Tolnamegyei Közlöny, 1905 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-06 / 14. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1 4. TÖVISEK. Szalma özvegy. Az egyszeri ádándi emberről mondják, hogy az enyingi vásáron — egy jó üzlet csi- nálása után — többet szedvén be a jóból (laci- peesenye és borI) mint kellett volna, kutya jókedvében csakhamar táncraperdült, amint a zene zendült, ott a sátor előtti gyepen, egy piros-pozsgás menyecskével. Hej ! de megtöitént vele — iszonyat!.— hogy a tüzes csárdás hevében a kissé már potrohos, biró jelölt has, függetlenségre vágyván s kibontakozni tói eked vén a kender-ruha kínzó kötelékéből, e kötelék — egy merészebb fordulat alkalmával bizony elpattant s az ádándi ember Ádám-costume-ben találta magát s Ion — kivált az asszonynép között — óriási kacaj, homéri röhej, borzasztó derültség, vásári ingyenes komédia. És a magát roppant módon megröstelt atyafi, csakhogy az ismeretlen vásári publikum előtt a falu szégyenét elfedezze, pirulva igy kiáltott fel: »így se jártam, mióta Kilitiben lakom !« S ekkép az ádándi ember furcsa esetének szégyenbélyege a szegény kiíitiekre van sütve. Hát én meg most egy személyi hirt közlök magamról. Hiszen a magam-fajta kicsiny emberek apró dolgaival nem törődik a nagy világ s annak helyi hatalmas sajtóközege, a hírlapirodalom ! . . . Azt mondom ugyanis, hogy : *igy se jártam 34 év óta!« vagyis, mióta nős vagyok. Először vagyok házas életemben szalmaözvegy. Ez is csak a véletlen munkája, — s olyformán esett meg, hogy a nyíregyházai gólya gyorsabb-szárnyu, mint a mienk, — s ez Rómába küldvén a kedves lányomat (Tercsikét) pár héti üdülésre, ez ideig a kedves anyjukom ment el helynöknőnek Nyíregyházára. — Most feleségem és Etelka lányom tehát »gólya-les«-en vannak. Persze, én ezt előre tudtam s azért már jókor rendeztem vagyoni ügyeimet, utasítottam bankáraimat, hogy —. mint háborús időben a puskapor mindig szárazon, úgy most a pénz mindig készen tartassák. E mellett Tóth Ignác ur szépítő intézetében elvégeztem egy félórai szebbitő tanfolyamot, hogy őszülő éltem e serdülő tavaszkorában, az első boldog szalmaözvegységem idején lehetőleg csinosabb és kapó- sabb legyek (kikapás nélkül !) Eddig minden jól sikerült. Anyjukom már ott van, én meg itt vagyok, szép is vagyok, jó is vagyok s mégis búsulnom van nagy ok ! . . . Tudja Isten, úgy érzem, hogy — mint az ádándi ember röstellette a vele történt esetet — kezdek szomorkodni a szalmaözvegységem miatt. Még alig ment el az én hűséges oldalbordám, még meg se látogattak az ad hoc özvegységemet felhasználni kívánó szép asszonyok és leányok, már szomorúan kesergek Göre Gáborral: »Bus az embernek élete Busább, mint a fülemüle!« Kezdem beismerni a bibliai szózat nagy igazságát: »Nem jő az embernek egyedül lenni !< Igaz, hogy itt van velem az én kedves leányom Boriska, ő minden háziteendőt pontosan és szakavatottan elvégez, de elvégre, vannak esetek, mikor a gyakorlottabb, praktikusabb háziasszony eljárása a fő,-irányitó a házvezetésben. Ezt fogom megsinyleni — úgy hiszem — a közel jövőmben, mig feleségem Nyíregyházán, Tercsiké lányom Rómában mulat. No de az Isten majd csak megsegít s hiszem, hogy ebből is lesz kibontakozás, épp úgy, mint a politikai zűrzavarból. Most olyan vagyok, mint az erdők vén, szúette fája, a tövében nyílik egy árva szál tavaszi ibolyája (Boriska lányom), — a mig többi virág: kedves violám (Etelka lányom) nyíló rózsám (kedves Tercsikém) hűségesen kúszó aranyos zöld folyondárom (szerelmetes életpárom, anyjukom) no meg az én kedves vő-fiam, az erős János ur ott a távol nyírségi homokos városban élvezik szent csoportban a bájos kikelet balzsamos levegőjét. No de ennek igy kell lenni, megnyugszom végzetemen, a rövid