Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)

1910-10-13 / 41. szám

XXXVIII. évfolyam 41. szám Szekszárd, 1910 október 16. bb Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj Istvan-utcza 6. sz.. hová a lap szellemi részét illető minden közleményeit intézendő!: Telefon 1] Kiadóhivatal Telefon 11 Mcinár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők Felelős szerkesztő Főmunkatárs BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ Megjelen hetenként egyszer, szombaton Előfizetési ár: Egész évre 12 K, V* évre 6 K, */4 évre S K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 8 korona, 100—200 szóig 9 korona. 200—300 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér. Visszapillantás. — 1910. október 6. — A nemzeti munkapárti sajtó napokon és hasábokon keresztül öröm ujjongva tár­gyalta, hogy ime az aradi vértanuk iránti kegyelet immár nem egy párt kizárólagos előjoga, hanem részt kér magának abból az országgyűlés többsége : a nemzeti munka­párt is. Hát helyes. így kellett volna már annak lenni évtizedekkel előbb, csakhogy a munkapárt elődje: a szabadelvű párt nem azért engedte át az ünneplést a független­ségi és 48-as pártnak, mert nem értett az­zal egyet, hanem aggódva tekintett Bécs felé, hogy valamikép annak felfogásával és akaratával ellenkezésbe ne jusson s harag­ját magára ne vonja. Mig ellenben a füg­getlenségi pártnak volt bátorsága még Bécs akarata ellen is, megérdemelt kegyelettel emlékezni meg, haláluk évfordulóján, azok­ról, kik nemzetük jogaiért való küzdelem következtében vértanúi halált szenvedni vol­tak kénytelenek. Örülünk neki, hogy végre a kormánypárt megemberelte magát, mert talán Bécsben megengedték neki, hogy ki­ragadja a függetlenségi párt kezéből a ki­zárólagosság jogát s a bitófán meghalt magyar tábornokok emlékét az egész nem­zet ünnepévé avatta fel. Bárcsak más alka­lommal is, ha a magyarság törvényben biz­tosított jogainak érvényesítéséről van szó, iparkodnék a függetlenségi pártot túlszár­nyalni s annak kezéből kiragadni még az állami függetlenséget biztositó egyébb pro- grammpontokat is. Vigye keresztül a munka­párt Magyarország állami különállását s a lüggetlenségi párt önmagától elenyészik; megszűnik létezni, mert hisz létének egye­düli alapját az képezi, hogy Bécsben kono­kul ellenzik még azon jogok érvényesíté­sét is, melyek királyi esküvel megerősített törvényben vannak biztosítva. A munkapárti fordulat kimagasló ese­ménye mindenesetre az, hogy az aradi ün­neplésen, nem kisebb ember, mint annak egyik vezére: Tisza István gróf, vállalko­zott az ünnepi beszéd elmondására. A nemes gróf, nagy szónoki talentuma s államférfim tulajdonságai dacára kénytelen volt a szó­szoros értelemben tojás-táncot járni, mert nem kis feladat volt úgy beszélni, hogy az a nemzet érzelmeit visszatükrözze és Bécs­ben még se vegyék rossznéven, azért volt kénytelen a történeti adatok teljes hűségét mellőzni s oly állításokat megkockáztatni, melyek nagyon is kihívják a bírálatot. Ilyen, hogy a Habsburg uralkodók eljárását, mely egyedül és kizárólag arra irányult évszáza­dokon keresztül, hogy Magyarország állami függetlenségét elkobozva, nyelvétől meg­fosztva, az összbirodalomba beolvasszák, úgy iparkodott feltüntetni, hogy azt a kor áram­lata hozta magával. Nevezetes az is beszé­dében, hogy a századokon