Tolnamegyei Közlöny, 1903 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1903-10-01 / 40. szám
XXXI. évfolyam. 40. szám. OLMEGYEI KÖZLÖNY KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központl tanító - egyletnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szegzárdi ipartestületnek hivatalos értesítője. Szegzárd, 1903. október 1« Előfizetési ár: Szerkesztőség* és kiadóhivatal: ié Megjelen: Hiv. hirdetések: Egész évre.......................... 12 kor. — fill. Bezerédj István-utcza 6. szám, hová a lap Hetenként egyszer, csötörtökön. 10Ó szóig . . . Fél évre.......................... Neerved évre .................... 6 » — » 3 .. — .. szellemi és anyagi részét illető minden közieméNyilttérben 3 hasábos petitsor 30 fillér. 100—200 „ . . . 200—300 . . . . S „ 74 „ . . 7 .. 74 .. Számonként 24 till, e lap nyomdájában nyék, hirdetések és felszólamlások intézendők. Hirdetések jutányosán számíttatnak. minden további 100 szó 2 koronával több. Sikkasztok hazája. Szégyen szemmel kénytelenek vagyunk bevallani, hogy ha valamelyik elkeseredett osztrák ellenségünk — ezek leginkább Ausztriából szoktak kikerülni — a »Reichsratban«, hol most törvényt ülnek fölöttünk, pattogó szavakban fogja kijelenteni, hogy a sikkasztok hazája immár Magyarország, valami elkeseredett szívvel nem is tiltakozhatunk ellene, mert alig múlik el nap, vagy hét, hogy a sajtó ily gálád eseményekről ne hozna tudósítást. Hol itt — hol ott pattanik fel a fekély, mely az urhatnámság s a könnyelmű élet egy-egy önkéntes áldozatáról tesz tanúságot, gyászba borit családokat s a forgó pisztolyt a családi tűzhely nélkülözhetetlen felszereléseként tünteti föl. Nem mondhatjuk, hogy vármegyénk ki nem vette a maga részét ebből az erkölcstelen elfajulásból. Alig hegedtek be a sebek, melyeket a' két év élőit 'te 1 merült s*Öf§z$-'I gos feltűnést keltett nagy sikkasztási eset okozott, ma már egy újabb szomorú eset felől közölnek a hírlapok hasábos tudósitá- kat, melynek színhelye ugyancsak, mint előző négy társának, a vármegyei gyámpénztár volt. Nem volnánk igazságosak és elfogulatlanok, ha mindjárt hozzá nem tennők, hogy mind az öt eset visszanyulik a homá- I lyos múltba, ma már a kezelés és ellenőrzés, éppen a gyakori sikkasztások felmerülése folytán, oly módon történik, hogy a mennyiben emberileg lehetséges, még az okmányhamisitásokkal szemben is, pedig ez a legnehezebb feladat, meg van védelmezve az árvák vagyona. Különben is a mostani sikkasztási eset nem érinti a gondnokoltak pénzét, mert az eltulajdonított összeg kizárólag a vármegyei gyámpénztár által kezelt gazdátlan követeléseket érinti. Azokét, kik részint elhalálozás, részint más körülmények folytán a számukra letett tőkét és kamatait annak idején felvenni elmulasztották. S ha az okok után kutatunk, melyek a gyakori sikkasztásokat okozták, úgy hamar rájövünk, hogy azokat minden esetben: a takarón túl való nyújtózkodás s a féktelen mulatási és szórakozási vágy idézte elő. Ha magunkat é§ ' Ijd^átAutózóinkat ,q, "ÁSklégyéittförmégv'ákarjuk menteni s életünk folyásának a rendes mederben való maradását biztosítani akarjuk, akkor legelső teendőnk, hogy szigornan vizsgálat alá vegyük anyagi eszközeinket s ebbe a keretbe bele kell szorítanunk magunkat éppen úgy, mint a család tagjait és pedig minden áron és hajthatatlanul; mert aki annak az egyetlen megélhetési szabálynak nem hódol s annak érvényt szerezni nem tud, annál csakhamar mutatkoznak az anyagi romlás jelei: a pénzzavar, az eladósodás s némileg a kényszer, hogy meg nem engedett módon idegen pénzeket használjanak fel czéljaikra. Szóval mindenkinek, ki a tisztességes utón megmaradni s életét hasonló rázkódásoktól megóvni akarja, első kötelessége, hogy mindég szeme előtt tartsa a magyar közmondást: »addig nyújtózkodjál, a meddig a takaród ér.