Tolnamegyei Közlöny, 1908 (36. évfolyam, 1-53. szám)
1908-12-24 / 52. szám
8 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1908 december 24 pedig nagy ékesen ezt a felírást : »Oesterreich«. Nem az osztrák sógor leleményessége, ravaszsága, huncutsága, hanem a magyar pipogyasága miatt bosszankodtam. Kicsiny dolog ez, talán említésre méltó sem volna, ha országot-világot bejárod, az ember ezer és ezer’ olyan dologba nem ütköznék, ami a magyar nemzeti becsületet a porig alázza. De menjünk odább, lesz még alkalmam Írni arról a szégyenletes állapotról, hogy »Hungary* hogy fest a külföld előtt. Abban a kiváló szerencsében volt részem, hogy láthattam Vilmost, a germánok nagy fejedelmét és fiát, a trónörököst, amint auto-sétára indultak. Rengeteg nép gyűlt egybe a császári és trónörökösi paloták előtt, hol az emberek ezrei sorfalat állva, lelkes »Hoch« kiáltással fogadták »Unter Vilhelm»-et és »Unter Fritz»-et. Nem volt szükségük katonai fedezetre, két-két udvari ember kisérte őket külön autókon. Még a bazilikát, az országházat és az »Unter den Linden« sétányt néztem meg. A bazilika külsejére nézve is elragadóan szép, valóságos remekmű, ^elsejének pazar dísze, pompája meg minden képzeletet felülmúl. A parlament épülete nem olyan tündérvilágba való, mint a mienk, de azért imponáló, nagyarányú építmény, előtte Bismarck, ezzel szemben Moltke szobraival, ezek között a világ legszebb Szabadság szobra, francia ágyukkal körözve. Az Unter den Linden mesés szépségű park, a Hochensollern-hás elhunyt nagyjainak gyönyörű szobraival. Berlint különben szép és kiváló szobrai után a világ első városának mondják és méltán, mert itt van szobor fölös számban és olyan művészi kivitelben, mint sehol a világon. Vasárnap délután indultam Hamburgba. Itt két napig áztam-fáztam anélkül, hogy valami érdemesebbet láttam volna. Mondják, hogy Hamburgban többnyire esik az eső. Ottlétemkor (február 16. és l?-én) csak úgy szakadt. , 18-án reggel a hannoveri pályaudvarból’ indultunk Hux-Havenbe, ez Hamburg kikötője. ' Az utasok (az I. és II. osztályúak) két személyszállító gőzösre szállván, az állomástól minntegy kilóméternyi távolságban horgonyzó »Amerika» nevű óceánjáró gőzösre szállíttattak. A szivem elfogult ez óriási hajó láttára, olyan volt, mint egy mesebeli vizi szörnyeteg. Az »Amerika« ekkor már népes volt, a III. és IV. osztályú utasok már bevoltak »raktározva«. Ezeket már előző nap délután szállították át a hajóra. Mikor közel voltunk a vizióriáshoz, a hajó födélzetén elhelyezett rézbanda felharsant s mi »hazátlanok« vig zeneszó mellett léptünk az Amerikára. Bizonyára voltak többen, akiknek bánatos szivök csordultig volt, ami engem illet, én sokkal styl- szerübbnek találtam volna, ha egy szivettépő gyászinduló zokogó akkordjaival fogadnak. Én csakhamar el is helyezkedtem kabinomban, némán, nehéz kebellel hallgatván a tenger mor- molását . . . Dél volt, mikor az Amerika egy velő rázá kürtöléssel jelezte, hogy indulni fog, szerény figyelmeztetésül a még egyre kesergő »hazátlanoknak, hogy. ez idő szerint nem biztos lábuk alatt a talaj. (Mondhatom, hogy ez a »szerény figyelmeztetés« egy parányit sem bizalmatkeltő.) A hajó óriási teste végre megmozdult, elsőbben, mint a csiga, lassan-lassan, későbben teljes erővel haladt. Egy órakor ebédhez ültünk, voltunk vagy 280-an II. oszt. utasok. Az első és második tál ételt nyugodtan ehettük, a harmadik fogásnál a hajó himbálózni és a sorok ritkulni kezdtek, a negyediknél az ürességtől csak úgy kongott az ebédlő terem. Alig voltunk tizen. S hogy én a tiz között voltam, ez mindenki előtt bizonyos tekintélyt szerzett. Nem is késtem annak a kijelentésével, hogy magyar vagyok, kemény tartással és erős gyomorral. Aki