távoliét: erős kapcsa az igaz szeretetnek, •— részletes szoktatója a fájdalmas örök elválásnak ! Azt gondolom, hogy vagy én unom meg a szokatlan szalma-özvegységet, vagy a feleségem, vagy a vöm. Első esetben én megyek az anyjukomért s mint hűtlen elhagyót oldalamon hazatoloncolom a szeretet kötelével erősen megkötözve ; másik esetben ő maga jön haza, ha megunta a nyíri vinkót, melytől a bicska is kinyílik a zsebben és a nyírségi homok-aszfaltot, mely szaharai szandiaufernek való; harmadik esetben (Isten ments !) a vöm fedezi fel az ismert szójátékban rejlő igazságot, hogy hát: »Mi különbség van a pacsirta és az anyós között ? — (A pacsirta fenn énekel, az anyós meg fenének kell!)« És akkor se érte mennem, se magának hazajönni nem kell, mert a vöm küldi őt express, bérmentve. No ja! Erre spekulálva adtam neki csakis annyi pénzt, amennyi odáig futja; már ha hazafelé csavarodik útja, miből jön, ő tudja! Én csak egyet tudok, — s ez az, hogy ha Van a veszprém-parti oldalon egy hajlék, melyre a nóta is átfordítva énekelte: ha nem volna meg is halnék. Hajlék annyiban, hogy a teteje meghajlik és az ember megszokta magát ott huzni, sőt kedélyesen szórakozni is lehetett, mert abban az időben ez a hely az időkori regálé-bérlő boros pinczéje a falusi intelligencia munkától elgyötört, jó bor után lámentáló torkú bajnokainak asyluma. Egy kellemes nyári délután egyszerre csak előállt a mi kedves regálé-bérlőnk, Barna Sándor, egy alkalomszerű ötlettel, hogy hát menjünk a Büdöstóra — inni. Fel kell világosítanom a nyájas olvasót, h°gy egyikünknek sem volt valami Büdöstó iró rejtett gondolata, csupán a tóthi-i pincze vonzott bennünket. Hanem a hangulat már magasabb röptű cselekedetre ösztökélte a mi kedves regálébérlőnket: megforgatta egy párszor a levegőben a szíjon összefűzött pinczekulcsokat, aztán bekiáltott a gőzmalomba a fűtőnek:- Illés, pakoljanak a szatyorba a tóthi-i pinczébe. Az Illésnek szólított kormos arczu honpolgár ravasz hunyoritással vette a parancsot és utánozhatlan ügyességgel rakta a szatyorba a pörköltnek szánt húst, szalámit stb. A kompániában vagy tizen voltunk, köztünk egy idegen. Ez mikor meglátta a szatyor- czepelő rogyásig megterhelt Illést, majdhogy holdkóros lett rémültében s velünk nem tartott volna egy egész osztálysorsjegyért sem; azonban a hangulat árja őt is elsodorta s a marhapasz- szusok tántorithatlan felebarátja által átnyalá- boltatván, a helyszínére vivődött. Valamennyien kiérkezvén a helyszínére, miután megnyílott az asylum ajtaja, mindenkinek akadt dolga. Előkerült a bogrács, bele a bor (és nem viz) a hagyma, a burgonya, a hús, a bogrács alatt vígan lobogott a tűz. A főszakács szerepét Barna Sándor ur, a mi kedves házi gazdánk vitte, ki — mint ügyes szakács — messze vidéken ismeretes. A főzőmüvészi kurzust a budapesti »Országos Magyar Lányok Háztartási Egyesület«-ében végezte, még pedig oly eredménynyel, hogy tudásának méltánylásául a felsőbb körök által a »Tükörcsösről kimeszelt holdvilág« érdemrend hátszalagját kapta. Egyebekben azóta a Flórián vitézek nyári mulatsága párolgó menüjének jkifőzö nagymestere. Azidő alatt, mig a bográcsban főtt az emberi kéjélvezet miatt gyilkos áldozatul esett borjú húsa, egyéb előkészületek is tétettek. Előkerült a legközelebbi béresházból egy már legalább is három aranylakodalmat megért asztal, két szemrevaló béresmenyecske, pajzán mosoly- lyal. helyezte a pinczegádorban. A vén házi bútor nyikorogva engedelmeskedett, aztán a két amazon valóságos rohamot indított ellene. Kötényekkel, különféle ruhadarabokkal neki estek az ártatlan bútordarabnak, mert azon mig kenyérdarabok, morzsa, csont, só, paprika, szalonnabőr, zöld paprikacsutakok hevertek, leány születik (a mit én reményiek, mert okos