Tolnamegyei Közlöny, 1905 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-13 / 15. szám
2. _________TÖVISEK. _ Áp rilis. Az első tavaszi hónap, az ibolya-nyitó kedves március és az utolsó tavaszi hónap, a rózsa-fakasztó pompás május között esik a szeles, bolondos, szeszélyesen változó ápiilis. A két kedves hónap úgy öleli át a szelebuidi áprilist, mint a szerető apa és anya az ő rakoncátlan kis fiát. Az emberek nem szeretik igy a komédiás természetű, bolondos hónapot. Pedig ez is csak olyan hónap, mint a többi társai. Ennek is meg van az előnye, az erénye és a hátránya, a hibája, épp úgy, mint a többinek. (A törököknél p. o. ez a legszebb hónap mint nálunk a május). Ebben esik a kedves Szt.-György napja, mikor a rosszlakásu bérlakók jogszerüleg megszabadulhatnak mogorva házigazdájuktól, vagy háziasszonyuktól ; a háztulajdonosok mosolyogva vághatnak zsebre egy félévi házbért; ebben a hónapban nyílik a nékem legszebb szt.-györgy virág, vagy Gyöngyvirág ; ebben esik — legtöbbször ! — a pirostojással ékes, az örökélet reményével édes husvét magasztos ünnepe ! Az isaszegi csata dicső emlék-napja és a pecsovits ünnep: április 11 ! És tessék csak elolvasni az Egyetértés c. nagy napilap, mindennapra történő feljegyzéseit, mily sok nagyfontosságu esemény történt meg ápr. egyes napjain a lezajlott múlt időkben ?. . . Hogy nagyszerényen magamról is szóljak, hát kérem, én is e hónapban láttam meg először a napot (hogy mikor: az most mellékes!) de annyi bizonyos, hogy áprilisban születtem, mint most az én kedves, első kis fiu-unokám is. Ne tessék nevetni, ha mondom, hogy ha az „Egyetértés“ még száz év múlva is vezetni fogja azt a rovatot, melyben nap-napután feljegyeztetnek a világtörténelem kimagasló eseményei, akkor önok t. olvasóim olvasni fogják (adja Isten !...) hogy legifjabb Miklóssy János, Endre Ferenc született 1905-ik április 4-én, reggeli 4 órakor. Egykor — fiatal legénykoromban — történt velem, hogy gyalogosan utazván Nagyszalontáról Belényes, majd Nagyvárad és Kolozsvár felé, a biharmegyei Báj községben, a ref. pap, kinél szállva voltam, kis leányát, a naiv Mariskát estenden kiküldé velünk (hat diák volt együtt a nagy vakációban !) a virágos kertbe, hogy, mig a vacsora elkészül s mig ő a TÁRCZA A cigány. Faluvégi szalmaviskó a háza, Rossz födelét egy gyönge szél lerázza; Hó és eső szakad rajta keresztül, Vakolata néha-néha be is dűl. Az udvarán gyereksereg rikoltoz, Ruházatuk nincsen szokva a folthoz; Az asszony az eresz alatt pipázik, S füstöt fuj a tenyerébe, ha fázik. így a család. A gazda meg azalatt Vályogot vet az alvégi kert alatt; Térdig tapos a polyvába, a sárba, Mely nem egyszer belefeeesen arcába. Meg se mossa, le se törli, s estére Úgy megyen el a legények elébe! S mig vonója a hegedűn sir, szalad: Lecsókolják az arcáról a sarat. BÁLLÁ MIKLÓS. Krétarajzok. — A «TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY» eredeti tárczája. — Irta: Sió. Csendélet a provinczián. (Folytatás.) Mielőtt »táplálkozni« kezdtünk, bor is került az asztalra. Házi gazdánk fáradság kímélés szempontjából a szüreti csöbröt tette az asztalra, melynek fülein átdugott bírói pálcza erős alapot szobákat kifüstöli a rengeteg szúnyogoktól, hát sétáljunk és szórakozzunk. És sétáltunk és szórakoztunk. De Mariska már előbb minden diák- urnák egy finom emléklapot adott át, hogy azokra mindnyájan írjunk emlék-sorokat. — Nos, a kertben sétálva, a beszélgetés, folyamán a kedves Mariska odaterelte a beszéd tárgyát, hogy ki, mikor született ? (Persze ő — a bájos Mariska — diák társaim egyhangú felkiáltása szerint, melynek ő világért sem mondott ellent, májusban született. Volt diák, ki hévvel s szerelmi lázzal citálta: »Nem anyától lettél, rózsafán termettéi, piros Pünkösd napján hajnalban születtél !