pedig 1 két kellékkel rendelkezik, azon tudvalevőleg nem vesz erőt a tengeri nyavalya. El is neveztek rögv.est »Der feste Ungar«-nak; a hölgyek azonban pár napi ismeretség után a »Der feste Ungar«-t belügyminiszteri engedély nélkül átváltoztatták »Der ritterliche Ungar»-nak. Egyik jelzőért sem haragudtam. Száz szónak is egy a vége, a lépcsőház, a fedélzet feldúlt állapota, a minden sarokban hallható kínos öklendezés, kétségbeesett sóhajtozás napnál fényesebben igazolta, hogy az utasok kilencven percentje a mai ebédezésssel hiábavaló munkát végzett. Egy kis kábulást én is éreztem az első negyedórában, de az csakhamar elmúlott. Az utasok legnagyobb része két-három napig betegen feküdt, sőt voltak, akik az egész utón ki sem bújtak kabinjukból, üres leves, tea vagy kávén kívül egyebet sem ettek. Délután Sautompton angol, este Cherbourg francia kikötőben álltunk pár percig, mig az I. oszt. utasok egy része partra szállt. 21-én reggel 8—9 óra tájt Irhon partjainál, láttuk utoljára Európát. Szomorú szívvel még egyszer búcsút iníék az Óvilágnak és akarva, nem akarva neki vágtunk az Óceánnak. Ekkor ismét valami különös érzés vett erőt rajtam. Fogoly valék, megfosztva az ember leg- oecsesebb tulajdonától: a szabadságtól. Úgy -éreztem magam, mint a szárnyaszegett madár. Csakhamar beletörődtem a változhatatlanba. 21-től 23-ig, tehát két nap és két éjjel óriási vihar dühöngött. A hajó minden izében recse- gelt-ropogott, ingása körülbelül 5—6 méter lehetett. A 23 ezer tonnás »Amerika« valósággal bukdácsolt egyik hullámvölgyből a másikba. Széllel szembén rettenetes erőt fejtett ki a-több ezer lóerejü gépezet. 22-én éjjel a förtelmes vihar a tetőfokát érte, a vasajtókat bezárták, az egész legénység (mintegy 400 ember) talpra állt s mi tán a halál pitvara előtt ólálkodván, édesen és mélyen aludtunk. 23-án virradóra az orkán csendesedni kezdett s bár a tenger erősen hullámzott, napsugaras, gyönyörö idő volt. S a szép idő mindvégig tartotta magát. Csak 26-án volt egy kis intermezzo. Ugyanis olyan rettenetes köd keletkezett, hogy 20 méternyi távolságra sem lehetett látni. Hajónk állandóan kürtőit, hogy a vele szembejövő hajók még tisztes távolban vegyenek tudomást a közeledő «Ameriká»-ról. Egész utunk alatt 3—4 hajónál többet nem láttunk. Ez is az Óceán csodálatos nagy országújáról tesz tanúbizonyságot, mert hiszen Európa és Amerika között a hajók ezrei szelik a mérhetetlen vizeket. Hogy milyen az< élet a tengeren, a szél. 43°53' és az északi hossz 43°5r között, színtelen toliammal megpróbálom papírrá vetni. Cherbourgtól eddig 1751 teng. mérföldet tettünk meg. Maradék distantia Sand-Hook-ig 1394 teng. mérföld. Február 25. Szél.: délnyugati 5. Tenger: nyugat felé sekél. Barometer: 773 6 mm. Thermometer: levegő és viz egyaránt 17 50. Pompás tavaszi reggel. Az égboltozat tiszta, csupán a tündöklő nap küldi szét áldó sugarainak milliárdjait. Lágy szellő lebeg halk csendesen. Mint vadvirágos réteken ezer illatos virág hajol felénk: igy itt ezernyi ezer játszi hullám egymásra szőkéivé köszönti a jövevényt. A csalogánydal hiányzik, a fel-feltünő sirályok éktelen krákogása akarná helyettesíteni ezt, ez azonban nagyon prózai, de pótolja a csalogánydalt a hajó kitűnő zenekarának bájos reggeli zenéje, amely oly kedvesen ébreszti föl álmából az édesen szendergő utast. A napi foglalkozás gazdag reggeli elköltésével kezdődik. A február 25-iki reggeli étlap a következő volt: Fruit. Hominy. Pancakés with Marmalade. Ham and Eggs.’ Fish Croquettes. Mutten Chops. Boiled, Fried and bahed Potatoes Tu Order. Different Hinds of Cold Cuts. Butter, Bread, Pastry, Coffee. Tea. Ezt a csoda éllapot leközlöm magyarul is. íme: Gyümölcs, tejbe kása, serpenyőfánk befőttel, sódar tükörtojással, főtt tojás, hal, ürü- sült, főtt-, sült- és rántottburgonya. Kívánatra: Kölönféle felvágott, vaj, kenyér, sütemény, kávé és tea. Ebből aztán jól lehet lakni! Ilyenkor gyakran gondoltam egyik másik müevő-barátomra, de azt hiszem, még ezeknek a jól trenírozott gyomrukon is kifogott volna az »Amerika« kiváló szakácsa. Az ebéd, vacsora is mindenkor gazdag és választékos volt. Égy alkálommal magyar gulyást is tálaltak, de ez inkább hasonlított barnalében főtt nyulapróléhoz, mint a gulyáshoz, a magyarok e sajátos nemzeti eledeléhez. Nem feledtem megmondani nekik ! A reggeli és ebéd között a közönség a fedélzetre tódul, idejét a szabadban sétálással tölti. Ebéd után vagy a dohányzó, vagy az olvasótermet keresik föl. A női társalgóba szüntelenül foly a társasjáték, nóta, tánc stb. Ugyanigy. van ez az első osztályban is, csakhogy a közönség ott előkelőbb,, finomabb, gazdagabb. A harma- ■ dik osztályon és a fedélközön is ki-ki a módja szerint tölti el idejét. Az I. és II. osztályon hangverseny van mindennap, bál egyszer az egész ut alatt. A hajón van posta- és drótnélküli táviró- hivatal, tudakozó iroda, kertészet, könyvtár, naponkint angol és' német nyelven megjelenő lap, mely a legfontosabb világeseményeket közli. 27- én a Golf-áramba jutottunk. Mig tegnap a dermesztő hidegben és az erős hózivatar miatt a fedélzetre, sem mehettünk, ma köny- nyii ruhában sétálgatva hallgattuk ja térzenét. Csendes, napsugaras idő volt, lágy tavaszi szellő játszadozott a szebbnél-szebb hölgyek sok szinü fátyoléval. A levegő és a víz hő- mérséke egyaránt 18 5o C volt. Tegnap és ma között 22’5o C hőkülönbség. S ez igy tartott 24 órán át, mely után . ismét zimankás, téli idő következett. A fagyos éjszaki szél ijesztően tombolt és szünet nélkül havazott. 28- án, este 10 óra tájban pillantottuk meg az első villamos ivlámpát, amely az újvilágból csillámlott felénk. Egymásután 10—20—100— 1000 s megannyi villamlámpa szórta pazarul felénk sugarát. Ismét egy különös érzés járta át lelkemet. A végtelen örömöt, hogy két heti utazás után célhoz értünk, csakhamar a szomorúság váltotta föl. Miként a villám, olyan gyorsan, olyan sebesen futotta át agyamat az a gondolat: oh mily rettenetes távolságban vagyok szeretteimtől, barátaimtól, jóembereimtől, s most idegenbe mégy vadidegenek közé, akiknek nem ismernek téged, akik nem ismerik jótulajdonságaidat, gyöngéidet, hanem szintén úgy elbírálnak, letárgyalnak, mint egy jött-ment vadidegent. Es ez a gondolat hányszor ujult fel lelkemben, mióta távol vagyok tőled imádott drága Hazám. Isten a megmondhatója! Másnap reggel 9 órakor, miután egy bevándorlási tisztviselő és orvos beható vizsgálat alá vett bennünket, partra szá’ltunk, New-Yorkba érvén, nemet nyelv tudásommal szépen boldogultam, A legközelebbi expressel jöttem uj állásomra, a kies fekvésű Bridgeportra, amely az Egyesült-Államok egyik legszebb és legnagyobb gyárvárosa. * * * Ezzel befejeztem volna amerikai utam szürke leírásától, most pedig búcsúzom a mesz- sze vizeken túlról mindama jóismerőseimtől, akiiekéi elutazásomkor nem volt alkalmam szives szót váltanom. Tartsanak meg emlékezetükben, gondoljanak rám oly szeretettel, mint aminő szeretettel én oly gyakran gondolok rájuk. Ne vágyjon közülök senki az Aranyimádott Haza árán a kikiáltott országija, mert itt csalódás, rettenetes csalódás éri az embereket. Az angol nyelv tudása nélkül senkisem boldogulhat, senkisem érvényesülhet. Ami engem illet, nem zúgolódom, elég erősnek érzem magam, hogy megbirkózzam az amerikai küzdelmes élettel, tisztességes utón jöttem, s pár év múlva Isten segélyével ugyanazon az utón óhajtok visszatérni, ha nem is telt erszénnyel, de tapasztalatokban gazdagon. Viszontlátásra!