keresztül elő- fordult vérontások és szenvedésekért a nem­zetet tette felelőssé, pedig Magyarországon sohasem volt vérontás és ennek következ­tében szenvedés, csak akkor, ha a nemzet állami függetlenségét, számtalan törvénnyel biztosított különállását támadták meg s akar­ták megsemmisíteni. De már abban igaza van Tisza István grófnak, hogy nincs a föld hátán dinasz­tikusabb érzelmű nép a magyarnál, mert uralkodója ellen, ha az törvényeink értel­mében az alkotmány megtartására meges­küdött s Szent István koronáját a fejére tette, soha fel nem lázadt, ellene fegyvert nem fogott. Ezt csak akkor tette s minden valószínűség szerint a jövőben is megfogja tenni, ha a hagyományos bécsi politika, mint már a múltban annyiszor történt, ismét Magyarország állami függetlenségét támadja meg s hazánkat az összbirodalomba beol­vasztani megkísérli. Mert van a magyar pártok között a követendő politikára nézve különbség; egyik igy, másik más módon véli országát bol­dogíthatni ; de olyan párt nincs nálunk, mely állami függetlenségünket, alkotmányos sza­badságunkat áruba bocsájtani hajlandó és elég vakmerő volna. Végre van Tisza gróf beszédében egy rész, mely a történelmi valóságot nem egé­szen fedi. Azt mondja ugyanis az aradi szónok, hogy midón a nemzet jól viselte magát, a király szivét megnyernik sikerült. Hát bárcsak úgy volna, de történelmi igaz­ság, hogy a bécsi politikai tiz éves önkény- uralom, elnyomatás és hallatlan üldözés után akkor kereste Magyarországgal a meg­egyezést, midőn két vesztett hadjárat foly­tán a monarchia léte volt fenyegetve. A magyarság megingathatlan dinasz­tikus érzelméből kifolyólag nem utasította vissza a nyújtott békejobbot, hanem állami függetlenségének biztosítása mellett, meg­kötötte a kiegyezést. Ha ezt a kiegyezést Bécsben, minden hátsó gondolat nélkül el­fogadták s becsületesen végrehajtották volna, Az erdész leány. A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárcája. Irta: Stix. | Még alig, hogy pitymallik. Az erdőben még erősen tartja magát a sötétség. A ködpárák erő­sen ülik meg a fák leveles zöldjeit. Itt-ott hang­zik csak egy egy madárhang álmosan, rekedten keltegetve az alvókat. Benn az erdő sűrűjében bátran alhatik a vad, nincs ki zavarja csendes álmát . . . De egy félóra múlva már hangos az erdész­lak környéke, amint a vadásztársaság lejött a kastélyból. A lovász fiuk szaporán szerelik a paripár kát s a könnyű vadász ruha szépen feszül a férfi mellen s a dagadó női kebleken. Mindannyian friss egészségben, nevetve készülődnek a vadászat kezdetét várva. Az erdész lakból egy gyönyörű leány fej bukkan ki. Verka az, az erdésznek 18 éves vi­ruló szépségű leánya. Hatalmas leány ; itt nőtt fel az Isten szabad ege alatt a nagy természet ölén, mint egy mezei virág, s talán azért volt olyan királynői alak, mert maga az Úristen nevelte: mivelhogy édesanyja régen ott nyugszik a csendes temetőben. 0 is már fent van. Barna haja vastag fonatban ömlik a hátán végig. Sze­meiben volt valami dacos láng, nemes elszántság, férfias határozottság. 