« És Mariska boldog mosolylyal igent bólintani látszott. A feselő piros rózsa elhalványult a tüzes ajkú, lángszavu diák-ur heves bókjaitól!) Aztán mi Ás sorba megmondtuk a születésünk hónapját. Mariskának mindenik hónapra volt valami csípős megjegyzése, de persze, azt az arany-ifjúság nem vette zokon, sőt vissz-bóknak vette a szép lány eper-ajkai- ről. Tőlem is kérdé : Hát maga mikor született ? — - - Én éppen arról gondolkozóm : mit írjak e leány emlék-lapjára ? És aztán odavetém egykedviileg : április- ban\ Mire ő nevetve válaszolt : »Hiszen azt mondják, hogy bolond, a ki akkor születik!« S rögtön megszületett az emlékkönyvi vers : »Kérdezéd, hogy mely hónapban Születtem — és a felelet Április volt s te azt mondád': Bolond, ki akkor született! S igazad volt! Mert csakugyan Igen nagy bolondot tettem, Midőn — este nem látván jól — Úgy félig beléd szerettem !« E vers miatt majd párbajom lett velem együtt utazott diák-társammal, legjobb barátommal, ki Mariskába formáliter, dühösen beleszeretett. De aztán Kolozsváron kibékültünk a Biazini szállóban. (Biázini — magyarul: két szamár. Biz azok voltunk akkor még !) A naiv Mariska azóta boldog nagyanyja lehet, ha él, — mert azóta nem láttam. — Hogy apja meghalt, azt tudom, mint szintén azt is, hogy emlékversem kezébe kerülvén, jót kacagott s azt mondta leányának : »így köss ki egy csintalan diákkal /« — 0 lett vigverseim és tövis koszorúim legelső előfizetője. Palást. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 15. sz. 1905. április 13. IRODALMI CSARNOK. Őszi harmat után... — Történelmi elbeszélés. — Irta: SCHULTHEISZ REZSŐ. (Folytatás.) 16 Minden délután kiszokott ide jönni Boriska s a rózsa lugasból, mely lassanként leveleit is elvesztő s csak a csupasz indák szolgáltak némileg oltalmiul a hideg őszi szél ellen, rendesen egy félóráig a fehérlő országúira nézett és elgondolta, hogy milyen jó is lett volna azon Tihamérral elmenekülni. A lugastól rendesen elment még a szökőkuthoz, elnézte egy ideig a kedves aranyhalacskákat s azután ismét visz- szament csendes szobájába. Boriskán nem vett erőt a búskomorság, jóllehet a körülmények arra nagyon is kedvezők voltak. Fiatal, mondhatni gyermek volt még csak, kit a csapások igaz, hogy nagyon lesújtottak, de a legcsekélyebb biztatás és vigasztalás ismét a legédesebb reményekkel töltötte el. Nem vett erőt rajta a búskomorság korhor fellege, mert szivében még sütött a nap, az ifjúság életerős napja. Szeretett és viszont szeret- tetetett. Ha szerelmének tárgya távol is volt tőle, s egyesülésük közé legyőzhetetlen akadályok is gördültek, még sem csüggedt, mert a viszontszerettetés édes tudata megvigasztalta és erőt adott a megpróbáltatás napjaiban. A szétfoszlott álmok után uj álmokat szőtt újra eltöltötte szivét a remény s igy várt egyik napról a másikra, nem csüggedve, nem panaszkodva. November első napján Boriska ismét kint volt a kertben s a rózsalugasból az országúira nézve néhány lovast látott, kik Érsek-Újvár felé közeledtek. Sokáig elnézte őket, s mikor már közelebb jöttek az egyikben Tihamért vélte felismerni. Kimondhatatlan édes vágy- gyal nézett feléje s csókot intett kezével. A merész kurucz lovasokat azonban, kik csaknem egészen a várfalig lovagoltak, csakhamar elriasztotta a