Tolnamegyei Közlöny, 1907 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1907-08-15 / 33. szám
XXXV évfolyam 33 szám Szekszárd, 1907 augusztus 15 Függetlenségi és 48-as Kossuth-pánti politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét minden közlemények intézendok-----ill ető Felelős szerkesztő lőO PH' ¥Ít W BS' Főmunkatárs ttORVÁTHtGNÁCZ Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár Mór könyvnyomdája, hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők Laptulajdonos GRÜNWALD LAJOS Megjelelt hetenként egyszer, csütörtökön Előfizetési ár: Egész évre 12 K, l/s évre 6 K, */« évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 K 74 f, 100—200 szóig S K 74 f, 200—300 szóig 7 K 74 f, minden további 100 sző 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillé Bortermelésünk veszedelme. Az utóbbi időkben sok csapás által sújtott bortermelésünket újabb veszély fenyegeti. Alig, hogy az újratelepítés költséges munkálata, legalább javarészben, befejezést nyert s az olcsó borárak veszedelme az utolsó évben némileg enyhült, már is rémes alakban lép fel a munkáskéz hiánya s ennek folytán bekövetkezett napszám drágaság. A kik régebben foglalkoznak bortermeléssel, bizonyára emlékezni fognak, hogy minő viszony uralkodott a szőlőgazdálkodásra rendkívül kedvező nyolcvanas évek elején. A szőlőmunkások napszáma még a nyári nagy munkaidőben sem emelkedett 1 kor. 40 fillérnél magasabbra; a szőlő bő termést hozott s az árak kedvezők voltak. Ma napság, aratás idején, a napszám 2—3 korona között váltakozik s munkásaink érezve ajtermelők szorultságát, minden téren újabb követelésekkel lépnek fel, úgy hogy most már minden nagyítás nélkül állítható, miszerint a szőlők művelése ma megkétszereződött kiadással jár. De eizel á rendkívüli megdrágulással korántsem jár együtt az évi jövedelem. — A bor árai, a legutóbbi évet leszámítva, mikor egy kis lendület állott be s elértük hektoliterenként a 32—40 koronát, az előző években oly alacsonyak voltak, hogy a termelő örült, ha a termelés költségei őszszel visszatérültek. Tiszta jövedelemről, leszámítva a bőven ^ termő lapszőlőket, alig lehetett szó. És "éppen ebben van a legnagyobb veszedelem, hogy a régi hegyszőlők tulajdonosai nem találták meg számításaikat s elkedvetlenedve, álltak a kifejlődött uj viszonyokkal szemben, pedig a' magyar bor elismert kiválóságának megállapítása egyedül nekik köszönhető; most pedig a silány minőségű bort termő lapszőlők foglalták el a parlagon maradt helyet s «Szekszárdi» néven rontották a megállapított eddigi jó hírnevet. Már most a helyzet a szekszárdi borvidéken az, hogy mig a szőlő legalább közepes termést ad s az árak ^tartják magukat, addig a jobb minőségű bortermelés, ha nem vesz is valami nagy lendületet, daczára a munkájtatási költségek és kiadások nagymérvű* emelkedésének, tarthatja magát; de ha beáll pár évi rossz termés, akkor elkerül- hetlen a hegyi borvidékek teljes pusztulása. A folyton emelkedő kivándorlás folytán, a munkáskéz továbbra is gyéren lévén található, a magas napszámok nem fognak le- szállni; a termelő pedig szorult helyzetében nem lesz képes azok fedezésére s igy rövid idő alatt az elhagyott szőlők mennyisége nagyon emelkedni fog s csak azon jobb vagyoni viszonyok közt élő birtokosok fogják a háladatlan munkáltatást folytatni, kiknek egyéb jövedelmi források is állnak rendelkezésükre. T Szóval a munkáltatási költségek óriási emelkedése, ha az időjárás is a termelő ellen esküszik, inéhében hordja a hegyi bortermelés nagymérvű romlását. Hozzájárul még azon kedvezőtlen körülmény, hogy már a szőlőmunkások között is mutatkozik a munkabeszüntetés eszközének használata iránti nagy készség. Nem egy helyen /történt meg az idén nálunk is, hogy a szőlőmunkás nem állapodott meg előre a termelővel a napszámra nézve, hanem fel- j tétlenül munkába állt s munkaközben vetette fel a kiyánságát, hogy ha a termelő nem fizet neki nagyobb napszámot, hát ott hagyja a munkát. S a mit mondott, meg is tette, ha a termelő a körülmények kényszerűsége folytán be nem adta a derekát. Sok jel arra mutat, hogy a szőlőmunkások is, ha még szakszervezetük nincs is, már kezdenek' a munkabeszüntetés eszméjével foglalkozni. Nem rég is egyik munkásom azt a kérdést intézte hozzám, hogy mi lesz abból, ha ők nagyobb