Tolnamegyei Közlöny, 1908 (36. évfolyam, 1-53. szám)
1908-12-24 / 52. szám
1908 december 24 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 7 Karácsony. Jövel karácsony titkos szent világa Es szórj szivünkbe liljomos esőt Angyalszárnyaknak csillogó pihéje Borítsa lelkünk jászolod előtt. Hótiszta szívbe száll be csak a béke, A gyermeklélek örül is nagyon, Mikor Angyalkák lengnek a szobában Es fut a bú, a gond, a fájdalom. Derülni kezd a jó szülőknek arca, Simul a sok barázda és redő, A béke angyala leszáll a földre, Mikor a Kisded e világra jő. Fölcseng az ének s messze-messze árad, Ha a csillagnak fénye fölragyög, Aztán a szellő kapja föl a légbe, Röpdösnek már a béke-angyalok. Minden családba jut közülük egy-egy, Ahol a hitnek mécse még lobog, Mert szent karácsonyeste is csupán a Hivő szivek lehetnek boldogok! Hortobágyi József. Karácsonyi kép. — A Tolnameg-yei közlöny számára. — Irta : Korit*ánszky Ottó. Alkonyodott már és még mindig távol lehettem e napi utam végpontjától . . . Sehonnét sem szóródik felém valami mécs fénycsóvája, pedig csak erről ismerhettem volna rá „chelet“-* emre, amelyet okvetlenül elkeli érni, hacsak nem akarom az éjszakát a szabad ég alatt tölteni. Az azonban merész vállalkozás lett volna; Karácsony éjjelét, ha mindjárt csak 1800 méter magasságban is. Mert, hogy roppant hideg volt. .. Az ég tiszta kékjén mind több és több apró csillag kigyuladt ... Itt a göncölszekér. amott hosszan, elnyulott a tejesut, arrébb alá meg a fiastyuk. Megálottam, hogy kilenc óra gyaloglásban elzsémberedett tagjaimat kipihentethessem, de a nagy hideg tovamenésre késztetett !. . Elmaradt mellettem a Halál-tava mire lassan eltűntek az egyes csillag csoportok, mert íelhő vonult eléjök . . ! Valami lágy szellő kerekedett s erre elkezdett szállingózni a hó . . | Sötét lett. .. Félelmetesen kellemetlen az, ha messze a várostól, távol minden élő lénytől egyedül bandukolunk éjnek idején az ismeretlenség felé 1 Mert igaz ugyan, hogy úgy mutatta a térkép, hogy 8 és fél óra alatt elkeli érni a „chalet“:et, meg aztán az a piros sapkás savoyerd is úgy mondta, akivel déltájt találkoztam, de hiába. Kezdtem már beletörődni abba a gondolatba, hogy az egész karácsony éjjelét átgyalogolom. Elvégre is le nem fekhetem, hogy itt fagyjak meg s — tudj’ Isten — talán csak hónapok múltán találjanak rám . .. A gyalogút egy nagyot kanyarult, jobbról egy égnek emelkedő sziklatömb marad*, el. .. Aztán valami gyér világosság üti meg. szememet ... Azt hittem ismét valami csillag bujt elő, mert nagyon messze lévőnek látszott. És igaz az is, hogy a hó nem esett már, a felhők is elhúzódtak, a hold is előbujt ... De nem csillag volt az a rezgő fény : az lesz a chalet, a rég várt chalet! Ekkor már sajnáltam is talán, hogy . elérem, mert hatalmas látványt nyújtott a szemben levő mozdulatlan tömeg: az öreg Mont-Blanc. A hold ezüst fénye kísérteties kékséggel vegyest, tündérmesébe illő pompában mutatta a messze futó hómezőket, a jég tengereket és azt a nagy jégtömböt Európa leghatalmasabb hegyét. Lent a völgyben föl-föl tűnt egy pillanatra egy-egy pislogó világosság, aztán beleveszett a káprástatón szép kép összes ragyogásába . . . Itt ott egy* így hívják a francia hegyekben lévő magános házat, anya-félét (németül „alm“). egy fenyő : nincs gyertya rajt, bár karácsony van, de hó ruhájával csillogó része a látottak egészének . .. Megérkeztem. Zörgetek