Tolnamegyei Közlöny, 1903 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1903-08-06 / 32. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 32. sz. 1903. augusztus 6. Az uj p^pa. A XIII. Leó pápa halála által megüresedett trón, már nem üres. Van már pápa. Szent Péter trónusát Giuseppe Sarto József bibornok foglalta el, a ki legméltóbbnak találtatott Krisztus földi helytartójául. A katholikus hivők milliói a megválasztottban egy nagyműveltségü, szentélefü és szelíd egyházfőt nyertek, a ki valóban méltó utódja lesz XIII. Leónak. Folyó hó 4-én délben 12 órakor hirdette ki Macchi bibornok Róma népe előtt öröm rivalgások között a pápaválasztás eredményét. — Numio vobis gaudium magnum. Habemus Pápám! Erre az uj pápa megjelent a Szent Péter templom belső erkélyén és áldását adta a nagy számban megjelent népre. A néptömeg viharosan üdvözölte az uj pápát. Magyarországban, úgy az egész világon a katholikus hivek nagy örömmel fogadták a kon- klávé szerencsés választását. A Szentlélek valóban megvilágositotta a bibornokok elméjét, hogy Guiseppe Sartot, a velenczei bíboros pátriárkát választották pápává, a ki X, Pius nevet vette fel. Az uj pápa rövid életrajza; „ Sarló Guiseppe (József), velenczei bíboros pátriárka, 1835-ben született Riese-ben Trevisó mellett. Egyházi pályáját csaknem kizárólag Velen- czében futotta meg. Előbb Tombolóban, majd Sál- zanóban plébános, majd Trevisóban kanonok, később vikáriussá a trevisói püspökségnek, 1884-ben Mantua püspöke, 1893-ban vélenczei pátriárka. Ugyanebben az évben kapta meg a bibornoki kalapot is. Egyénisége nyugodt, nyílt, szeretetreméltó. Politikai dolgokba nem avatkozott soha s nem is igen árulta el egyházpolitikai nézeteit — szóval. Egyáltalán nem barátja a sok szónak s inkább tettekkel tényező. Nem hirdette sohasem visszaállitan- dónak az egyházi államot, de nem nyilatkozott arról sem, hogy visszaállítását utópiának tartja. Önálló gondolkozásu, cselekvésében higgadt, az emberekkel való érintkezésében szerény és szeretetreméltó. Teljesen hiányzik belőle minden här- czias allűr s éppen általánosan tiszteletnek s szeretetnek örvendett mindig Velenczében. Igen jellemző az az eset, amikor Umberto király meglátogatta Velenczét. Rampola íigyelmeztetést küldött ekkor Sarto pátriárkának, amelyben a lelkére köti, hogy a bitorló fiát (Umbertó királyt) ne látogassa meg. Sarto bibornok nem reagált a figyelmeztetésre, de cselekedett legjobb belátása szerint s nemcsak hogy meglátogatta a Velenczében időző királyt, de látogatása határozottan tüntetésszerü volt. Ez természetesen annak idején óriási kon- sternácziót keltett a Vatikánban, de azért ez a cselekménye egy csöppet sem szállította le értékét a megboldogult XIII. Leó pápa szemében, aki nem egyszer -nyilatkozott úgy környezete előtt, hogy szívesen tudná utódjának Sarto bíborost.* Érdekes faktum az is, hogy egyszer XIII. Leó ezt, nyilvánosan szemébe is mondta a velenczei pátriárkának, akinek nyíltságát, békeszerete- tét s különösen modern életnézeteit rendkívül nagyra becsülte. Ha jóslatokba lehet bocsátkozni, a katholikus egyház uj feje szent Péter trónjáról a békét s sze- retetet fogja hirdetni. Nem fogja túlságos mértékben űzni a világpolitikát s inkább a lelkiekre fekteti a fősulyt. A nuncziaturákon szolgált diplomata bíborosok ezért kissé idegenkedtek is a politikailag teljesen színtelen papabilétől, de úgy látszik, hogy a bíborosok többségének bizalma személyes kiválóságán felül, éppen azért összpontosult Sarto Józsefben, mert semelyik politikai pártnak soha nem volt eszköze. Előfizetőink figyelmébe! — Hátralékos előfizetőinket egész tisztelettel kérjük, hogy a hátralékos összegeket a kiadóhivatalhoz mielőbb beküldeni szíveskedjenek. A