munkabér elérése céljából a munkabeszüntetés eszközéhez nyúlnak. Megmagyaráztam neki, hogy elsősorban mi szőlőbirtokosok fogunk tönkremenni, ha a termelés költségeit, a munkások, meg mesterséges utón is, oly nagyra emelik, hogy a termelő kénytelen lesz birtokától megszökni. Azután mindjárt jönnek a munkások, kik, nem lévén mit munkálni, meg lehet, hogy éhen halnak, de legalább is éhezni és koplalni fognak. Ily viszonyok és körülmények között felvetem a kérdést, hogy a bortermelő közönség nem látja-e fflóg elérkezettnek^ az időt, hogy megmozduljon, szervezkedjék s megtegye védelmére a lehető és,szükséges I intézkedéseket. w v Budapesten a munkaadók szervezkedtek s sikerrel vették fel a küzdelmet a bérharcot folytató munkásokkal szemben. Természetesen egy ilyen szervezkedésnek nem lehet *az a célja, hogy a jóravalő munkást megfossza kiérdemelt bérétől, vagy hogy a napszámokat a rendes magasságból mesterségesen leszállítsa, hanem igenis éle fordulna azon dologtalan elemek ellen, kik a viszonyokat s a munkásnép hangulatát árra használják fel, hogy maguknak illeték télén hasznot biztosítsanak s a gazdák helyTÁRCA. Kálmán Dezső bácsihoz. Mosolygó ajkáról millió dal csendül Kedves Dezső bátyám, — Rózsanyitó tavasz, perzselő nyári nap S az ősz ború latján. Ablakától szembe nézve napkeltével Szárnyra kél a lelke, Tündöklő szálakból, rózsaszín felhőkből Nótát kerekítve. Fehér pihét hordva, téli szél ha süvít Keresztül a tájon, Megifjitja lelkét sok, sók kedves emlék, Sok sugaras álom. • 5. csöndes alkonyaikor a jövőbe nézve : Sötét árny kisérti, Hej! Borban az igazság, borban a vigasz! Van ki meg nem érti? |Ami elmúlt: elmúlt! Ami jő: majd eljő!“ Jó vigasztalásnak ! Áldd meg Isten, áldd meg jókedvű költőjét A „Füstkarikáknak“. Huszár Loli. A tanfelügyelő ur vacsorázna. — A cTolnamegyei Közlöny» eredeti tárcája — írta: Schulthehz Rezső Béla. Dániel Sándor kir. tanfelügyelő volt. Felügyelt ugyanis arra, vájjon jól végzik-e dolgukat az-»okleveles éheszdészek« a népiskolának nevezett alacsony, liliputi ablaku falusi vityil- lókban. A szurtos képű nebulók és a csitri, éleshangu parasztlánykák salamoni bölcseségé- ből vagy szájtátó butaságából Ítélt a kir. tan- felügyelő ur elevenek és holtak, akarom mondani a szegény »éhös Pétörök« felett s juttatott nekik egy-egy szúró tövist vagy egy szerény babérlevelet, amit a mesterné, ha kedves élete párja nem rugdalódznék nagyon ellene, bizonyára elhasználna a készülő savanyu tüdőhöz, vagy eltüntetne a savanyu káposztában. No, mert a mesternék mind jó gazdaasz- szonyok ám! ~ Történt pedig, hogy Dániel Sándor tan- felügyelő ur visszaérkezvén körútjáról, köznyelven az »iskolavizitről«, hogy kipihenje az ut fáradalmait, szórakozást keresett. Szórakozási vágya rövid, de —t de nem erős ingadozás után a boroskancsóban kötött ki. A vágy kikötött a kancsóban, Dániel Sándor pedig belekötött a kancsóba s a kötődésnek az lett a vége, hogy a kancsó kiürült és újra megtelt, Dániel arca pedig kiderült és nem komorodott el ujia, hanem elkezdte utikalandjait mesélni, még pedig nem az elején, hanem végén. A kiváló tanférfiunak szent meggyőződése voU, hogy minden rossz, ha a vége nem jó. Ebből már sejthetjük,- hogy körútja nem végződött jól, ha inkább az elejét hagyja a végére s hátulról mellbe veszi a dolgot. De beszéljen helyettem a tanfelügyelő ur! Kiderült ábrázatáról leolvashatja mindenki, hogy ami volt, az nincs már, ami rossz volt, elmúlt. Halljuk, mi bántotta szegény Dániel Sándor uramat ?! Kellemetlen, esős időben indultam M. községből a községi forsponton Sz. községbe. Két agyonkinzott, lesoványodott pára volt a kocsi, helyesebben a talyiga elé fogva. Valamelyik túlbuzgó természettudós macskáknak nézte volna őket, mert patájuk a félméteres sárban elmerült, farkuk szőre a sok esőtől, sártól összecsapott s az egész farok megvékonyodott, olyan volt, mint egy megnyirbált macskafark. Magam is nagyot ^néztem, mikor felszálltam a talyigára. A macsMjformáju tavak gazdája észrevette csodá’kozásomat, . aZt hitte, hogy attól tartok, nem bírnak er hénftüotoet a szánalomra méltó dögök. Megemelinti átázott kalapját (lehetett vaggy öt kiló) s biztatni kezd : — Mennek ezek még, kérem átossággal! Azt úgyis tudtam, hogy futni nem fognak, ha tüzes vassal piszkálnék is őket, de csak
