Tolnamegyei Közlöny, 1909 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1909-12-23 / 51. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1909 december 23 puha, csupa csillag-takarót tereget le hegyre, völgyre. A rozzant kunyhó födelét és a cifra palota tetejét egykép betakarja, hadd legyen minden fehér . . . csupa fehér . . . És valami különös varázslat, édes kimond- hatatlanság szállong a levegőben ... és rabbá tesz, megigéz mindeneket. . . Megállítja a ziháló, lihegő, füstölgő gyárakban a gépóriások kerekeit. Az izzadó munkás megáll, gondolkozva, mélázó lassúsággal nyúl kalapja után. Kemény karja, kérges tenyere imára csukpdik. Valami puha melegség lopja be magát abba a »nincs itthon senki c — hideg rideg szívbe ; remegő, harangszó zsong a légen át, a karácsonyi harang szava... A kalmár megállítja mérlegét. Szórakozot- tabban mint máskor — s nem pénzimádó, sóvár, lelketlen lélekkel számlálja aranyait, filléreit. Oly hideg ma kezében a pénz ! Talán jégdarab ? Szeme ma nem tapad, nem bir rátapadni tekintetével az arany- és ezüstpénz garmadára. Másfelé néz és lát. lm, itt egy könnyes szemű, — ott egy sápadt arcú gyermek. S kezét valami azok felé nyújtja; markában puhán simul" meg az alamizsna fillérje . . . S hiában. Valami mesés álom rajozza körül ... A mérleg, a pénzhalom, a hencegő számoszlopok eltűnnek. Elfödöz mindent, mindent: egy rózsás arcú, édes hatalmasság . . . Szemébe nevet egy: Gyermek ! Leikébe lopja magát, szivébe fészkelődik . . . valami, valaki a : Szeretet! Fehérség, fényesség, fenyőlomb illata, égő gyertyák lángja, gyermeki kacagás ezüst hangja... harangbugás, zsongó-bongó zsolozsmák . . . mind mind, édes, gyönyörűséges káosszá olva- doznak, gomolyognak . . . mindenütt . . . mindenütt. . . Ma szorosabban simul egymásba a házastársak keze. A gyermek erősebben fogódzik szülei kezébe. Az anya, ha lehetséges, még fanatikusabb szeretettel, rajongással szorítja szivéhez gyermekét. . . S valahogy, nagyobb közösséget érez az ünneppel és annak emlékével, mint bárki más . . . Hisz ö is anya, mint utolérhetetlen szentségü példaképe: az Istenanya . . . Csodálatos fény tompítja meg és tölti be az éjszaka homályát. Angyalok milliói szálldos- nak bizonyára. . . Szállnak, szállnak, hajlékból hajlékba, városból városba, országokon keresztül, véges végig az egész világon által... Mert ma elsimul a keserűség redője a szegények arcáról. Nem bir feltörni a harag, a boszú kemény hangja az emberek ajkain... Angyalok kezei simitgatják puhára a kemény lelkeket. . . 1 S a szivek kihűlt, rombadült tűzhelyén tüzet gyújtanak ... a halhatatlan és mindenható I szeretet szent tüzét. Ma édesebb a szegénység; pedig keserűbb ' a nyomorúság fakasztotta könnycsepp, mint I máskor... És mégis. Valahogy oly jól esik ma ; hisz: ö is szegénységben rongyok között született! Az emberáradat ma nem gomolyog I föl, alá ; egy félé siet minden rendű és rangú: i a templomba! Még az is, aki éven át csak legföljebb a külsejét látta az Istenházának, ma valami édes lelki kényszer vezeti, küldi. S nem hagyja magára, mig oda nem áll a szerény kis jászolka elé és le nem csuklik az a kemény, gőgös fej . . . és végig gördül a barázdás arcon a világ legdrágább, legigazabb gyöngye: a magábaszállás, a bünbánat könnye . . . Emberek ! bölcsek ! gyámolatlan