Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)
1910-05-19 / 20. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1910 május 22. gosság árad az egész vármegyére, a vármegye legelhagyatottabb községére, pusztájára is. .... Vájjon kinek a személye biztosit jobban, hogy ez az előrejutás megtörténik? Kétségkívül könnyű itt határozni s az elfogulatlan Batthyányt fogja választani, aki bizonyosan tisztában van azzal, mit várnak tőle választói. Bizonyára leszámolt önmagával, helyzetével, a jövő eshetőségeivel, mikor arra határozta el magát, hogy a szekszárdi kerületben lép föl, holott máshol, kevesebb igényeket támasztó kerületben is fölléphetett volna. Bizonyára kötelességének fogná tantani, hogy ezt a kerületet jóindulatának és tehetségének teljes erejével támogassa és egyéni értékének megfelelő módon olyanténtképen, hogy más országos érdekek károsítása nélkül a maga kerületének előnyöket vívjon ki és biztosítson. Ezt várják tőle választói s ezt ő bizonyosan tudja. Azt hiszem mindenki tisztelettel hajlik meg a kicsinyes megyei keretekből messzire kiemelkedő országos szereplése előtt, de választóiba önzés is szorult, s annyi őszinteség, hogy ezt neki meg is mondják. Azok pedig, akik nincsenek vele egy politikai hitvalláson, aminthogy ilyenek is vannak, tisztán értékes egyéniségét honorálják akkor, mikor jelöltségét támogatják. S itt, a szekszárdi kerületben sokak előtt, akik a negyvennyolcas politikával nincsenek értelmi közösségben s akik vitázhatnak is helyességéről és helytelenségéről, de jogosságát el nem vitathatják, azok előtt tisztára Batthyány személyi kvalitása teszi könnyűvé a választást. Az a vád, hogy a Justh-párt destruktiv irányba viszi a maga politikáját, mikor az obstrukcióval fenyege- tődzik, túlzott. S ha igy volna is, holott nincs igy, Batthyány óbudai nagy beszédében helyesen, ügyesen és politikusán körvonalazta a maga álláspontját; egyébként sem tételezhető fel egy oly történelmi név viselőjéről, hogy az országot a romlásba akarja sodorni. Neveltetése, műveltsége is ellentmond e gyermekes vádnak. És éppen azért e tiszteletreméltó férfi előtt tisztelettel kell meghajtani a kerület lobogóját. —dr.— Tisztelettel kérjük, hogy az előfizetési összeget lapunk kiadóhivatalához beküldeni sziveskedjenek. Fölelevenitette gróf Benyovszky Móricnak azt a gyönyörű tervét, hogy Pestet a Rákostól egy csatorna vágja el, mely a Margit-szigettől a Csepel- szigetig futna rajta végig. Annyit épített hazáján, hogy még a nagy orkán, mely keresztül száguldott rajtunk, még az sem volt képes mind elsöpörni. . . . Csak őt magát, a drága martirt, aki szembe akart vele szállni, hogy elhárítsa zsen- dülő hazájáról a pusztulást, őt magát letiporta. Forrón szerető lelkét a hazája veszte fölött való kétségbeesés összetörte; mert fájdalma akkora volt, mint szerelme. Lánglelke elszállt fáradt porhüvelyéből, mely nem birta tovább magában hordani. Kiszállt, kiszabadult, közöttünk suhog, tanit, buzdit, vezet bennünket, a levegővel szívjuk lelkűnkbe és jobbak leszünk tőle. Itt csak az elfáradt test pihen. Itt csak az ő jelképe nyugszik, melyhez a magyar nép úgy jár el hódolni, mint a keresztény a szent sirhoz. De ő maga, ma inkább él, mint valaha. Minél inkább megismerjük őt, annál inkáb megelevenedik. Minél inkább megismerjük őt, annál nagyobbnak látjuk. O nem halt meg. Ma inkább él, mint földi életében. Ma él csak valóban, mert ma már mindenki hisz neki. Valahányszor egyet lépünk a kultúra utján, érezzük, hogy kezünket kezében tartja, hogy ő vezet bennünket. En érzem, hogy különb vagyok, mióta ismerem. Azért merem, itt ajkamra venni nagy nevét, azért mertem elzarándokolni ide sírjához, én egy porszem, de magyar por, abból a földből, melyet ő mindenek fölött szeret, abból a porból, melybe az övé vegyült. Jászai Mari. B. I. urnák. A „Tolnavármegye és a Közérdek“ harcias szerkesztője, a polémiába, mely „egy olvaső“ s közte keletkezett, bevett szokása szerint, nagyhangú szólamokkal, rátámad lapunkra s az elnyűtt példabeszédet használva, „a kinek vaj van a fején, ne menjen a napra“ politikai következetlenséget