Tolnamegyei Közlöny, 1904 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-26 / 21. szám
XXXII évfolyam. 21. szám. Szekszárd, 1904 május 26. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei általános tanító-egyesületnek, Előfizetési ár: Egész évre................................13 kor. — fill. Fél évre ...... 6 . __ Ne gyed évr......................................... „ — „ Sz ámonként 24 fill, e lap nyomdájában Szerkesztőség a Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi Megjeleli: Hív. hirdetések: részöt illető minden közlemények intézendők. Hetenként egyszer, csötörtökön. 100 szóig ....................3 kor. 74 fii. Ki adóhivatal i Nyilttérben 3 hasábos petitsor 30 fillér. 100—200 » • • • • • 5 „ 74 y, Molnár Már könyvnyomdája, hnvi a lap részére mindennemű hirdetések és pénzkflldemények intézendők Hirdetések jutányosán számíttatnak. Z00—300 ............................ 7 „ 74 „ mi nden további 100 szó 2 koronával több. Gemencz. Olvasva vezető czikkelyünk czimét, leszámítva a vidékbeli lakosságot, senki sem lehetne tájékozva az ügy felől, melyet fejtegetéseink tárgyává tenni szándékozunk, ha csak mindjárt meg nem magyaráznék. Szívesen megtesszük, hogy a ki akarja, tájékozhassa magát. Gemencz a neve annak az erdőrésznek az élő Duna partján, mely az ismeretlenség homályából akkor merült fel, midőn jobaházi Döry Gábor, Tolnavármegye főispánja, 1862-dik évben, szenvedélyes útépítő lévén, a saját hatalmából kifolyólag, — abban az időben fel volt függesztve az alkotmány és szünetelt a vármegyei élet — elhatározta, hogy a vármegye székhelyét: Szekszárdot egy raűuttal összeköti a Dunával s ott gőzhajó állomást létesít. S úgy történt, a mint akarta. Tizenhat kilométer hosszú, egyenes ut hasittatott ki s a kövezett ut pár év alatt részben el is készült,' úgy, hogy a szekszárd-vidéki lakosság nem volt kénytelen a 26 kilométernyi utat Domboriig megtenni, ha áruit szállítani akarta, melyet pedig meg kellett volna különben tennie, mert akkor még vidékünkön hire-hamva sem volt a vasútnak. Az ut végpontja Gemencz volt s igy lett a neve az útnak, mely különben arról lett nevezetes, hogy a leghosszabb egyenes útja az egész magyar és osztrák birodalmaknak, gemenczi ut. Volt azonban az útnak egy veleszületett, eredendő bűne, mely kezdetben nem méltányoltatván eléggé, később nagyon meg- boszulta magát. Az ut ugyanis tizenhárom kilométer hosszúságban Tolnavármegye területén haladt; ott azonban átcsapott Pestvármegye határába s ott is végződött. Természetesen utóbbi vármegye intéző körei hallani sem akartak arról, hogy ők más vármegye lakossága számára utat építsenek s igy lett a gemenczi útból csonka műut, mely a később megépített dunai védgáton belül jó karban tartatván, járható volt; de a védtöltésen kívül, vagyis Pestvármegye határában, egyszerű földtöltésből állván, az árvizek alkalmával pusztulásnak indult s a közlekedésre majdnem teljesen alkalmatlanná lett. Az egész utügy és közlekedés ily módon a levegőben lógván, az első szabadalmazott gőzhajó társaság igazgatóságánál pattant ki az eszme, hogy bejáratja hajóit a tolnai holtduna ágon egész Keselyűsig, vagyis a gemenczi útnak azon pontjáig, hol Pestvármegye határa kezdődik, máskép meghatározva, a dunai védgátig, ha vármegyénk odáig a műutat teljesen kiépíti és fentartá- sáról gondoskodik. Nagy örömmel megegyeztünk; az első hajót, mely a Keselyűsnél rögtönzött hajóállomásnál kikötött, mozsár durrogás közben ékes szónoklattal fogadtuk; a hajó legénységét megvendégeltük s elláttuk egész útjára jóságos szekszárdi bikavérrel. — Úgy mellesleg az eljárásról jegyzőkönyvet is vettünk fel, de abba elfelejtettük beletenni, hogy ha mi a műutat kiépítjük és fentart- juk, a társaság is tartsa fent a hajóállomást. Egy ideig meg voltunk békességben, de a midőn Szekszárd nagy áldozatok árán vasúti állomást is kapott és szerzett magának s ez bizon a hajós vállalattal, a közönség nagy hasznára és örömére versenyezni kezdett, fogta magát a hajóstársaság s a mi megkérdezésünk nélkül, nem lévén kiváncsi arra, hogy mit szólunk hozzá, egyszerűen beszüntette a keselyüsi hajó állomását. S mi a jegyzőkönyv hiányossága folytán védtelenül álltunk a társasággal szemben. — Volt tizenhárom kilométer hosszú, nagy költséggel