koldusok 1 ügyefogyottak, gőgős gazdagság, mindenki egyképpen, egyformán áll ott, az oltár, a jászol előtt; sóhaj: az imája, könnycsepp : a hálaadása, javulása, dicsérete! .. . S mint a villamáram, fut keresztül az édes tudat, a fölemelő szózat az emberiség, a milliók szivén: Testvérek vagyunk ! Leszállt közénk és érettünk: az ég! az Isten! a szeretet! Szeretet 1 ünnepelj szivünkben! Jártas Róza. TI ívás. Jöjj innen ! Nem neked való e hely, Nem néked nyílnak kacagó virágok Fény, illat, mámor mind-mind semmivé lesz S rabláncra fűzik lelkedet az álmok, Jöjj innen ! Nem neked való e hely! Hajitsd a porba azt a koszorút, Mit e silány had tűzött homlokodra, Ne hajts a bókok cifra özönére, Hadd lássanak magasan kiragyogva — Hajitsd a porba azt a koszorút. Ne hidd, hogy ebből áll csupán a lét! Szépség, báj, kellem lassan elvirulnak, S te elhagyatva, szégyenpírban égve Siratod meg majd egykor ezt a múltat, Ne hidd, hogy ebből áll csupán a lét! Fehér lelked mért árnyékolja be E léha, szívtelen kor szennyje, gőgje? Mely megrabolja szived álmait S bűnös karjában hív majd pihenőre, Fehér lelked mért árnyékolja be ? Jöjj innen ! Nem neked való e hely Nem néked nyílnak kacagó virágok, Két ölelő karom epedve vár rád S a keblemen oly édesek az álmok, Jöjj innen! Nem neke d való e hely! KÖVY ÁRPÁD. Mint tudjuk, az önálló bank felállításába az uralkodó, ez idő szerint, ha csak kedvezőtlen, súlyos bonyodalmak erre nem kényszerítik, beleegyezni nem fog. Bizonyára mindnyájan nagyon örülnénk, ha Justh Gyula szívós kitartásának sikerülne a bécsi elleni- állást megtörni, mert az kétségtelen, maga az uralkodó is több ízben kinyilvánította, hogy a magyar nemzetnek az önálló bank felállításához törvényes joga van. De mig a bécsi hajthatatlanság megmarad, hogy hatalommal megváltoztassuk, arra anyagi erőnk nincs, az önálló banknak a felállítása ez idő szerint elhárithatlan akadályokba ütközik. Maradna tehát Justh Gyula programmának a másik két pontja, a nemzetiségekei való kibékülés és a választási törvény. Mindkettőnek oly módon való megoldása, a mint Justh tervezi, aligha lesz annyira vonzó, hogy pártjához való csatlakozást nagy mérvben előmozdítsa, vagy hogy ha most, az önálló bankért való küzdelem folytán csatlakoznak is hozzá, később bizonyára hazafias aggodalmaikból kifolyólag más útra fognak térni. A helyzet tehát az, hogy sokan Kossuth Ferenc legújabb szereplésében a függetlenségi párt elveinek cserben hagyását vélik felfedezni; ismét mások, szinte meglehetős számban, amellett, hogy Justh Gyula törekvéseinek legnagyobb részét, az országra és a magyarságra nézve veszélyesnek tartják, még abban is erősen kételkednek, hogy sikerül neki, az önálló bankot most kiküzdeni. Vármegyénk függetlenségi pártja, nagyon csekély kivétellel, még eddig vonakodott, nézetem szerint nagyon helyesen, egyik vagy másik párt mellett, egész határozottsággal állást foglalni és pedig azt hiszem, azon oknál fogva, mert még nem vagyunk azon helyzetben, hogy fölöttük ítéletet mondjanak. Legyünk azért óvatosak s ha tiszta helyzettel állunk szemben, támogassuk azt a pártot, mely elveinkhez híven, becsületesen ragaszkodik. Boda Vilmos. Szeretet ünnepén, Az élet vásári zaja elcsitult. Elcsitul minden évben egyszer: Karácsonykor. Az ég, mintha fedezni, simítani, egyengetni