akar ránk bizonyítani. Hát én, amit nem minden ember tehet meg, bátran mehetek a napra, nem olvad le arról semmi. Huszonkét évig, mint képviselő, mindig a függetlenségi és 48-as pártnak voltam hü tagja s lapunkban is mindig ezen politikai irányzatnak iparkodtam híveket toborzani. Midőn a függetlenségi párt kettészakadása bekövetkezett, mint Kossuth Ferencnek régi hive, benne véltem feltalálhatni eszméink bátor, el-, szánt harcosát, de a fokozatosságu elvnek hirdetése után, visszavonultam pártunk eredeti programújának alapjára, melytől eltávozni egyáltalán nem volt szándékomban és éppen ezért nem csatlakoztam a kettészakadt pártok egyikéhez sem. Már most józan, elfogulatlan logika szerint, akkor lettem volna azzal vádolható, hogy Pau- lusból—Saulus lettem, ha személyi kultuszból, vallott elvemet feladtam volna. Ami Hermann Ottónak Kossuth Ferencre vonatkozó nyilatkozatát illeti, azt minden, még a Kossuth Ferenccel legszivélyesebb viszonyban levő lapok is közölték és senkinek sem jutott eszébe valamennyit politikai következetlenséggel vádolni. Hogy most Batthyány Tivadar gróf megválasztatása mellett állást foglaltam, az nem a boszu érzetének kifolyása, mint sokan hirdetik, hanem tisztán és egyedül azért történt, mert nekem Szabó Károly képviselőnek egyáltalán nem kell. Hogy miért nem, annak részletezésétől, ebben a pillanatban, a jóizlés, visszatart. Hagyjon fel azért B. I. ur csipkelődésével, mert következetlenséget úgy sem fog rámbizo- nyitani és én el vagyok határozva, politikai tisztességemet minden rendelkezésemre álló eszköz-- zel megvédelmezni. Szekszárd, 1910. május 19-én. Boda Vilmos a »Tolnamegyei Közlöny« szerkesztője. Nyilatkozat A „Tolnavármegye és a Közérdek“ 27-iki számában megjelent nyilatkozatra a következőket válaszoljuk : A »Tolnamegyei Közlöny “-ben megjelent nyilatkozat eredetijét nálunk bárki megtekintheti, annak mind a 3í aláírásáért mindenkor helyt állunk. Ellenben ítélje meg a t. közönség, mennyi értéke van az olyan nyilatkozatnak, amelyben az érdekeltek helyet más, harmadik személyek nyilatkoznak, akik azt kívánják az ő egyszerű állításukra, higyje el nekik a közönség, hogy azok az aláírók előttünk tényleg úgy nyilatkoztak ! Kérdjük szeretettel, kik azok a »néhányon« s kik azok >a legnagyobb része.* Bizonyára az illetőknek van nevük és ha van, miért nem nevezik meg őket; sőt tovább menve, miért nem nyilatkoztak maguk az illetők és pedig az »a legnagyobb rész«, akik »felháborodással vették tudomásul«, hogy nevük a nyilatkozat aláírói között szerepel. Az a 34 aláiró a saját neve alatt nyilatkozott, a felelet is azoktól várja a közönség, mi is. Ennélkiil a cáfolat hajító fát sem ér. Szekszárd, 1910. május 18-án. Horváth József. Komlósi József. Szuliman György. Tengerre, magyar! Immár jóval elmúlt félszázadéve annak, hogy nagy hazánkfia fejében megfogant és szájából megszületett ez a gondolat, s azóta sok szájról szállott tova. De, sajnos, ez a tovaszállás nem jelentette egyúttal azt is, hogy ezt a nagy eszmét megfogadták volna azok, akiknek hasznuk vagy dicsőségük lett volna belőle? A magyar nemzet fiaiban, sajnos, még mindig nem éledt ,föl ez az érzés, hogy a tenger és a tengerészet az, amivel egymásután söpörheti be a milliókat s meggazdagodhatik az állam; nem akarják belátni, hogy egy haladni, emelkedni akaró nemzet gazdaságánál mennyit jelent a tengerészet, akkor, ha annak az országnak nincsen ipara, vagy legalább is olyan ipara, amelyre büszkék lehetnének. Pedig a mi szegény hazánk igazán a legnagyobb mértékben sajnálatraméltó, mert hiszen köztudomású, hogy nincsen ipara; nemcsak háziiparról van itt szó, mert hiszen az amúgy sem sokat jelent egy ipari állam gazdaságában, de a nagyiparról, arról a nagyiparról, amely sok százezer dolgoskezü munkást foglalkoztat s e réven boldoggá és megelégedetté teszi sok szegény ember családját, meleggé és kedvessé szeréry családi, otthonát. És ha máír úgy van, hogy nincsenek gyáraink, olyanok, amelyeket számba lehetne venni, a szükség hozza magával, hogy a napról-napra növő, szaporodó emberanyag számára olyan