kiadóhivatal. TÖVISEK. Vakáczióban, A tanuló-itjuság otthon csicsereg, — élvezi a nagy vakáczió szin-mézét, az édes szülők boldog kebelén. A tanárok pihennek és üdülnek, erőt gyűjtenek az uj tajiév szellemi hadgyakorlatára, hogy napszurást ne kapjanak, majd a jövő tanévben — mint a szegény boszniai bakák. A nagy urak, a módosok, még mindig fürdőben vannak, nem zse- uirozza őket a tudat, hogy Anna-nap rég elmúlt és a nagy uraknak való fő fürdő szezon is elmúlt, — édes kéjjel élvezik az Anna-bál utáni — szegényebb halandók számára kigondolt — fürdői zóna- élvezet olcsóbb gyönyörének dicső poharát, a meglapult bugyelláris helybenhagyó pislogatása mellett. És én ? — — — ki már gyermek nem vagyok, hogy ott csünghetnék az édes anyám kebelén, mint a vakácziózó tanuló; ki fürdőző nagy ur, üdülő tanár sem vagyok: ugyan mit tegyek ez' uborka szezonban ? — Mert valamit, csak tenni kell. Nohát én ime irok egy „TÖVÍs“-t a hosszú hallgatás után. — Igen, mert a szerkesztő úrtól — betegeskedésem okáó — hosszú szabadságot kaptam; a hírlap körüli szerény, de sok évi munkásságom jutalmául (az ő nagyrabecsült barátsága szent forrásából) pedig, húzom, az. egész fizetést és ama szép remény kecsegtető Ígéretét, hogy a t. nagy közönség is — bocsánatkérésem mellett! meg fog ajándékozni engem múltomért s j'óv'itn szép reményében (értem : azt a pár 100 tövist, a mit még Írandó vagyok!) továbbra is olvasási tfi. relmével, sőt egy pár halvány, száradt babérlevelet is fog hullatni további utamra, csakhogy ez a humoros-rovat éljen, hogy a tövisek jó kedvvel Írathassanak. Mert hát — t. Úrnőim és Uraim — világért sem szabad feladni, beszüntetni b. lapunknak e végtelenül szükséges tnevető rovatát.» Itt igazán szükséges az obstrukczió 1 — Nagyon fontos rovat ez ! — Próbálja meg valaki: egyszerre sírni és nevetni! Éhez nagy művészet kell. — Én pedig évek hosszú során nagy természetességgel csiaál- tam ezt a dolgot. S úgy látom, hogy az egyszerű természetesség az igazság. beszédje ; ez tetszik ne- kém, ez a nagy közönségnek. — — — Csilingel, hét valaki ékes, czifra beszéddel a szivek tábláján a lelkek ajtaján: nem jut oda be, ha nincs szavaiban egyszerűség, érthetőség, igazság. S ha most ezt valaki ügyesen keveri a jókedvű humor gyöngyöző borával: akkor övé az olvasó közönség szive, lelke, gondolkozása. Nos, hát ezt a meleg szivet, szeretőlelket, nemes gondolkozást akarnám én a magam részére újólag megnyerni, illetőleg visszahódítani, ebben a zavaros, obstrukcziós világban; mert attól félek, hogy Önök b. emlékezetében talán már el is mosódott a jó tPalást» szellemi képe ; attól félek, hogy sokáig nem Írván, — oly nagyon szükséges hírlapi rovatunk (a „Tövisek“) is divatját állja, — vagy pedig más — nálamnál avatatlanabb — fog belekontárkodni az én mesterségembe, gondolván, hogy ez a rovat: «ugar föld, — ressnullius —> hát mily könnyű lesz itt babért aratni az ifjabb nemzedék humoros zsenijeinek?! ... Nem úgy urak! — az égre nem ! — Én a rovatom nem adom, nem hagyon, — csak bizonyos időre a betegség vágta azt agyon l . . . íme raportra jelentkezem a t. nagy közönség előtt, mondám: «Jelentem alássan berukkoltamh Vagyis mostantól fogva kedélyem örök-nyiló rózsája dupla-tövist terem. Kipótolva — ha lehet — az elmulasztottakat! Hja! de persze Önök azt várnák tőlem (jogosan !) hogy ily nagy vakáczió után Írjak a vaká- czióban, a vakáczióról valami világ-rengető ostobaságot, szellemes ürességet ? . . . Nem lehet! ... A lábadozó beteg lassan gyógyul. A tövisirás mesterségében sok ideig nem gyakorolt, gyarló elmének szintén bizonyos lendületre van szüksége, hogy a humor régi fényét, biztos csillögását visszaszerezze. És vájjon te mélyen t. Olvasó ! a sok pauza, a