embernek, a közmondás szerint, először leánya születik, a nagyon okosnak három leánya egymás után, — annyi van nekem is! . . .) akkor, becses ígéretem szerint, küldök a vömnek egy hordó fehér bort a paszitára. (Már ez el is ment!) Ha fiú születik (a vöm erős hite, vagyis inkább az erős vöm hite szerint! . . .) akkor küldök neki egy hordó vörös bort a javából. Ne adja Isten, hogy mindkét félét kelljen kiildenem !. A fő dolog az, hogy vöm és leányom: szülők legyenek szerencsésen, én meg nagyapa lehessek (bár szégyen ily ifjú korban !) örvendetesen! . . . Ha anyjukom visszatér s letellik szomorú özvegységem vig korszaka, másodszorházasodom, mint a nagy Jókai, de nem újra nősülök! Sebaj no ! Megpróbáltam az özvegységet is, már feleségem életében ! E tréfás elmefuttatás nagyon egyéni vonatkozásainál fogva nem igen alkalmas ugyan a közérdeklődés felköltésére, az általános mulatta- tásra, mert hiszen, mint fentebb írtam, ez csak egy rétesmódjára elnyújtott, palacsintaszerüleg ellapitott humoros személyi hir: mégis a benne rejlő igazságnál fogva úgy találom, hogy nem mind mese, nem mind álom, a mit itt leírtam, mert ez voltaképpen egy megszivlelésre méltó tanköltemény — prózában ! — a járatlan nagyapa-jelöltek számára, hogy ők, mint ilyenek, tanuljanak tőlem valamit, miként kell viselkedniük akkor, ha oldalbordájuk, „gólya-les“-en van ?! — Az én ék-alakban menő daru-csoportom vezér-madarának (Beke Ferenc ur tósztja!) vezér-elve e szentirási mondat: „Légy hiv mindhalálig!“ így kell szalmaözvegykedni! Utó-irat. Most kaptam — a cikk kinyoma- tásakor —- a sürgőnyt a vömtől: »Apám, lefőztelek, ham van!“ Tehát örvendező nagyapa vag}mk s megy a vörös bor is! . . . Első unokám épp akkor született, mikor az ég Szekszárd felett megdördült. Jó jel, magyar ember lesz belőle. Palást. 1905. április 6. Emlékezés Kálmán Bélára.* Az élet megszokott tragoediája az, hogy a kik nemesen és önzéstelenül küzdenek dicső eszmék zászlója alatt: elesnek a nélkül, hogy a diadal kiáltását meghallanák. — Jutalmuk a hosszú küzdelemért e földön csak annyi, hogy kegyelettel és tisztelettel emlékeznek az elhunyt küzdőre azok, kik örülnek a győzelemnek. * Ez^n szép és melegen — érzést sugalló emlék-sorokat egy nemeskeblü paptársam küldte hozzám lapunkban való szives közlés végett. Azt hiszem, hogy Kálmán Béla volt jó barátom kedves emlékezete méltó e nekrolog-féle szép sorok közlésére. B. E. síremlékei egy befejezett béres reggeli tortúrájának. Aztán rákerült egy abrosznak minősített ágyi lepedő, valamikor fehér, most azonban már a régi használat folytán meg nem állapítható színben ; erős hizonyjtéka annak, hogy a sza- pulási szándék bár ;meg v 1 a háznál, de az akarat a tettel dühös, e1 viszonyba keveredett. Az abrosz sa- monogramm igyekezett mag >T sehogysem sikerült neki, menyecske észrevette, hogy a néznők, hamar csomót kötött rá, mm gyanúnk támadt, miként a szóban forgó i darab, mint »idegen szerzemény« került (?) a házhoz. Padokra is lévén szükségünk, előkeritettük a pincze mellől a »romlásnak indult, hajdan erős« tégladarabokat, melyekről félméteres oszlopokat építvén, azokra két — valamikor kocsioldalnak használt — jelenleg stellágé-nek átminősített deszkát raktunk, miután azonban a deszka egyensúlyát hosszú kísérletezés után sem sikerült megtalálnunk, billegő felére a 98 kilós helyettes bírót ültettük: imigyen aztán eleget téve a fizikai törvények követelményeinek is. Bár a nap vérpiros sugarait már a Kálváriahegy hátolsó oldalára lövelte, a nagy munkában kezdett melegünk lenni, mely okból kalap- és kabátjainktól rövid időre megváltunk; mivel pedig a tóthi-i pinczében azon időben a ruhafogas ismeretlen valami volt, a vakablakok is sántérfák ruhatárrá fokozhattak le. (Folytatása köv.)
