Tolnamegyei Közlöny, 1905 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-13 / 15. szám
XXXIII. évfolyam. 15. szám. Szekszárd, 1905. április 13. függetlenségi és 48-as Kossuth-pánti politikai hetilap. Megjelen: hetenként egyszer, csütörtökön. Szerkesztőség: Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők. Kiadóhivatal: Telefon: 11. Molnár Mór könyvnyomdája, hová a lap részére mindennemi hirdetések és pénzküldemények intézendők. Felelős szerkesztő: Főmunkatnrs: BODA VILMOS. HORVÁTH IGNÁCZ. Laptulajdonos: GRÜNWALD LAJOS. Előfizetési ár: Egész évre 12 korona, x/s évre 6 kor., l/4 évre 3 kor. Számonként 24 fillér e lap nyomdájában. Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 korona 74 fillér 100—200 szóig 5 kor. 74 fill. 200—300 szóig 7 kor 74 fillér, minden további 100 szó 2 koronával több Nyilttérbeu 3 hasábos petitsor 30 fillér. A helyzet. JBéesben — úgy látszik — mint minden ■alkalommal, helytelenül ítélve meg a dolgokat, arra voltak elkészülve, hogy a választásokból kikerült szövetkezett ellenzéki többség legnagyobb részt szélső ellenzéki politikusokat foglalván magában, vak dühvei ront neki mindennek, a mi útjában áll s kíméletlenségének hullámai fel fognak csapkodni egész a legmagasabb trónig. E helyett most meglepetten tapasztalják, hogy a szövetkezett ellenzék eljárása minden egyébb, csak nem indulatos. Ritka tapintattal, önmérséklettel és higgadtsággal, lemondva hazafias aspirációinak egész tömegéről, a nemzeti kívánalmak megállapításánál egy hajszálnyira sem ment tovább követeléseiben, mint mennyit létező és szentesített törvényeink részünkre minden kétséget kizárólag biztosítanak. Ezek a törvények kimondják azt, hogy ha az örökös tartományokkal a gazdasági ügyekre nézve megegyezés létre nem jön, Magyarország határait elzárhatja s önnálló berendezkedés terére léphet; minthogy a megegyezés éppen Ausztriában felmerült nehézségek folytán, létre nem jöhetett, Magyar- országnak kétségtelen joga van az önnálló vámterület létesítéséhez. Ugyancsak törvényeink megállapítják, hogy Magyarországon a hivatalos államnyelv a magyar, melynek minden intézményünkben érvényesülni kell; jogunk van tehát követelni, hogy az államnyelv a hadsereg magyar részében, mely az 1867-ik évi kiegyezés szerint az egész hadsereg kiegészítő része, elfoglalja az őt megillető törvényes helyét. Jogunk van követelni törvényeink alapján, hogy legyen Budán magyar királyi udvartartás, hisz annak költségeit évtizedek óta fele részben mi fizetjük, vagyis évenként 11.200,000 koronát áldozunk azért, hogy a magyar királyi méltóság fény és pompa tekintetében ne álljon hátrább, mint az osztrák császár é. Még néhány belügyi kérdésben foglalt állást a szövetkezett ellenzék, melyek keresztülvitele nehézségekbe nem ütközik s készen van az a programra, mely a mostani többség nemzeti követelményeinek összeségét alkotja. Hát egész tisztelettel intézzük a kérdést minden magyar emberhez, hogy az erős választási harc után többségre jutott párt kívánságai olyanok-e, melyek nem teljesíthetők? Váljon volt-e valaha alkotmányos országban parlamenti többség, mely a győzelem hatása alól annyira fel tudta szabadítani magát s az ország érdekében annyi mérsékletet tudott volna tanúsítani, mint a szövetkezett ellenzék? Hanem azután természetes, hogy ezen szerény kívánságokból nem is lehet engedni semmit. Hiába fenyegetnek bennünket Bécs- ből, hogy az uralkodó kénytelen trónjáról lemondani, ha mi a magyar vezényszóhoz továbbra is szilárdan ragaszkodunk, még attól sem ijedünk meg, hogy az annyi dicsőséges és