akarná a göröngyös földet és annak feketeségét: fehér, TÁRCA. Nem az a karácsony... Nem az a karácsony a legszebbik ünnep, Ahol mind kacagnak, ahol mind örülnek, Ahol fényes gyertyák gyulnak ki az ágon, Ahol a sok mindent nem is tartják számon. Hanem úgy csöndesen, picinyke szobába’ Felvillan, felpislog egy kis szelíd lámpa... És a karácsonyfát a szeretet hozza, Ezer aprósággal tele rakosgatja. — «Ezért ennyi estét virrasztottam ébren», — «Ezért a jó Istent — hej de sokat kértem», — «Ezért lemondtam egy igen kedves vágyról», — «Nem feledkeztem meg a kedvenc virágról». — «Ezt az édes-anyám nekem varrogatta» S szorgalmas két kezét sorba csókolgatja «A kicsi húgom is — lám csak — milyen kedves» S átöleli százszor-forrón köszönetnek. Nem az a karácsony, a legszebbik ünnep, Ahol mind kacagnak, ahol mind Örülnek, S egymás öröméért senki sem küzd. fárad És nem a szeretet gyújtogat gyertyákat. HUSZÁR LOLI. Hogyan készül el egy szerep. — A „Tol name gyei Közlöny“ eredeti tárcája. — Irta : Jászai Mari. Az én eleven motollám, akinek se keze, se nyelve meg nem áll egész nap, Csongrádi Bugya Anna, hivatására nézve szakácsnő, azt mondja: »Látom én, a nagyságáék is csak úgy vannak a szerepükkel, mint mi a hússal, amit mészáros elibénk ad. ő nekik is elejbéjük teszik a szerepüket, aztán annak is mindegyik színész kezében más ize lesz, mint annak a húsnak, ahány szakácsnő megfőzi. Némelyik bizony ott is izetlen marad, a másik meg elsózza, hogy kutyának se kell.« Nekem imponál ez a Csongrádi Bugya Anna. Annyi bizonyos, hogy jobban félek a kritikájától, mint ő az enyémtől-. . . Vájjon nem sóztam-e el ma a szerepemet ? Bugya Anna azt tartja, hogy inkább legyen egy csipetet sótalan, akkor segíthetnek még rajta az asztalon. Igaz ez 1 Minden ember hoz magával egy kis »sót« egy kis »borsot« a színházba és ha a színész körvonalaz, vagy halvány a játéka, a közönség azt kiszínezi, önkénytelenül kiegészíti magának a saját leikéből, ki-ki a saját lelkülete szerint, de a tulhalmozott erőszakoskodó előadás, az tolakodó és fárasztja a nézőt. Igen, a »kunszt« abból áll, hogy túl ne fűszerezzük, amit föltálalunk. Kimérik tehát a porciónkat, kiosztják szerepeinket. Hajh, nem mindig étvágyunk és gusztusunk szerint! Némelyik azt hiszi, hogy egy kiló vesepecsenye illette volna meg és kap egy fertály kiló csontot. Mi lecsapunk rá, mint a saskeselyü a prédára — vagy mint Michel Angelo a márvány blockjaira, miket műhelyébe görgettek és ő nem bírta bevárni, hogy hordárjai kicihelőd- jenek, hanem kettesével kapdosta őket föl és hordta ki az ajtója elé, hogy maga maradjon a márvány darabjával. Minden színészben van ennyi Michel Agelo. Ennyi türelmetlen mohóság, mellyel a szerepével négyszemközt akar lenni. Ennyit tudok, ennyit el is mondhatok valamennyi kollégámról. Ami azután a műhelyben megy végbe, az már titok. A saját műhelyemet azonban ismerem és beszélhetek róla. Az én érzésem, valamennyi szerepemmel való első találkozásom alkalmával, az elragadtatás. Kisebb jelzőt nem találok rá. Szerelmes vagyok valamennyibe. Stuárt Máriába úgy, mint Fadot anyóba. (Az operában kerül színre nemsokára a »Tücsök«.) Óriásinak látom valamennyit, lázban vagyok, mig meg nem ismerkedem vele annyira, hogy beleélem magamat, akkor megszáll az ijedtség. Elkezdek félni tőle,
