Tolnamegyei Közlöny, 1906 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-25 / 43. szám
2 TOLNA MEGYEI KÖZLÖNY •1906 október -25 «Hej! Rákóczi,! Hej,! Bercsényi! Magyarok yjtéz vezérül» Itthon vagytok hát megint ? . . . Ugy-e fériyesb itt a fejlhő, Bájdalúbb az esti szellő, Mint volt néktek messze — kint ? . . . «Isten hozott drága hamvak!» j ! . Minden igaz, hű magyarnak Szent imája most e szó — — S az a nóta, az az édes, Sosem volt még oly beszédes: A «Rákóczi induló». Nagy vitézek! Hős halottak! Titeket most haza hoztak, Hogy itthon nyugodjatok! Én meg arra kérlek szépen, Hogy a nemzetnek szivében Újra feltámadjatok! ... Mert az a fény, az a pompa, Mit raknak most egy halomba Utatokra mindenütt: «Nem mind arany, ami fénylik» Divatos láz s «muszáj» félig, A nap majd később kisüt! Nagy szellemek ! hisz titeket Megcsalni már most nem lehet, Mondjátok meg magatok: Nem fenyeget Bécs felől baj ? S él-e még a hős kuruc-faj ? Vannak-e még magyarok ? . . . És nyomban hallani vélem — Félig alva, félig ébren — Hős Rákóczi szent szavát: «Nálamnál különben egy se! Minden magyar úgy szeresse Az imádott szent Hazát 1» «Ámde légyen egyetértés, Édes, hű testvéri érzés, Óh magyarok! közietek, S akkor Isten lesz vezértek, Uj ezredhez könyen értek, Erre törekedjetek!» Hős Rákóczi szent szavának, Ajka édes szózatának Szép beszédjét hallgatom És imádom «sziv-imával» : «Tartsd a vészt mitőlünk távol Óh áldott Mindenhatóm!» «Légy e shonnak drága őre S .hogy nézhessünk szebb jövőre, Irtsd a gyáva labancot, Aki nem néz hitet, hazát, Hanem pénzért mindent elád, Legyünk kuruc-magyarok!» Palást. Rákóczi jön . . . Riadót! . . . Rajta, örömtől szakadtán ... Legyen ünneplő a köntös . . . S a mosolygó arcon hadd folyjon a könny, gyémántkönnyüje édes örömünknek . . . ... Hát valóra vált? Hát visszajönne közénk Nagy-urunk, vitézlő Nagyságos Fejedelmünk ?... Amiért kétszáz éven át zokogva-zokogtunk, ami szivünk legédesehb álma, menyországunk, üdvösségünk volt, amiért tűrtünk, epedtünk nagyon sók időkig . . . igen — valóra vált. ' ... Visszajő ... Az álom nem csal. S álljanak bár össze keletnek fakirjai, indus bölcsek, Egyiptom álomlátói szent esküjükkel verjék szét bennem a hitet — «az álom csal, csak tréfa csupán» — tagadni fogom! Valóra vált. Beteljesült. — Jövel . . . Hozsánna néked, te bujdosó magyar. Virág fogad utadon, bár az ősz letarolta, zászlódiszben állunk, Szűz-Máriás címeres lobogód lengetjük, legdrágább köntösünk az, ami megfeszül rajtunk . . . díszben várunk — várjuk örök vezérlőnket . . . Eggyé olvadunk most . . . nem úgy, mint régen, mikor kurucságunk átka volt a labanci gyalázat. . . . Lobogó zivatar ádáz mennykövével sújtottad az ellent. Régen, kétszáz éve . . . Villámod elfogyott, néped ellened állt . . . csak a tárogató, mely sirt keservesen, zokogó sírással nagy Hargita ormán — az volt a kisé- rőd s egy maroknyi magyar. Bús tárogató szója repült a ázél szárnyán. Messze ... messze . .. Alföldi rónákat, délibábos tájat, fenyőlombos bércet, havasi sziklákat megüté a hangja... s jaj! ... elszorult szive a szegény magyarnak. Jóságos nagy-ura hogy sir a határon __ Szeme fényé, szive büszkesége, labancverő népe oda már ... mivé lett ... mivé lett ... Tűri önkény árját ... ... német rabigáját ... ... nagynevű vezére megcsufoltalását.... ... örök száműzését. — — — Könyörülő Isten, csillagos egedben, sajogó fájdalmát értéd-e e népnek ? — Tárogató hangja továbbad is elszállt... A labanc nagy urak vig kedve megakadt ... az az átkozott hang... «— ... hejh ebura fattya ... —» s tivornyába fojtják, — lelkűket csititják. Hiába. -Túlhat ez a fájó hang komor palotátok szikla-erős falán, túl-zúg minden vad ti- vornyazajt... Nem csendesíti le az «infidelitatis nóta», mit reá kentetek ... — úgy-e hogy mardos az önvád ... ;ti labanc nagy urak ! >— Hontalan honában ... ... futva — fut, menekül ... ... bújdosó .'..száműzött, — — szegényi sorsra jut népünk igaz atyja, Nagyságos Fejedelme... — Haragosan morog a Marmora habja. Zúg, csapkod és feltör az égnek. Mellette pihen meg a hazátlan magyar. A tenger zúgását ugy-ugy elhallgatja . . . messze eltűnődik. Hejh! ... ha egyszer . . . —- egyszer visz- szakerülhetne — — — s pillája csukódik . . . . . . Otthon van ... ,. Kurucai simák, — rongyosak szegények ... ... labancot nem talál, . . . palotákba várják, ... kunyhókban imádják. . . — és zöldéi a róna, he§y-völgy szinpompát ölt. ’ . Valahonnan előtör a hang, mely oly ismerős előtte, zugva-bugva jajgat . . . «— Ez a hang . . . még most is! . » — Föltekint; csattogó vihar kél, éjféli ej támad, tomboló hullám zug, dühöng a Marmora.. belesir, ott zokog, jajjong az a nóta . . .: «Őszi harmat után . . .» S kesereg hazáján, Rozsdás a fringia, — úgy sem kell felkötni ; rablánc a magyarnak, önmaga akarja. Csörög is a lánca Hosszú kétszáz évig. Rejtve rejtegeti jó kuruc ruháját, darabka lobogót, s titkon, nagy éjeken szomorú nótába önti ki keservét. Csend !.. . . . . Titokba! . . . Tilos ez a nóta. — Átkozott a szerszám, amely azt kihozza. Tűrni csak, — nyugodtan. Krisztusi szenvedés, kell, hogy legyen ára: — álmodott boldogság, szabadság, édes viszontlátás ... Működik a hóhér, — fenyeget, a bitó, — nyomor rémét látni, — legjobbak ledöltét, — igaz ügyünk vesztét . . . S mégis ... — mi nem félünk. Álmodozva élünk, szent hit ég lelkűnkben, ez olvaszta rajtunk az önkény fagyát : ... a száműzött visszajő még . . . vissza ... Felszaggatott sebünk sokszor sajgóbbá válik. — De nem halt meg az eszme. Megkönyörült Isten népe sok fájdalmán ... Régi seb begyógyult. Való már az álom . . . Jó. kuruc vitézek labanc-verő hada, most lépjetek elő, ez a ti időtök . . . lám, felsütött a nap . . . Emlékbe tett gúnyád, kis zászló-foszlányod bátran veheted elő, nincs ki tiltsa immár . . . Tárogatót elő ! . . város álmatlan nyári éjjelének mindenféle zaja idehallatszott. A vértelenségtől lázasan egy pillanatig sem tudtam behunyni a szememet. Minduntalan az apáca fejét néztem. A befátyolozott gázláng égett fölötte: fej kötőjét is bevilágította» de az arcára már csak árnyék jutott. Olyan volt, mint egy óriási krizantemum . . . Hónapjában a krizantemumnak, most minduntalan az arcára gondolok. És lágy hangja mind vissza zeng a fülembe : »a virág az élőé !» így