győzelmes csatában, mint Solferini, Königrétz, résztvett osztrák tábornoki kar állását a magyar vezényszó engedélyezése esetében ott akarja hagyni. Menjenek Isten hírével ! Ha pedig Ausztriában, mint emlegetik, a magyar kívánságok teljesitése folytán forradalom üt ki, hát akkor a magyar huszárként igy fohászkodunk majd a magyarok Istenéhez : Édes Istenem ne segíts se azoknak, se nekünk, csak nézd, hogy mit művelünk! Lehet, hogy az álláspontok különös, merev szembeállítása folytán nemzetünkre a megpróbáltatás nehéz napjai fognak bekövetkezni ; lehet, hogy egyesekre, mint az összeségre nagymérvű anyagi kár háramlik; az is lehet, hogy az összeütközésnek nagy számban ártatlan áldozatai is lesznek, de hát lehet-e egy nemzetnek törvényes jogait anyagi tekinteteknek feláldozni? Lehet-e nekünk a mostani súlyos viszonyok között megfeledkezni Deák Ferencnek az 1861-ik évben szerkesztett feliratában foglalt bölcs mondásáról, mely igy hangzik: »Amit a kedvezőtlen sors s a hatalmi erőszak elvitt, azt a kedvező Szerencsé*'* ismét visszahozhatja, csak az a jog veszett el a nemzetre nézve örökre, melyről önmaga lemondott.« Hát nem fogunk lemondani! Isten bennünket úgy segéljen! . Virágvasárnap. Közeledik a vidéki színészek nagy napja: a Virágvasárnap. A fővárosban ősi szokás szerint, megindul nemsokára a vásár; a derék szinészhad elszerződik hol ide, hol oda, maga se tudja még a legtöbbje, hogy hova, meglehet biz, hogy egyikük-másikuk »hoppon,« azaz szerződés nélkül marad; az ilyenek aztán utolsó segítségként a »varieté«-hez folyamodhatnak, mert a szinészegyesiilet, legutóbbi határozata szerint, már nem exkommunálja azokat a színészeket, kik az éhhalál elől a »brettli«-n keresnek menedéket. A baj csak az, hogy a magában véve üdvös határozat csak keveseken segít; a magyar varieté nem oly izmos, hogy elbírná a sok szerződés nélkül maradt színészeket. Nagy a tulprodukció ezen a téren is. Sokan keresik a babérokat azokon a deszkákon, melyeken az életet alakítják művészetté, — de kevesen találják meg. Mert a színészet par excellence művészet, ám nem minden színész művész, sőt ma már csak elvétve találni közöttük igazi nagy mestert. Lám, a régiek mintha egészen más fából lettek volna faragva. Nem a múlt csalékony mithosza veszteget meg, amikor ezt állítjuk, de ha egészen eltekintünk is attól az úttörő munkától, mit a régieknek a még csak fejlődésben levő, képződő nyelvünk segítségével a magyarság térhódításáért egyrészt, a színjáték és az úgynevezett komédiások iránt országszerint uralkodó ellenszenv leküzdésével másrészt végezniük kellett, — alakításaik művészetét oly magas színvonalra emelték, hogy azok a mai színészeknek bátran mintaképül szolgálhatnak, sőt egyik-másik régi darabban tényleg szolgálnak még ma is, ha nem is a közvetlenség, de, mond- hatnók, tradíció utján. Pedig ezek a derék színészek nem tanulták a mimikát konzervatóriumban, sőt — mi tűrés — tagadás, nem is voltak olyan müveitek, mint a mai szinész-generáczió. A művészetet nem lehet megtanulni az iskolában. Technikai utasításokat, értelmiséget, tudományt adhat az iskola, de művészetet nem. A gyakoriat sem csinál művészt abból, a kinek nincs hozzávaló tehetsége, csak arra képesíti, hogy legjobb esetben elfogadhatóan játszhassa el szerepét. Merjük állítani, hogy ä ffial »kemzer- vatórium«-rendszer többet árt a művészetnek, mint a mennyit használni akar a színészetnek. Nézzük csak meg közelebbről ezt a rendszert. Fiatal emberek, serdülő leányok pályáznak a szinészakadémiába való felvételre, hogy nehány esztendő után »diplomás« színészek legyenek belőlük. A felvételnél megvizsgálják őket, van-e tehetségűk. Azokról nem is szólunk, kiket a vizsgáló-bizottság visszavet, pedig sok akad köztük, kikben még oly forralatlan a tényleg meglevő tehetség, hogy a vizsgáló tanárok legjobb akaratuk mellett se veszik azt észre, sok esetben a természetes félénkség, pillanatnyi indizpozíció is megteszi a magáét, hogy a nehány percig tartó vizsgálat alatt a tehetség elrejtve maradjon. Az elutasítás után két eset áll be : a visszavetett vagy más pályára lép és elhagyja a színészetet, még mielőtt hozzászegődött volna, vagy oíy leküzdhetetlen a művészi vágya, hogy tanulás nélkül lép rá a gyakorlat terére, s lesz belőle támogatás, nyugdíj és »diploma« nélküli úgynevezett »ripacs« s eszi a vándor- színész keserves kenyerét. Ez aztán, épp elég arra, hogy megölje benne azt a tehetséget, a mivel esetleg rendelkezett, s a melyet, ha hozzá- értőleg fejlesztettek volna, lehet, hogy művészetté avathatták volna. Hogy miért nem tör magának utat az ő tehetsége, a nélkül, hogy szinésziskolába járt volna, (mint a regieknél,) annak oka azonos azzal, a miért a végzett növendékek is csak ritkán lesznek igazi művészek, a hiba mai vidéki színészetünk túlfokozott sokoldalúságában rejlik, a melyet kevés személyzettel kell kielégíteni. A szerencsésebbek bekerülnek a szini- akadémiába. Elvégzik a tanfolyamokat, s immár mehetnek utjokra. Következik az első szerződéskeresés, mely alaposan lelohasztja a kellemes ábrándokat. A készülő színész. keservesen tapasztalja, hogy a fővárosi színházak igazgatói korántsem kapnak hajba, azért, hogy a színészet uj csillagát egymás elől elkaparinthassák. Sőt még- csak a vidéki direktorok sem erőlködnek, hogy magukhoz csábítsák. Sok a segéd- szinész, lehet közöttük válogatni. Végre mégis csak bejut valamelyik harmadrangú társulathoz, oRan fizetéssel, melyet csak a jóhangzás kedvéért neveznek »gázsi«-nak. Nosza, kezdődik a munka ! Én, Istenem, minő munka ! Mindennap más szerepet kell játszania. Szerepének átgondolására, művészi alakítására nincsen fizikai ideje. Farce lesz a mimikájából, gyári tucatmunka a páthosza. Legyen akár »diplomás«, akár »ripacs«, valóságos genie kell, hogy lakozzék benne, ha a köznapiasság kenyér- kereseti forrásából ideálizmust, művészetet tud varázsolni. A vidéki színész választott és megkedvelt zsenre-ét a direktora, kinek utóvégre is az anyagi részszel kell legtöbbet bajlódnia és nem tarthat nagyobb személyzetet, nem respektálhatja mindig. Az első próbán, melyen a drámai segédszinész résztvesz, az igazgató felfedezi, hogy a fiatal muzsafinak igen kellemes énekhangja van, dacára, hogy az illető még odahaza is csak akkor mert egy-két taktust dudolgatni, ha biztos volt benne, hogy senki meg nem hallja. A konzervatóriumban tanult Ottheló szerepe helyett tehát másnap este máiéi kell énekelnie a Mikádó áriáit, persze karban. Minő művészi ihlettség szállja meg ilyenkor, azt csak az tudja, a ki már átesett rajta. . . Virágvasárnap közeledik, a vidéki színészet uj szaka nyílik meg. Nem-e volna idején, hogy a közönség is, a színházi direktorok is, a jó ízlés érdekében megegyeznének abban, hogy inkább kisebb lenne a repertoir, de művésziesebbek az előadások. A sablon csak a színház technikájára való, művészetét elsilánvitja, tönkreteszi, iparos mesterséggé alacsonyitja. Adjanak alkalmat a színésznek, hogy minden adandó szerepét alaposan átgondolhassa és meg fognak győződi, hogy sokkal több lesz a művészünk, mint a minővel a mostani tulcsigá- zott igények mellett rendelkezünk.