« De része van a mostanihoz hasonló szomorú események előidézésében a szertelen mulatási vágynak, mely bizonyára fagyon elterjedt magyar virtus. Hát mindenkinek, különösen az arany ifjúságnak szüksége van arra, hogy néha gondjait elvetve, kitombolja magát. Meg is lehet azt tenni, de mindég mértékkel; mert akinél már oda fejlődik a dolog, hogy a napi dorbézolások életszükségévé válnak, ott már beteges az állapot, melynek káros kovétkeztóényei kimaradhatlanok. Vonjuk le tehát a szomorú esetből magunkra nézve a következményeket s okuljunk belőle. Akkor legalább a legújabban hantolt sir nem a bűnöknek lesz forrása, hanem intő jel és útmutatás arra, miként nem kell élni. J). TÁRCZA. Ő s zAz erdők homálya rám borul ködével, Oda hull elébem a levél az ágról. Eibusong a tájék, díszeit siratja, S dalt mond a madárka lelke bánatáról . . . Elbolyongok arra, . . . megcsörren recsegve Léptem alatt őszi tájék holt avarja . . . Keresem az ösvényt, melyen annyit jártunk . . . Oh de nem találom, hullt szirom takarja . . . Bejárom borultan a siró vidéket . . . Elém a szél erdők hullt virágát hordja ... Álmodom egy édes, szép találkozásról, Melynek itt zsong bennem elhaló akkordja . . . Variu sereg ott fenn szállong gyász ruhában; Köny tolul szemembe, . . . felderül az emlék: Fekete ruhába voltam akkor én is, Mikor lomb hulláskor, azt a lányt temették . . . . . . Hullj, csak hullj reám te erdők fonnyadt lombja Takarj el, hogy reám senki ne találjon! . .. . Hadd múljak el itt ez enyésző világban, Senki ne szeressen, senki ne sajnáljon . 1. Ifj. Mutsenbacher Ödön. üti jegyzeteli Balkánon tett utamről. — A «TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY» eredeti tárczája. — Irta: Koritsánszky Ottó. (Folytatás.) Ez a szomorú kis kápolna, melyet Obrenovics Milos renováltatott és nagyobbittatott meg 1833-ban, sárgára van meszelve, piros, de kissé már kopott bádogtelővei fedett. Két bejárata van; az egyik az oldalon, a másik a kápolna elején. Az utóbbinál a kápolnának egy kis helyen kiugró része van, ebbe van az ajtó. Felette kivül egy kereszt látható a falba vésve. Azután a kápolnán is egy dombormű, amely a szerb koronát jelképezi, alatta egy kereszttel. Az ajtótól jobbra is, balra is egy- egy akáczfa; jobbra tőle meg egy egyszerű fapad van. A pádon egy szürkeruhás ember ült, fejét tenyerébe hajtá. Megszólítom, hogy meglehetne-e a kápolnát belülről is nézni, illetve a király és királyné sírját. Igennel felelt. Az oldalajtón mentünk'be. Ettől jobbra egy fehér márvány síremlékhez támasztva két egészen egyszerű, ezüst színűre festett fakereszt áll. Arany betűvel van: ráinra ; a; jobbról állóra : „Draginya Obrenovics". A bal felőlin; „Alexander Obrenovics". Semmi más. Csak a puszta név. Egy szerencsétlen hülye király és egy romlott lelkű asszony neve. A kik mindketten szerettek élni! Hallod — oh jám- > bor halandó — élni szerettek és ezért, ebből ki- i folyólag kellett annyira lakolniok ! ... A két kereszt felett a falon 3 koszorú lóg: egy, a középső fehér orgonából és ibolyaszinü krisantheumból való.; Fehér szallag lóg rajta. — Albert Gika, romániai princ róta le vele kegyeletét. A jobb- és baloldalon függő zöld levelekből, nefelejcs és valami fehér virágból való. Mindkettőnek szalagja fekete. Ezek Draginya nővérétől valók. Ennyi az egész ! Semmi jele annak, hogy ott egy nemzetnek szerencsétlenül járt felkent királya nyugszik darabokra vagdalt megrontója, a polgárnőből felségessé lett neje mellett... — Sokan eljönnek-e e helyre ? — kérdeztem a kápolna őrétől. — Csak idegenek. Szerbek nem igen jönnek. De úgy halljuk, hogy a napokban a király is kijön. A király ? gondoltam és mondani akartam valamit, de talán jobb volt azt elhallgatni. A kápolnában oltár, szent képek és egy imazsámoly van még. Sándorék koporsója négy méternyire van a földben. Sándor érczkoporsóban nyugszik, Drága pedig csak egy egyszerű fakoporsóban. Ott fekszenek még, de egy másik üregben: Milán, a 28 napos fejedelem, a ki Milos fia volt. Azután "Anna. Az ő emlékére készítette bátyja,' Mihály a fehér márvány síremléket. Ott nyugszik még Sándor bátyja, Szergiusz is. E szomorú helyről eltávozva, ebédelni mentem. Itt csak azt akarom megjegyezni, hogy Béig- rádban a fizető pinczértől a legutolsó pikkolóig vagy borfíuig sokkal magyarabb embereket talál-