mondta. Pedig körülöttem mind csupa készülődés, figyelem, valóságos rohanás a halottaknak való virágért és koszorúért. Szeretem ezt a mennyei illatot. Szép ez és a nyomán vigasztalás kél szivemben: még se vágyónk mi emberek oly hűtlenek és hálátlanok, mint a milyeneknek hisznek. Nemcsak azok iránt vagyunk gyengé- dek, kiket az élet köt hozzánk, hanem azok iránt is, akiket a halál választott el tőlünk. Csak szakítsatok le minden virágot és szórjátok be a temetőket. De egy pár szálat, ha csak megtudnátok tenni, vegyetek el a még élők számára. A krizantemumot látva és a könyörületes, de bátor szivü testvérre gondolva: mélyen meghat az a terv, hogy a halottak virágaiból néhány szálat elvegyenek az élők számára. Az ötlet $z. egy színésznő. Nem restellem bevallani, hogy jórészt színésznőktől kaptam őket, akik nyáron és nem kőszinházakban működtek. Az óriási bokréták némelyikében még benne maradt ’a naiv udvarló szerény kis névjegye is. De jó emberektől kaptam cserépvirágokat is, nyílót és bimbózót, exotikus és szinte állati virágokat, exotikus és bizarr lények küldeményét, búzavirágot és nefelejtset a vidékről, ahol egyszer ringatott reményem . . . Hilária rendezte, ép ápolta ezt a buja kis kertet. A hervadt virágot eldobta, a bimbózót öntözte. Értett hozzájuk, sőt beszélgetett is velük. A teljes, piros szegfűt megintette: — Mit kevélykedel te? Egy hét múlván kint vagy a szeméten. A fekete liliommal rejtelmesen, majdnem szerelmesen beszélt. — Maga a legszebb virág, mert a halál virága. Magát átviszem a testvérnek. Múljanak el együtt. De nem vitte át, amig a halódónak épp az utolsó napon eszébe nem jutott, hogy neki virág kell, sok virág. Én átküldtem neki mind, ami csak volt, még a tuba rózsát is, amelynek illata és az illat emléke még az életbe kötött. Hilária hurcolta át a kertet, lázzal, sietséggel, nehogy későn legyen. — örült neki ? — kérdeztem estve. — Nagyon, nagyon. Azért csak egy percig hagytuk bent. Átvittük mind a kápolnába. — Miért vitték ki ? — Nehogy vágyakozzék a földön maradni, amelyen ezek a színes és illatos virágok, meg állatok nőnek. Nagyon mohón nézett reájuk, mind beakarta szívni az illatukat. E miatt nem tudott lélekzeni. Szomorú lett, pedig előbb örvendett, mivel jönni látta vőlegényét — az elmúlásban. Ő mondta : «Vigyék, vigyék ki, rossz a szaguk, életszaguk van.» — Aztán ? — Most már nincs ott. — Szabad-e testvér, hogy én sok-sok fehér ljliomot keressek neki, oda, ahová ment, mert most már szabad, mert már nem csábítja a virág a föld szeretetére. — A virág az élőé! — mondá az apáca és ez éjszakán keveset beszélgetett velem. Fáradt volt, karosszékében mereven elhelyezkedve, nyugodtan és boldogan mosolyogva aludt. Rejtelmes ps gyötrődéssel teli, fantasztikus éjszakán «a mi kocsink» minduntalan előgurult; a nagy Váltók leszámítolása • • Kölcsön- ingatlapokra •• Előleg árukra, sorsjegyekre, értékpapírokra •• Jelzálogkölcsönök konyertáÜsa Távirati cim: ^zekszárd, ^zéchenyi-utca 648-ik szám Generali, Szekszárd 9940. sz. cheque-számla a m. kir. postatakarékpénztárnál Társaság (Generali) kötvény- kiállítási joggal felruházott főügynöksége ~