foglalkozást keressünk, vagy találjunk ki, amelyből tisztességesen megélni tudjon és — ami a fő — ami magyar embernek való. Ilyen foglalkozási ág kétségkivül a tengerészet. Tudvalevő dolog és tény az, hogy a világ egyik leghatalmasabb államát: Nagy-Britaniát, a tenger tette gazdaggá. Ezen országnak milliókra menő hajóparkja van s a tengerészeti alkalmazottak száma jóval meghaladja hazánknak lakósságát. Halászata évenként sok száz milliót hoz az államháztartás konyhájára és épen ezért van az, hogy Anglia a tengerészetért mindent elkövet, hogy azt emelje és tökéletesbitse. A mi hajóparkunkról ezúttal ne essék szó. Pirulna az arcom, amikor írnom kellene arról az indolenciáról, amelyet hazánkban szerte a tengerészet iránt tapasztalhatunk, mert valóban szégyenletes is az, hogy épen arról nem akarnak egyesek hallani, amely nemcsak fölvirágoztatná Magyarországot, de egyenesen gazdaggá és boldoggá tenné. Szó sincsen arról, amit némelyek kifogás gyanánt hangoztattak; mintha a magyar ember nem volna alkalmas hajószolgálatra. Ismétlem, ez igen nagy tévedés, mert hiszen élénken illusztrálják ezen aggodalmaskodó kijelentéseket a cs. és kir. közös haditengerészeti parancsnokság ama örvendetes kijelentései, hogy a magyar fiuk a haditengerészet minden ágánál — az egy zenekart kivéve — szinte várakozáson felüli értel- mességről és ügyességről tesznek tanúságot, amely méltán ejti csodálatba úgy a vezetőséget, mint a velők foglalkozó tisztikart. Az aggodalmaskodókat ez a cáfolat talán meggyőzi állításuk és hiedelmük ellenkezőjéről, engem azonban önérzetes büszkeséggel tölt el, mert már látni vélem a magyar fiukat, amint dicsőséget és babért szereznek a magyar névnek messze tengereken, A magyar fiú — s tulajdonképen ennek köszönhető az, hogy még ma is élünk — bárhová is vezérelje a sors, mindenkor megtudja állani a helyét, úgy, mint esetleg más nemzetek fiai — s éppen ezért nem tudom eléggé kárhoztatni azt, hogy semmiféle pályától nem idegenkednek úgy a magyar fiuk, mint a tengerészeitől. Pedig ha van valamilyen pálya, úgy a tengerészet is egyike azoknak, ahol szép fizetést lehet szerezni idők múltán s ahol nagy karriért lehet csinálni. Akár a kereskedelmi, akár a haditengerészethez menjen a gyermek, mindenütt szép pálya vár reá, s emellett megadatik neki az a különösen irigylésre méltó kegy, hogy — ami más embernek tömérdek sok pénzébe kerül — gyönyörködhetik a világ valamennyi tájában, része lehet mindama látványosságokban, amelyekért sokan ezreket adnak, A »Tengerre, magyar U obiigát jelszó azonban, hála az egeknek, mégsem hangzott el hiába. Van már nekünk is, magyaroknak, olyan tengerészeti iskolánk, amelyre valóban méltán lehetünk büszkék, mert olyan működést fejt ki buzgó tanári kara, amely igazán csodálatraméltó. Amely növendék a fiumei m. kir. tengerészeti akadémiát járta végig, az bátran versenyezhet bármelyik nemzet tengerészével is, mert bizonyos vagyok benne, hogy megállaná a helyét. Csak egy hibája van ennek a tengerészeti felsőiskolának, de ez az egy hiba igen-igen nagy, akkora, hogy szinte pótolhatatlan. E sorok írója, aki valamikor még szintén ennek az akadémiának volt növendéke, bátran állíthatja, hogy ez a hiba sokat ront abból az igen fontos és nagy nemzeti misszióból, amelyet betölt. Tudniillik, annyiféle nemzetiaégü növendéket vesznek föl ebbe a magyar királyi intézetbe, hogy évfolyamonként alig van 10—15 magyar a 30—35 fiú között. Ez bizony öreg hiba, amelyet hamarosan kikorrigálni az illetékesek föladata volna, s olyképen kellene csinálni az átreformálást, hogy csak 4—5 olasz, horvát, német és dalmát fiút vennének föl, mig a túlnyomó többség magyarokból kerülne ki; így legalább magyarokat nevelnének a tengerészeti pályára; magyarokat, nem pedig csupa ellenségeket, akiktől saját nemzetünk által föntartott iskolánkban is sokszor kell a magyarnak szégyenkezniük ! Azonban ez nem olyan ok, amely miatt az iljuságnak félnie kellene a tengerész-pályára lépni. Mert az idegenajku csak addig üz csúfot az ő nyelvét nem értővel, amíg az meg nem tanulta az ő nyelvét, a magyar fiú pedig rendszerint
