Tolnamegyei Közlöny, 1904 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1904-04-07 / 14. szám
XXXII. évfolyam. 14. szám. Szekszárd, 1904. április 7. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei általános tanító-egyesületnek, Előfizetési ár: Egész évre . . . ... 12 kor. — fill. Fél évre . . . ’ . , ■ . . fi _ V II ff Negyed évre . . ... 3 „ — „ Számonként 24 fill, e lap nyomdájában Szerkesztőség: Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi Megjelen: részét illető minden közlemények intézendők. Hetenként egyszer, csötőrtökőn. Kiadóhivatal: Nyilttérben 3 hasábos petitsor 30 fillér. Molnár Mór könyvnyomdája, hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzkűldemények intézendők Hirdetések jutányosán számíttatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig . ... . 3 kor. 74 fii. 100—200 „ . . . . . 5 „ 74 „ 200—300 ., . ■ v . . . 7 74 „ minden további 100 szó 2 koronával több. Egy álom. Ébren létemben, az utóbbi idők folyamán,'nem szoktam szoborügyekkel foglalkozni. Nem azért, mintha korábbi lelkesedésem lelohadt volna az eszméért, hogy nagyjaink emlékét hozzájuk méltóan meg kell örökíteni; hanem tisztán és egyedül azon okból, mert a szekszárdi Garay szobor leleplezési ünnepélyéhez egy kissé furcsa emlékeim fűződnek. Harmincz éven át voltam annak az ügynek odaadó támogatója s működésemhez némi eredmény is fűződött s midőn a szoboralap együtt volt s kivitelre került a dolog, a tisztelt rendező bizottság, daczára, hogy a kerület országgyűlési képviselője is voltam, módot és alkalmat nyújtott egy halálos ellenségemnek arra, hogy lapjában az igazságnak teljesen megfelelően, azt Írhatta rólam: miszerint a kerület országgyűlési képviselője pedig díszmagyarban a dalárdával énekelt. Hát lehet, hogy önteltség, vagy képzelődés szüleménye ez a lelki állapot, de meg van és én nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy rajtam akkor méltatlanság követtetett el. Azért nem szívesen veszem töllam hegyére egyik vagy másik emlékszobor ügyét, — — ébrenlétemben; de annál többet foglalkozom egygyel, de csakis egygyel — álmaim közepette. így nem régen egy tavaszi, üde levegőben tett nagy séta -után, az egészséges ember nyugodt álmát élvezve, nagy megelégedésemre láttam, hogy a szekszárdi nagy vásárteret óriási ember áradat tartja elfoglalva ; lehettek körülbelül százezerén ; mind ismerősök; képviselve volt Tolnavármegye összes 120 községe; s valamennyinek szemében a hazafias lelkesedés égi tüze lobogott. Egyszerre csak ott találtam magamat a szónoki emelvényen s figyelmes csend közepette a következőket mondottam: Véreim, magyar testvéreim ! A magyar embernek sok kiváló tulajdonai közt nem utolsó a hála, az elismerés érzete azokkal szemben, kik édes hazánk fejlődésének, ha1- ladásának biztosítására szentelik életüket. A magyar történelem számos példáját említi fel a hősies önfeláldozásnak, kik meghaltak a hazáért, hogy annak fentmaradását biztosítsák. A sok jeles, kitűnő, dicső között azonban a magyar nép szivében kell, hogy első helyet foglalja el annak a nagy férfiúnak emléke, ki őt a szolgaságból felszabadította; ki tulajdonosává tette a földnek, melyet azelőtt csak birlalt; ki bevette az alkotmány sánczai közé s joggal rendelkező tagjává tévé a magyar szent koronának. A ki népének atyja, felszabadítója és megváltója volt. Ha maradandó érczszoborban örökítik meg vármegyénkben Bezerédj Istvánnak emlékét, ki a nép boldogító eszme egyik hangoztatója volt, mennyivel inkább megérdemli az érczbe öntést azon nagy alak, ki az eszmének testet adott, ki azt megvalósította. Igaz, testvéreim, hogy a sors csapásai vagyoni állapotaink megrongálását eredményezték s igy látszatra nehéznek tűnik fel egy Kossuth Lajoshoz méltó érczszobor költségeinek ösz- szehozása. De feltárok előttetek egy tervet, | melyet ha elfogadtok s keresztülvitelére vállalkoztok, három év múlva egy megfelelő szép szobor fogja a haza atyja iránti hálátokat hirdetni. ■ Tolnavármegye 230.000 lakosa közt- I tán csak akad 100.000 férfi, asszony, legény, hajadon, sőt gyermek, ki kötelezi magát, hogy két éven keresztül, havonként két fillért és igy egy év alatt 24 fillért, két év alatt pedig összesen 48 fillért áldoz a szent czélra. Ez kitenne 48.000 koronát,, mely teljesen elég arra, hogy a magasztos terv megvalósittassék. Ez lenne azután az igazi n épszobor, mely évszázadokon keresztül hirdetné a magyarság soha meg nem változó hálás érzelmeit. Alakítsatok községenként egy bizottságot, mely az önként ajánlkozókat összeírja s a filléres