Tolnamegyei Közlöny, 1908 (36. évfolyam, 1-53. szám)
1908-03-12 / 11. szám
11 szám XXXVI évfolyam Szekszárd, 1908 március 12 Függetlenségi és 48-as Kossuth-párti politikai hetilap Szerkesztőség Bejserédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők Telelőn 11- Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár Mór könyvnyomdája, hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzkfildeménvek intézendők Felelős szerkesztő BODA VILMOS Megjelen hetenként egyszer, csütörtökön Főmunkatars Előfizetési ár: Egész évre 12 K, % évre 6 K, % évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában HORVÁTH IGNÁCZ Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 K 74 f, 100—200 szóig 5 K 74 f, 200—300*zóig7 K 74 | minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fiilé Negyvennyolcasok. Évszázados tapasztalat igazolja, hogy ha valamelyik kuruc gondolkozásu és érzelmű magyar ember belekerül az udvari légkörbe s ott egy kis figyelmet fordítanak reá, a legtöbb esetben átvedlik labanccá. A kábító fény, szemkápráztató pompa és leszerelő simogatás hatása alatt, ha csak nagyon erős lelkülettel és megiagathatlan meggyőződéssel nem rendelkezik az illető, a legtöbb esetben elbukik. Ez a szerencsétlenség érte utol a függetlenségi párt egyik vezéralakját Barabás Belát, aki még pár évvel ezelőtt, szónoki képességén kívül, azzal a jelenettel vonta különösen magára a közfigyelmet, hogy egy izgalmas képviselőházi ülésen, midőn a királynak a magyar alkotmányra tett esküje szentségéről volt szó, az akkori szabadelvű párt tagjainak, ökleik mutogatásával kisért, élénk tiltakozása mellett,* ezt a közbekiáltást hangoztatta: nem hiszünk már neki! Mindenki tudta, hogy az uralkodót értette alatta. Es ime már most, hogy a közösügyi bizottság elnöksége reá ruháztatott, az udvari ebédeken a király jobbján tiltás az hóditó kék szemeinek jóságos pillantásaival tisztelte meg, haza jővén Wienből, utalva annak gazdagságára, pálcát tört a magyar közjogi harcok fölött s arra utalt, hogy Magyarországnak is helyesebb volna a gazdasági előhaladásra helyezni a fő súlyt s nem nemzeti vívmányokra s közjogi kérdésekre pazarolni erejét. Igaz, hogy látva a hatást, melyet meggondolatlan nyilatkozata széles körökben felidézett s melyek egyáltalán nem voltak reá nézve kedvezők, utólag iparkodik azokat magyarázni s kijelenti, hogy esze ágában sem volt a 48-as eszmék ellen síkra szállni s a függetlenségi pártot törekvéséért kárhoztatni; csak tapasztalatairól számolt be. De aki már arra hajlammal bir, hogy néhány heti wieni tartózkodás után 'egész múltját megtagadja s saját pártjával szemben nem kedvező bírálatot mond, az lehet valóságos belső titkos tanácsos, lehet közös miniszter, csak függetlenségi párti vezér nem. Hiszen Ausztriának s minden osztrák befolyásos tényezőnek, 400 éven keresztül, mindig az volt a törekvése, hogy Magyar- ország állami önállóságát aláássa s az össz- birodalomba beolvassza. A magyar közjogi harc tehát sohasem volt más, mint védekezés a bekeblezési kísérletek ellen. Aki tehát azt a tanácsot adja nemzetének, hogy mondjon le a közjogi harcokról, az nem jelenthet mást, mint hogy a magyarság vesse sutba állami önállóságát, dobja el magától vérrel szerzett és óriási áldozatokkal megvédett ősi alkotmányát s olvadjon be Ausztriába. Hát aki függetlenségi párti alel- nök létére ilyen tanokat hirdet, vagy csak ily irányban el is szólja magát, az már nem rendelkezik oly lelkülettel, mely szükséges arra, hogy valaki a függetlenségi pártban, vagy akár a magyar képviselőházban is helyet foglaljon. Erre a szereplésre — azt hiszem — meg fogja adni a kellő felelet a függetlenségi párt; vagy ha ez meg nem adja, majd megadja Arad város választó közönsége, mely őt a magyar országgyűlésre képviselőnek küldötte. A magyarságnak vele született eredendő bűne úgyis az volt mindenha, hogy ha Wienben simogatták, kedveztek neki, vagy mámorba ejtették, csakhamar megfeledkezett hazája iránti kötelességeiről, sőt nem egy esetben, megvetve anyanyelvét, ruházatát, szokásait, átvedlett németté. Szerencse, ez- az átváltozás csak szűk s leg- többnyire a felsőbb körökre szorítkozott. A magyar középosztály 'és nép nem volt ily átvedlésre kapható. Ugyebár azokat a magyarokat, kik Mária Terézia királyné uralkodása alatt, csapott kalapot, frakkot, harisnyát és cipőt viseltek és németül gajdoltak, megvetéssel sújtja a magyar közvélemény. Pedig ezek sem csináltak mást, mint lemondtak a közjogi harcokról, vagyis a ma- | gyár független államiság eszméjéről s helyébe megkapták azt, amit Barabás ajánl nekünk: a vagyoni jólétet, a gazdagságot. Uradalmak adományozása, a wieni udvarba. való szabad bejárás, lármás mulatozásokban való részvétel, ^sőt nem egy esetben *szép udvari dámák kegymosolya volt