0 azok a zöldes szemek olyan észbontóan tudtak beszélni. Arcának üde- sége, ajkának pirossága, az eleven életet magya­rázták, s ha megnyílt az az eper ajak, az a hang olyan volt, mint a vadgalamb bugása, csak kissé erősebb. Nevetve jött ki, s mosolyogva üdvözlé az urakat és dámákat. A fiatal Jenő gróf, hogy meglátta az erdő legteljesebb virágát, sietett „jó reggelt! “ köszöntve feléje, s azon űrügy alatt, hogy kérdezősködni kiván a vadak felől: gyönyörködni látszott a leány termetén, igéző valóján . . . Ám szólt a kürt, s lóra kapott mindenki. Midőn pedig az öreg erdész azt mondta leányának, hogy csak este 7 óra felé térnek vissza, Jenő gróf még egy búcsú pillantást vetett a leányra, azután ő is eltűnt az országút kanya­rulatánál . . . Egész nap szólt a kürt, hol erősebben, hol meg halkabban, aszerint amint a vadászok mint beljebb és beljebb hatoltak a rengetegbe: űzve, hajtva a megrémült, a menekülő vadakat . . . $ & * . ^ Jenő grófot azonban nem igen érdekelte a vadászat, s mintha régi vadász szenvedélye is cserben hagyta volna; folyton hibázott a lövé­seknél. Gondolatban mindig ott volt az erdész ház lugasánál, keresve azt a leányt. S feltette magában, hogy ma még beszélni fog vele. Ily töprengések között folyt el a délelőtt. A déli uzsonnánál is teljesen szótalan volt. Senki sem vette komolyan. Midőn azonban újra meg- | kezdődött volna a hajtás, Jenő gróf megsarkan- j tyuzta lovát s egy alkalmas pillanatban elvág­tatott ellenkező irányban . . . * * * ... A kerti lugasban találta Verkát, amint kis testvérjével játszott. S hogy belépett, a leány vérvörös lett, s kérdőleg nézett a grófra. Ez mosolyogni próbált, s habozva kért bocsánatot, hogy engedelem nélkül belépett, — de azt ha­zudta, — hogy kifáradt a hajtásban s pihenni sietett haza. Miután pedig tudta, hogy Verka egyedül van, kérte bocsásson meg, hogy föl merte keresni, s ha megengedi: itt szeretné ki­pihenni magát. A leány már magához tért, s nyugodtan mutatott helyet. Ä gróf kezdte a beszédet. S mint egy ismert világfi, dicsérni kezdte a leány gondosságát, Ízlését. Majd érdeklődni kezdett a vadakról, azok életéről, a fákról, az erdei élet kellemeiről . . . s a leány szivesen adott fel­világosítást. Később az erdő nevezetességeiről folyt a beszéd, s mikor a leány emlité, hogy van egy szelíd mókus családja; a gróf abbeli óhajá­nak adott kifejezést, hogy — szeretné ha ő ezeket megláthatná. Felkeltek tehát, s egymás mellett haladtak az erdő ama része felé, ahol a kis család vidám játékában annyi háj és kellem mutatkozott; hogy Jenő gróf gyönyörködve kiáltott fel: — milyen pompás egy pár, s a kicsinyek is milyen ked­vesek ! — E közben szemei lázasan tapadtak a leányra. Arca lángba borait, vére mintha kipattanva az erekből, olyan gyors keringésre hajtja az a kis mozgó gép ott bent, mélyen a kebelben. Látszott, hogy küzd magával a vad, szen­vedélyes indulatok ellen . . . majd sápadtan, remegő térdekkel odarogy a leány elé a selymes zöld fűbe. Verka rémülten tekint a grófra, s félénken kérdi: Talán nincs valami baja ? — s az üveges szemeit fölemeli a leányra, s azokban a bágyadt sugarakban annyi kevés fájdalom van, hogy a leány megremeg. — Üljön ide mellém Verka — mondá hall- kan Jenő gróf — valamit el szeretnék mondani magának, ami már régen nyomja a szivemet. A leány habozva engedelmeskedett, s hogy leült a fűbe, a gróf kezdé: — Verka, maga ismer en­gem, hiszen gyermekkorunkban együtt játsza­doztunk, űzve a pilléket, vagy szedegetve a mezei virágokat. De azután, hogy fölnőttünk, engem elvittek a városba. Nagy palotában laktam, folytonos

Next

/
Thumbnails
Contents