a faház ablakán . I . Nyílik az ajtó, egy barátságos külsejű, javakorbéli ember jő ki rajta. — Hát magát monsilür, mi szél hozza magát ilyenkor ide ? Tessen beljebb kerülni. . . Az asztal körül egy idősebb nő : a gazda felesége: egy férfi, a feleségevei : nagyon szomorúaknak látszottak I három figyelmek 17—-22—25 év körüliek és két leány. Leültetnek maguk közé. S miután bocsánatot kérek, hogy éppen ezen az estén zavarom meg békés együttlétüket, kérdésükre elmondom, hogy a hegyekbe vágytam. Eljöttem ki a nagytermészetben megünnepelni a karácsony ünnepét. Megkínálnak jó forró tejjel. — Ez jó a a sokat gyalogoknak — mond a gazda. Aztán beszédbe elegyedjünk. Szó jön az én hazámról, beszél az ő népéről Előkerül a politika, a gazdaság, a karácsony .. . — Hej, csak már túl lennénk ezen az ünnepen — mondja sóhajtva a fiatalabbik ember, aki megtudtam, a gazda öccse. — Már 15 esztendeje ugyan, de mégis ezeken a napokon sajog fájdalmában legjobban a szivem . j . A felesége meg elkezd sírni . . . Vigasztalom, hogy hát a karácsony az öröm ünnepe, miért hogy olyan szomorúak ők e napon ? Bizony kérem — volt a válasz — volt nékem egy derék fiam. Derék szép száll legény volt már, — egész örömömet benne találtuk. Vigyáztunk is nagyon az egészségére, mert hát hogy csak ez az egy volt. Rászállt volna a kis vagyonkánk, házunk, mindenünk,... de igy... igy már nem száll rá. Nagyot sóhajt. Tenyerével végig törli szemeit, aztán tovább mondja: — Mert hogy- meghalt. Karácsony este volt, hogy vadászni ment föl a hegyekbe, megfázott. Meghalt. Ez egyetlenünk volt. Most már akár mi sem lennénk-.. A nagy csönd roppant nyomasztóan hatott mindnyájunkra. Én kezdtem hát a beszédet a gazdához szólva imigyen : — Hát őzt’ mit csinálnak maguk igy télen ? — Télen ? Hát hogy ilyenkor a jószággal tenni nagyobb dolog nincsen, faragunk. Afféle fafavagási háziipart csinálunk, amit ha jön nyáron a sok idegen, eladunk. Ez is hozzásegít a gazdálkodáshoz. Itt vannak a fiaim, meg a két lányom, ők is munkálkodnak: segítenek ahhoz, hogy valamikor többet kapjanak. Mert lássa az utasur, igaz, hogy ruháznom kell őket, meg esznek is — és hál’ Istennek mivelhogy jó az étvágyuk vagyon, — de hát olyan az, mintha a takarékpénztárba tennénk azt a pénzt ? — Hogy hogy uram ? — Csak úgy, mondja tovább, hogy az a pénz kamatozik. S ez van az én derék gyermekeimmel is. Ők dolgoznak s szinte jobban, mintha idegennel kellene dolgoztatnom, meg az pénzbe is kerülne. így meg minél többen vagyunk, annál többet jobban tudunk végezni s a vagyonkánk is szépen szaporodik. Nekik is több jut igy. — Igaz — bizony — mondja az öccse, én is könnyebben belenyugodnék a sors rendeletébe, ha maradt volna még kettő, három, de hát igy kinek dolgozzam?... Újra csend lett. Ők sem szóltak, én sem zavartam meg gondolataikat... Aztán a gazda ajánlatára kimentünk a chalet melletti kissé emelkedettebb helyre. Tüzet raktak ott... Vörösre festette az a kis máglya az egész tájat... Es az ünnepi nagy csendet megtörte három fia és két lánya ajkáról felhangzó szép karácsonyi dal, amit a Montblanc hideg fala fogott föl... De az én lelkemnek, gondolatomnak nem volt az elég akadály, nem foghatta föl... Elszántak azok messze haza, ujhazamba, kisfalumba a meggyujtott karácsonyfa melle, az enyém közé... Amerikai utam. Irta: Joó Károly. Midőn Magyarország határánál még egyszer búcsút vevék imádott, édes hazámtól, egy még sohasem