nagy vakáczió után, mikor már — úgy szólván — egészen kijöttél a tréfás gondolátokból : megbirnád-e most, magyar hazánk szomorú Szinte köny perdül alá szememen, ha végiggondolok keserves remeteségemen. Mennyire hiányoztok nékem. Mily fájdalmasan hat rám, hogy nem láthatlak, szeretetteim titeket. Mily rosszul esik, hogy nem ölelhetlek, csókolhatlak, édes Dundusom, téged, sem a Laczikát, sem az Iluskát. Szégyen, valóban szégyen, férfilétemre, hogy ennyire gyengelelkü, ennyire érzékeny vagyok. De kétszerte jobban sújt és duplán büntet engem a végzet, hogy még továbbra sem láthatlak majd titeket, noha alig vártam már, hogy haza jöjjetek. — Nem szabad jönnötök, nem jöhettek, mert rettenetes dolgok történnek itt a fővárosban, illetőleg abban a házban, hol szerencsétlenségre lakunk. Nem elég, hogy nagyban grasszál most Budapesten a vörheny, irgalmatlanul Szedi áldozatait, az ártatlan gyermekeket, szinte minden házban néhány vörös czédula jelzi a rettenetes nyavalyát. Ez még hagyján. Halljad csak, drága szentem. Hogy-hogy nem befurakodott valahogy házunkba egy veszett eb, érted, egy megkergült bestia és iszonyú üvöltések között megharapta az udvarban gyanútlanul seprő viczeházmestert, aki erre fölkapta a seprőjét és üldözőbe vette a kutyát. Ez futott előle, be egyenesen a sarki lakásba, ott a konyhába fölugrott a kályhára, hol éppen nagyban főtt az ebéd. A veszett állat a tüztől még jobban neki vadult, féktelen pusztításokat végezvén a lábasokban levő ételekben meghenperegvén húsban, levesben, éktelen vonítások között szökött ki az udvarra. A kaput a bakter házmester, az a tökfilkó bezárta. Az emeleti lakókat s rettenetesen kiabáló viczeházmerter (a kin szintén kiütött a veszettség) kizavarta, kik megtudván miről van szó és látván az udvarban szaladgáló bestiát, üvegeket, baltákat, mozsarakat, gyúródeszkákat dobáltak le a magasból, el akarván találni a veszedelmes állatot. A viczeházmestert csakugyan sikerült nekik leteriteni, aki még egyett hörgött és elaludt — talán örökre. A veszett kutyának nyoma veszett. Minthogy a kapu zárva volt, abban a szent hitben élünk, hogy a bestia a házban tartózkodik. A lakók — bár legforróbb nyár van — -nemcsak hogy a külső és belső ablakokat csukták be, hanem még a függönyöket is lebocsátották. Egy perczig sem magadunk tovább e házban. Én már nézek lakás után s meddig újat nem találunk ott kell, hogy maradjatok. Ölel, csókol mindannyitokat hűséges, egyetlen Ignácztok. Mikor a feleség e sorokat elolvasta, nagyot sikoltott. Kétségbe volt esve szegény férje miatt, féltette a jó, a hü, a derék és önfeláldozó férj életét. És mert nem vehette lelkére, hogy szegény férjecskéje egyedül legyen kitéve a nagy veszedelemnek, mint odaadó feleség azonnal — haza utazott. A pontos férj gyanútlanul dolgozott a hivatalában, miközben ezer balsejtelmektől gyötörve érkezett meg a hitves. A házban minden csendes volt. A régi viczeházmester a «Bob herczeg»-et fütyölve, szokott grandezzával rendes söprését végezte az udvarban. Dobos ő nagysága a ház második mestere láttára halálfélemből kisérve, azonnal visszafordult és rohant ki a kapun. A kapu előtt szintén kővé meredt. Férjét pillantotta meg — másodmagával, egy nővel a karján. A feleség egyet sikoltott, a férj kettőt sikoltott, a gyermekek bőgtek, az ősbudavári tündér elrepült. Az asszony álmélkodva tekintett tizenhárom próbás hűséges férjére, ez meg lesütötte szemét s úgy állt ott, mint az áldozati bárányka. Dehogy tudott volna egy kukkot szólni. Turpissága kiderült. Mit tehetett ? Immel- ámmal, akadozva mindent szép töredelmesen bevallott. így tudta meg a felesége, hogy a veszettség az ősbudavári veszett dorbézolás és csélcsap kirúgás palástolására szolgál. Négiusz.
