asszonyra, észrevehető megdöbbenéssel.

— ó az, csakugyan ő az, — mormolta magában a leány, mialatt fürkésző tekintete az arc minden apró vonásán végigszaladt. Margit ezalatt rövid imát mondott és prémjéből kirázva a belekapaszkodó száraz leveleket, indulni akart. Ekkor fölemelkedett a másik hölgy. Maga volt a szenvedés ez a törékeny, bánatos alak. Hangja is színtelen, tompa volt.

— Bocsásson meg asszonyom, hogy megszólítani bátorkodom, de ez a hely, ahol most állunk, megszüntet minden társadalmi különbséget. Az én jó szellemem vezette kegyedet most e sir- hoz, hogy egy szegény, nagybeteg lélek őszinte vallomással könnyithessen a gyötrelmein. Ily vallomással tartozom kegyednek, asszonyom, mert egyszer régen, egy kárhozatos üdvös éjszakán elraboltam egy édes drága valamit, egy üdvözítő hosszú csókot, amely tudom, — és jól tudtam akkor js — kegyednek volt szánva. Ne szóljon kérem közbe. Hallgasson meg, rövid a mondanivalóm:

— Egyszerű kis árvaleány voltam. Egy öreg nagynéném tartott a házánál, amelynek tér heit varrással igyekeztem könnyíteni. Ä pihenő vasárnapok a könyveké és az ábrándoké voltam. A természetem érzelmes, túlságosan hajlandó a romantikára s bolondja minden regénynek vagy költeménynek, amely szerelemről, csalódásról, vagy lemondásról énekelt.

19IQ november 6.

nyeinket kissé feleleveníteni és-a nemzet emlékezetébe vésni. Nem uj'-dolgok talán ezek, de1 neüi léhet elég sűrűén hivatkozni reájuk, hogy a nemzet minden rétege megismerje őket és ne hagyja feledésbe menüi. Mert ma céltudatosan és könnyen felismerhető tendenciával azt a jel szót bocsátották világgá, hogy hagyjunk fel „a meddő közjogi harcokkal.“ Nem kell nagy fejtörés ahhoz, hogy ezzel csak a nemzet élő és igaz. jogait akarják a feledés homályába burkolni és a nemzet figyelmét e kérdésekről elterelni.

Mert igenis vannak törvényeink, amelyek ismerik a magyar hadsereget, intézkednek és rendelkeznek a nemzeti haderőről.’ Az 1741. LXIII. felállítja á 21,612 főből álló rendkívüli magyar haderőt, melyeknek még a tiszteit is a vármegyék nevezték ki. Ezen hat gyalog és két lovasezredből álló hadsereget „exercitus hunga- ricus“-nak nevezték. III. Károly 1725-ben „militia nostra natiooalis hungarica“ nak (magyar nemzeti katonaságunk) nevezi a magyar haderőt. 1790-ben törvényjavaslat is készült, hogy Budán önálló magyar haditanács állittassék fel. Ez időben a magyar csapatokat a törvényeink „legiones hungariae“-nak nevezik. A magyar hadsereget mindig megkülönböztették az „exercitus cesaris“- tói. (Császári hadsereg.) A 40-es évekbeli törvények is megkülönböztetik a magyar újoncokból alakított csapatokat. Ismételten kimondották, hogy magyar újoncok csak magyar csapatokhoz soroz- hatók. Végül pedig az 1867. XII. te. is, amelyből pedig leginkább szeretik kiolvasni a nemzetet jogfosztó magyarázatokat, kifejezetten említi a; magyar hadsereget, mint az egész hadsereg kiegészítő részét.

Hogy ezen jogok a delegáció hadügyi vitájában mennyire érvényesültek, arról jobb nem beszélni. Komikusnak mondhatnék, ha nem lenne inkább tragikus, hogy a kormánypárti delegátusok közül az egy Windischgraetz herceg beszélt a; nemzeti követelményekről. Annak a Windischgraetz hercegnek unokája, ki 48-ban a magyarok ellen vezette az osztrák hadsereget. Dicséretére legyen mondva a hercegnek, nem akadt példája a kormánypárti képviselők közt. Szinte látnoki szemmel mutatott a rohamos léptekkel terjedő szocializmusra, amely már egyenesen követeli, hogy a nemzeti szellem a hadseregben nagyobb teret nyerjen. Valószínűnek tarthatjuk azonban, hogy Ausztria, mint mindenütt, úgy ezen a téren! is elkésik egy gondolattal és a nemzeti szellemápolásáról a hadseregben majd csak akkor fog- gondoskodni, amikor a szocialista eszmék a hadsereget egészen át meg át fogják hatni.

Az osztrák érdekek és a hadsereg érdekeinek védelmére, szemben a nemzettel már többen akadtak a magyar delegátusok közül. Ezek közül legjobban Heltay Ferenc tűnt ki, ki az augsburgi magyarok közé delegátusi beszéde után bátran beállhat nyolcadiknak. Legtanácsosabbnak tartja — úgymond beszéde elején — hogy a nemzeti követelményeket elő sem hozza. Ellenben sajnálkozását fejezte ki, hogy a hadügyminiszter nem kér többet a hadsereg fejlesztésére.

Egyszer egy verskötetet kaptam kölcsön, ismeretlen név állott a címlapon, de maga a könyv több gyönyörűséget nyújtott minden hallhatatlan költő remekénél.

Az igaz, tiszta szerelemnek lángoló himnuszai váltakoztak abban, a reménytelenség kétségbeesett sötét énekeivel. Elképzeltem magamnak a poétát az ő nagy szivével, becsületes leikével, kikristályosodott jellemével, beleszerettem, asszonyom, őrülten beleszerettem, anélkül, hogy valaha láttam volna.

Lázasan érdeklődtem utána, már amennyire a lányos szemérem megengedte. Es mikor egy lap arcképét kiadta, a kivágott ujságlap odakerült kis házi oltáromra. Napokon, éjjeleken át elnéztem arcát, de azért nem tudnám megmondani, hogy szép volt, vagy közönséges, mindennapi. Oh, én csak a szenvedélyek izzó tüzében vergődő lelke lángját láttam szemében lobogni s kétségbeesett irigységgel gondoltam arra a boldog teremtésre, aki a poéta lelkében ezt a hatalmas tüzet gyújtotta.

Nemsokára megtudtam azt is, hogy ki az én diadalmas vetély társam. Valami estély félén verseket olvasott fel a poétám. De nem a kezei közt reszkető papírlapról, hanem egy páholyban ülő aranyhaju, szőke leánynak gyönyörű szép, égszinü szemeiből olvasta dalait, melyek annyira lázba hozták a közönséget. Rettenetes vad féltékenység fogott el. Ettől kezdve már nemcsak a poéta, de a glóriás szép leány is érdekelt, aki, mint sejtheti, ön volt, asszonyom. Gazdag család egyetlen gyermeke volt. Szép, ragyogó jövőt szánt neki a szülői szeretet és már ki is volt szemelve, akinek oldalán azt feltalálja. Ez a valaki azonban nem a szerelmes poéta volt. Titkos, gonosz örömet éreztem szivem mélyén,