érzett, leirhatatlanul kínos fá;da- lom járta át szivemet, teljes valómat s az a gondolat, hogy tán sohasem láthatom viszont azt I földet, melyen apáink vére folyt, amelyen kisded bölcsőm ringott s amely eddigelé táplált, — majd megőrjített. Izgatott lelkiállapotomat még növelte, fokozta és nyugtalanabbá tette azon körülmény, hogy rajongásig szeretett családomat hagytam el — talán örökre. E súlyos vádak majdnem elviselhetetlenné tevék helyzetemet. Ekkor éreztem életemben először, hogy mit tesz boldogtalanul elhagyottnak lenni. A prüszkölő német masina valósággal vágtatott,. őrült sebességgel rohant a sötét éjszakának. De annak a vonatnak a zakatolása, dübörgése csak gyenge fuvalom volt ahhoz a. pokolbeli zsivajhoz, amely lelkem műhelyében végbe ment. Tehetetlenül gubbasztottam a vasúti kocsi egyik zugában ; lelkem, mint az orkán tombolt, viharzott; testem minden idegszála, mint a pattani készülő húr, megfeszült; agyamnak minden sejtje, minden atomja lázban égett. .'. Végre egy édes, jótékony álom megszabadított kínos gyötrelmeimtől. Amilyen boldogtalannak, elhagyatottnak éreztem magam a válás nehéz óráiban, olyan boldog és megelégedett valék egy mesés, tűn- déri álom után ... Angyalt láték, azúrkék köntösben, fejecs- j kéjét selymes szőke fürtök ékesiték. Tündöklő fényben, rózsaszínű felhőkön át közeledett felém. Fölém hajolt s nevemen szólított. És én megismerém őt. Láttam mosolygó szemecskéit, hallottam a bűbájos csalogánydalnál is zengőbb és édesebb hangját, éreztem a rozmarinnál is illatosabb leheletét, mézédes csókjait, piciny szive lázas dobogását ... Az én fiacskám volt aki okos tekintetével, beszédes ajkaival megvigasztalta az én szomorú lelkemet. Gyöngéden, lágyan végig simogatta homlokom redőit, melyeket a válás nehéz fájdalma szántott s eképpen szóla: Légy nyugodt apám, menj békességgel, Isten akarata az ! Töltsd be magasztos hivatásodat az Ő rendelése szerint s Ő veled lesz. A felejthetetlen jelenés eltűnt s az én zaklatott lelkem megingott egyensúlya helyraállt. Vigasztalt valék! * * * Gyönyörű, napsugaras időben, pont déli 12 órakor robogott be vonatunk a berlini pályaudvarra. A »Hammonia« fogadóba szálltam. Ebédemet véletlenül az egyetemi polgárok látogatta étkezdébeen töltém el. Igen érdekesnek találtam, hogy az asztal körül ülő ifjak külön- külön csoportokat alkotnak, minden csoport más-más szinti sapkát visel. Délután a város nevezetességeit tekintém meg. Mindenekelőtt a németek nagy és rokonszenves császárjának palotáját néztem meg, persze — csak kívülről. Szép és nagyarányú épü’et, de korántsem olyan impozáns, olyan elragadó, mint a budai királyi vár. Ez valóságos tündérpalota ahhoz képest ! A császári lak főbejárata előtt I. Vilmos hatalmas lovasszobra áll, a legszebb és legnagyobb szobor, melyet valaha láttam. A várkastéllyal szemben van a nemzeti muzeum, amellett a «Zeughaus«. (A mi édes, zengzetes nyelvünkön I hadszertár «-nak mondhatjuk.) Mind a kettőt megtekintém. Sok szépet láttam, azok felsorolásával nem akirom untatni a szives olvasót egyet azonban el nem hallgathatok. A Zeuhaue-ban nagy üvegszekrényekben az összes európai nemzetek hadieszközei, fölszerelése és katonai egyenruhazata van elhelyezve, amint századok óta változott, fejlődött. Az egyik ily szekrényben láttam egy csomó zsinoros magyar nadrágot, attilát, pitykés dolmányt, sarkantyus csizmát, toliforgós csákót, a szekrény fölött