puskatüz, melylyel őket érsek-újvári várőrség fogadta. A barátságtalan fogadtatásra hátat fordítottak és sietve elnyargaltak ; csak úgy libegett-lobogott utánnuk a kuruc mente. Boriska nézte, addig nézte az ő lovagját, a mig csak teljesen el nem tűnt a láthatáron. Meg mert volna esküdni, hogy Tihamér volt a lovasok egyike s tán elhihetjük neki, mert a szerető szivek megérzik egymás közelségét. Másnap délelőtt nagy izgalomban volt Érsek-Újvár. Bekövetkezett amitől már oly rég- féltek í a fejedelem hadai megjelentek Érsek-Újvár előtt és táborba szállottak. A fejedelemnek Bottyánéval egyesült hada elég tekintélyes volt; a hajdúság mint a legjobb gyalogos katonaság kölcsönzött a reá akasztott két kampós fiilü bádog gyertyatartónak. És hogy a gulyás elkészült, Illés a fiitő önelégült mosollyal tette az asztalra ; Sándor bátyánk pedig, a »nap hőse« szakács diplomatái büszkeséggel noszogatott bennünket az asztalhoz. Hogy őszinte legyek, megvallom, nem sok kinálgatás kellett, hanem sáska módra elleptük az asztalt, Nekem egy kisebb kaliberű csempe pléh kanál jutott, mely- nek kézbevételénél a rémület környékezett: nem 1 tudván hamarjában különbséget tenni az erő és a megfogásra szánt fele között. Lélekjelenlétemet azonban nem vesztvén el, csakhamar csereviszonyt rendeztem a balról mellettem elmélkedő Flórián vitézek alparancsnokának kanalával. Jobbfelől a jövó század herczegprimása ült, jól konzervált alak, kitűnő okkárina-müvész, az országos zeneakadémián kitüntetett »Czinácában befagyott gégehangok« érdemdús szerzője. Odább sorakoztak a többi vendégek : a Múzsák termeinek két őre, egy kisebb kiadásban előlegezett bérlő és még egynéhány jó alak, kiknek sorát a Philoxtra boltos zárta be. Ez az ur minden volt, csak született kereskedő nem ; bár szép bolttal rendelkezett, hol a sokféle jóból drága pénzért keveset lehetett kapni; minek okáért az üzlet több rendbeli kibontakozást nem tűrő viszonyok és kényszernyomások hatása alatt végkimerülésben elhunyt. A közhangulatnak azonban nem ártott. Ezen közben a borju-gulyást nyakló nélkül alapos tanulmány tárgyává tettük. Aztán előkerült még a szatyorból a szalámi, a sajt, a retek: mindmegannyi jó falat, igazi kvalifikált ! úri gyomorba valók. Vacsora után a kisebb kiadásban előlegezett bérlő elvonitja magát: baj van! Mint levegőt hasitó menykő csapott le közénk e vészt jósló hang. Csupa szem és fül lett mindenki. — Nincsen szivarunk ! — krákog az előbbi. — Illés, Illés ! — hangzik most egyszerre tiz torokból. A kormosképü Illés nyomban ott terem, miután azonban ő bor felhordási és egyéb kiszolgálási teendők miatt nem lévén nélkülözhető: nyélbesüttetett egy alkalmas küldöncz előteremtésére. Feladatának meg is felelt ; mivel azonban feltehető volt, hogy a küldönczfogás nem menend könnyű szerrel, e tekintetben korlátlan hatalom adatott neki, hogy a megugrásra hajlamot mutató küldönczjelöltet — engaloppe elfoghassa. Erre azonban nem volt szükség, mert küldöncz aztán fogódott a község érdemes k.ídls- birója személyében, ki mellékfoglalkozásképen a Büdöstóban az ebihal fogdosást kultiválta. Most is igy. — Ide kell hívni, — véli a lódoktor. Illésen fogott a lódoktor véleménye ; szólásra igazítván csuporszáját oda kiáltott a tópartján horgászó kódisbirónak : — Pista bácsi! — No, mi kő ? — Gyüjjön kee idébb ! — Aztán, mi a fenének ? — Hát csak azér’ ! — Megy a fene ! Itt most szünet következett. Illésnek az orditozási képessége egy időre kimerült. A lódoktor biztatólag a^ öklével bátorítja a hátán. Majd később :