viselkedésük jutalma és sok magyar lett ezeknek a kisértéseknek szomorú áldozata. A helyett tehát, hogy Barabás, Wienben szerzett tapasztalataiból kifolyólag, a magyarságnak ad, öngyilkosságszámba menő, tanácsokat, sokkal helyesebben cselekedett volna, ha érdemetlenül elnyert magas állását s ebből kifolyólag az uralkodóval való, gyakori, közvetlen érintkezését arra használta volna fel, hogy' az igazságos magyar ügynek tegyen hasznos szolgálatot. Mondta volna meg őfelségének tiszta, egyenes, magyar nyíltsággal, hogy. a magyarok ősi alkotmányukról s állami önállóságukról önként lemondani sohasem lesznek hajlandók; hogy mig ezen, a vérrel szerzett földön, egyetlen-egy magyar ember létezik, addig minden osztrák beolvasztási törekvés hiú ábránd számba megy, amiről őfelsége saját tapasztalatai alapján is meggyőződhetett; hogy a közjogi harcot azért kénytelenek a magyarok folyton napirenden tartani, mert királyi esküvel megerősített törvényei alapján nyugvó állami önállóságuk folyton nyílt és alattomos támadásoknak van kitéve; — végre, hogy addig a magyar-osztrák-monar- chiából sohasem lesz nyugodt, békés, fejlődésnek indult, valóságos nagyhatalom, mig a jogaiban nem háborgatott Magyarország, mindennemű kültámadások ellen biztosítva, a maga ős erejével, lelkesedéssel támogatására kapható nem lesz. Állítsa azért helyre őfelsége a szentesitett törvények uralmát Magyarországon, törjön össze nagy hatalmával minden olyan osztrák törekvést, mely a magyar különállást tekintetbe nem veszi, akkor majd megszűnik a közjogi harc, lesz békés fejlődés és ha ő és az osztrákok is megengedik, lesz gazdagság is. De ha ez meg nem történhetik, akkor marad minden a régiben. A magyar alkotmány és állami függetlenség semmiféle gazdagságért cserébe nem kapható. Szent hagyományunk ez nekünk. Mártiromságot szenvedett őseinktől örököltük. Híven meg fogjuk őrizni, mert szégyen és gyalázat lenne, ha a mostani nemzedék kezén elkallódnék. Ez a felelete a magyarságnak Barabás Béla tanácsára, most és mindörökké. Boda Vilmos. Glosszák. Olvasom a szekszárdi újságokban, hogy Weber János a kerületében már több 48-as kört alapított, szervezett. Múlt év március 2-án, tolnamegyei első és — mint látszik — utolsó jogászestélyen ismerkedtem meg a politikailag néhai Perczel Dezső utódjával. A szupécsárdás után, a kotillion előtt. Az egész vármegye, az egész Dunántúl legkedvesebb Pista bácsija asztalánál. A szupécsárdás után, az után, minőt még életemben nem láttam, pedig már harminc éve bálozok. Egyesek bosztont táncoltak a csárdásra. Ne neked világszép friss magyar! Amikor ezt megláttam, menekültem a táncteremből. Pépig szinültig volt szép asszonnyal, szép leánnyal. De hát, ha maradok, éreztem, tengeri betegséget fogok kapni attól a csiszi-csoszi nyegleségtől. «Ez is függetlenségi képviselő ?» Mono- logizáltam befelé, amikor bemutatkoztunk. — Sört ivott a jámbor. Árpalevet fogyasztott ott, ahol a szekszárdi vörös járta. Gondoltam is, hogy klack helyett cseperke-kalap a fejébe, lakktopán helyett pacsker a lábára s ha esik — klumpa ! Hogy azonban belemelegedtünk a bihari Pista, meg a tolnai Dezső dicséretébe, — arra jutottam csakhamar, hogy ha sváb is a torka, meg a gyomra, — de a szive, a lelke szinültig magyar. Szervusz öreg! És ráborult a szürke bajusz a szőke bajuszkára. A két bajusz azóta megváltozott: az övé megnőtt, az enyém angolosan megkurtult, de a hozzá való érzésem nem kisebbedet, sőt nagyobbodott. — A fején találta a szöget. — Mert nem rőfös, nem sujtásos, nem sallangos körmondatokat vár az inteligens ember a képviselőktől, — hanem tetteket. A frázisoknak passzé! A körmondatoknak dettó. A függetlenségi pártban is csak ketten kultiválják még a körmondat- zsánert. Apponyi, a miniszter és Szabó, a képviselő. Csakhogy a miniszter beszédeinek konstrukciója öntött vas, — a képviselőé szétfutó kása. Igen, a bonyhádi kerület fiatal, agilis képviselője a fején találta a szöget! — Helyet szerezni, alkalmat nyújtani a néppel való érintkezésre. Hiszen érintkezünk vele, — hallom a szép szót. Persze ; de hogyan ?! — A pap, mint hívével, a tanító, mint tanítványa szüleivel, a jegyző, a szolgabiró, mint adó-, vagy közigazgatási alannyal, a biró, mint felperessel, alperessel, az ügyvéd, mint klienssel, az orvos, mint pacienssel, a kereskedő, az iparos, mint kund- schafttal, az úri gőg, mint paraszttal. Hanem, mint polgárral, mint hazafival — néhány derék; papon, néhány lelkes tanítón s itt-ott egy-egy ideálisabb lelkületű jegyzőn kívül — senki. A veszprémi piarista gimnáziumban Laki Mátyás, a pápai ref. kollégiumban Bocsor István voltak a legkedvesebb tanáraim. A históriát tanították. Nagyszivü ember, nagy népbarát volt mindaketto. Bocsor István, aki már a hatvanas években oknyomozólag tanította a történelmet,