fentartott műutunk, de nem volt — hajóállomásunk. De — ugylátszik — a gyermek nem halt meg, csak aludott; mert ime, alig hogy a beruházási javaslat részletei nyilvánosságra kerültek s abból értesült a közönség, hogy 257 kilométer műut építése is tervbe van véve, egyszerre feltámadt a gemenczi ut is s széles körökben kezdettek íoglalkozni a tervvel, hogy az építendő műutak közé felvétessék az a négy kilométer is, mely a gemenczi útvonalból a fentebb nevezett szomszédos vármegye határába esik, hogy igy a járható ut az élő Dunáig terjedvén, a hajóállomás visszaszerezhető legyen, nem ugyan Keselyűsnél, hol utóbb volt, hanem Gemencznél, a hol kezdetben létezett. Most már lehet, hogy abban a nagy versenyfutásban, mely az építendő műutak körül kifejlődött, a szekszárdi hajóállomás is győzelemre vergődik; de már jó eleve figyelmeztetünk mindenkit, ki az ügy elintézésébe befoly, hogy kötve higyjen a komának! b. TÁRCZA. R ege. _ A »Tolnamegyei Közlöny« eredeti tárezája. — Sz eptember vége felé járt az idő. Udvarunkban a hatalmas akáczíák, melyek a nyári nap heve ellen oly jó oltalmul szolgáltak, elhullatták már diszüket. A sárguló, aszott levelek egymásután peregtek le az ágakról és zörgő, sárga réteggel borították be a földet. Öcsémmel vessző- paripáinkon fáradhatatlanul lovagoltunk egész délután s fakardjainkkal hősi harczokban pusztítottuk a sövénykerités mellett álló csalán sereget. Mikor már jól elfáradtunk, egy papirtá^kába tettük azt a bizonyos »izét«, amit a pipából ki szoktak verni és amit már néhány nap óta gondosan összegyűjtöttünk. Mint rendesen minden nap, úgy ez délután is, a már megszokott időben felkaptunk paripáinkra és kilovagoltunk a régi temetőbe, a hol az öreg Mihály bácsi szokta őrizni a juhokat. Az öreg juhász, mikor vesszőparipáinkon sebes vágtatva közeledni látott, már messziről barátságosan felénk mosolygott. A papirtaskat átnyújtottuk neki és vártuk jutalmunkat, ami rendesen egy szép mese volt, melyet oly szívesen hallgattunk a beszédes Mihály bácsi ajkáról. Az öreg juhász, akinek a készlete úgyis már fogyófélben volt, örvendve vette át csekély ajándékunkat és mindjárt rá is gyújtott. Mialatt Mihály bácsi pipájával bajlódott, tekintetem egy sírkőre esett, mely egyedül állott már csak épségben az egész temetőben. Mellette egy szelid bárányka szedegette a füvet, nyakán édesen csilingelt a kis csengetyü. — Kinek a sírja az ott, Mihály bácsi, ahol az a kis bari legel ? — kérdeztem gyermekies kíváncsisággal:. Mihály bácsi kapott az alkalmon s miután megkérdezte tőlünk, hogy nem hallottuk-e még annak a történetét, leterité subáját és elkezdte a sírkő történetét. — »Régen volt már, nagyon régen, — kezdé az öreg juhász — talán még az ükapám korában, mikor az a sírkő idekerült. Az a völgy, amelyben most a falu fekszik a környező hegyekkel együtt, még akkor egy rengeteg erdőség volt. A forráshoz, mely most a falu kútját képezi, büszke sznrvasok és karcsú őzikék jártak szomjékat oltani. A sürü, titokzatos erdőség tele volt vaddal, elvétve farkas és medve is találkozott. Ott fenn azon a hegytetőn — szólt Mihály bácsi a falutól délkeletre eső magas hegytetőre mutatva, melyen az egykori ősi erdőségnek még néhány magányos fái, egy-két százados tölgy áll, — egy szép vadászkastély állott. Az uraság, akinek birtokához ez az erdő tartozott, csak igen ritkán látogatott el erre a vidékre s akkor is egy-két napi vadászat után ismét eltávozott. Egy erdésze volt az uraságnak, aki leányával egyedül lakott itt. Itt valahol a temetőhegyen állott egymagában a szegényes vadászkunyhó. Az erdész leánya gyönyörű teremtés volt. Dús szőke hajtonadéka karcsú, ringó derekán alól ért, szép fekete szemeiből ábrándos, réveteg tekintet sugárzott, formás bokái, melyeket a bokorugró szoknyácska látni engedett, igéző látványt nyújtottak. Hosszú idő után az uraság egyszer ismét eljött ide vadászni s elhozta magával (iát, a daliás Gábort is. Húsz éves volt az ifjú; erőtől duzzadó termetén szépen állt a zöld vadászruha. Az uraság és kisérete beszólt az erdészhez, aki azután szintén velük ment. Gábor, a mint atyja az erdészszel beszélgetett, megpillantotta a vadszőllővel befuttatott szegényes vadászkunyhó ablakában az erdész viruló leányát, aki az ilju tüzes tekintetétől találva, sze-