adományokat beszedve, a központba szállítja, hol az gyü- mölcsözőleg el fog helyeztetni. íme ezt álmodtam s felébredtem mielőtt I határozatot hoztatok volna. Nyilatkozzatok, hogy nem olyan álom-e ez, mely egy kis jóakarattal, egy kis lelkesedéssel meg is valósítható? Vagy pedig a pusztában elhangzó szó lesz ez is, mely belekerül abba a lombtárba, honnét nincs feltámadás ? b. Tauglich — untauglich. Megszűnt az obstrukczió, megszavazták a katonai létszámot, a sorozóbizottságok működnek, az államnak biztonsága megköveteli a véderő teljes létszámba helyezését, a méltányosság pedig megkívánja, hogy az idejűket kiszolgált katonák haza- bocsájtassanak. Hangosak a járási székhelyek az állitásköte- lesek kurjantásaitól, elszorul az anyai szív, mikor fiát a sorozóbizottság elé bocsátja s rettegéssel várja a hirt, vájjon fia tauglich-e ? Furcsák is ezek az édes anyák! Annak örvendenek, hogy olyan egyénnel szaporították az emberiséget, ki nem jön ember számba, ki 20 éves korára sem fejlődött ki annyira, hogy elbírja a Mannlichert és képes volna «Marschadjustirungban« 30 km. utat megtenni. És szomorúan kell tapasztalnunk, hogy a katonakötelesek növekedő quantitása mellett évről- évre silányabb a qualitás. A sorozások eredménye még nem ismeretes, de ha az ország minden egyes községének állítás- köteles ifjai úgy ütik meg a hadiszolgálatra való alkalmasság mértékét, mint a sz-iak, kétlem, hogy kikerül az ország véderejének kiegészítésére szükséges ujonczmennyiség. Pedig valamikor a sorozóbizottságok előtt ismeretesek voltak a sz-i legények szálas, erős megtermett és jól táplált voltuknál fogva s mindig örömmel gondoltak és tekintettek a sz-i állitáskö- telesekre, kik nagy számú alkalmas voltuknál jelentékeny és jó minőségű «anyagot* szolgáltattak. Annál nagyobb meglepetés érte a sorozóbizottságot a folyó évi sorozás alkalmával. Nem is csoda! 97 állitásköteleS ifjúból csak 15 volt «tauglich« Tehát még Is0/o sem vált be. A többi be nem vált legényt pedig szánakozással nézte a sorozóbizottság. Nem igy volt ez a múltkor. És ha a sz-iak rossz szó kása meg nem szűnik, illetve ha a felsőbbség meg nem akadályozza, gátot sem vet azoknak, könnyen megjósolható, hogy egy pár generáczió után Sz-ról egyáltalában nem kerül ki katonának alkalmas ember. Egészen másként áll a dolog a pusztai béres legényeket tekintve. A dombóvári járásból az ujon- czök nagyobb részét azok szolgáltatták, pedig hát kinek van nagyobb érdekében védeni a hazát, annak a béres cseléd embernek-e, kinek ma itt, holnap amott- adnak kenyeret, vagy annak a telkes polgár fiának, kinek mégis van mit védelmeznie? A vissz_a fejlődés okai igen világosak. Nézzük csak első sorban az iskolát. A Curia B. I. tanítóval szemben kimondotta, hogy a tanítónak csak az iskolában és tanítási időben van fegyelmi joga és az iskolán kívül elkövetett hibákért a tanító nem vonhatja felelősségre a tanulót s ezekért nem is büntetheti, mert az iskolán kívül szülői fegyelem alatt van a gyermek El is marasztalta B. I. tanítót 15 korona pénzbüntetésre mert megbüntetett egy gyermeket, ki a tanítási időn kívül a szomszédjuk kertjében az ojtványokat levagdalta. Mi ez? Itt a szülő is biztathatta az esetleg haragban levő szomszéd megkárosítására gyermekét ki örült is a «pajkoságnak« — minek a bíróság ezt a gonoszságot minősítette — s a szülő a tanítót feljelentette s ő elvette nevelői eljárásáért a jutalmat. Ilyen esetek nem maradnak a nép előtt elrejtve. Vannak krajczáros újságok, melyek egy része arra törekedik, hogy a nép leikéből kiölje a felsőbbség iránti köteles tiszteletet s kiszínezve juttatja a dolgot a nép kezébe, gyűlöletet ojt annak szivébe minden »nadrágos« ember iránt s a nép kivel szemben mutatja legelőbb megvetését, mint éppen a falujában élő pap, tanító s jegyzővel szemben. Azt is tudja már az újságok révén, hogy a törvény, szigora sújtja a tulságig menő iskolai fegyelmezést s ha talán jóakaratulag büntet is a tanító, azt felfújja, hogy »csemetéje« megfenyité- seért a tanítónak kellemetlenséget, keserűséget szerezzen. A tanítónak nem lévén az iskolán kívül történtekkel fegyelmi joga, kénytelen eltűrni, hogy a mellette elmenő növendéke *virzsiniá«-zik, mert hiszen az iskolán kívül a szülőket illeti a fegyelmezés. Ha nem köszön a tanitónak, kénytelen eltűrni, mert hiszen az iskolán kívül jogában áll a szülőnek azt is megparancsolni, hogy tanítójának ne köszönjön. Az ismétlőiskolában már alig ismeri a tanitót s ha onnan is kikerül, akkor pedig megvárja, hogy a tanító köszönjön a »legény«-nek, ki ilyen
