Tolnamegyei Közlöny, 1903 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1903-08-06 / 32. szám
XXXI. évfolyam. 32. szám. Szegzárd, 1903. augusztus 6. TOLMMEGYEI KÖZLÖNY KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központl tanító - egyletnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szegzárdi ipartestületnek hivatalos értesítője. Előfizetési ár: Egész évre. . ... . 12 kor. — fill. FéMvre ...... 6- „ — „ Negyed évre .....................3 „ — ,, Számonként 24 fill, e lap nyomdájában. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Bezerédj István-utcza 6. szám, hová a lap szellemi és anyagi részét illető minden közlemények, hirdetések és felszólamlások intézendők. Megjelen: Hetenként egyszer, csötörtökön. Nyilttérben 3 hasábos petitsor 30 fillér. Hirdetések jutányosán számittatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig . . . . . 3 kor. 74 fii. 100—200 „ . . . . . S >1 74 ff 200—300 ., . . . 99 74 ff minden további 100 szó 2 koronával több. Az ivóvíz nagy fontossága. Nem emlékszem, hogy valami jobban meghatott volna, mint a szegzárdi temetők egy járványos esztendőben. A temetőkben alig néhány hónap alatt egész részek keletkeztek, csupa apró — keresztekkel és fejfákkal. A roncsoló toroklob pusztította a kis emberkéket, kik alig hogy megpillantották ezt a csodás világot; még bele sem kóstoltak az élet örömeibe és gyötrelmeibe; még azt sem tudták, hogy életrekelésüknek mi a czélja, — már is megismerkedni voltak kénytelenek a szomorú enyészettel. Az orvosi tudomány legújabb vívmánya és felfedezése kétségtelenül megállapította, hogy minden pusztító betegségnek meg van a maga baczillusa, mely az emberi szervezetbe jutva, azt elpusztítja. Meg van a tüdővésznek, hogy csak a főbbekről szóljunk, a rákbetegségnek s a roncáoló torok- jpbnalf,- - - -• Az is kétségtelen immár, hogy a pusztító betegségek legtöbbje a viz utján keletkezik s indüt végzetes útjára. • Hogy ez nem puszta elmélet, nem kétséges értékű feltevés, mutatja a nagy alföldi város Hódmező-Vásárhely példája, hol a halandóság jó ivóvíz előállítása folytán ötven százalékkal csökkent. Jó ivóvizet pedig csak a föld mélységéből lehet nyerni, hol azok rothadó szerves anyagokkal még nincsen megfertőztetve. Szóval az emberi egészségnek manapság már elengedhetlen feltétele az úgynevezett ártézi kút, mely meg nem fertőzött vizet bőségesen nyújt. Elszomorító körülmény, hogy mig a nevezett 40,000 lakost számláló alföldi város területén negyven ártézi kút szolgáltatja a baczillus-mentes ivóvizet, addig a mi közel 300,000 lakossal biró vármegyénkben meg egyetlen-egy sincs. Szól ugyan a hir és monda, hogy itt- ott már létesítettek, például Dunaföldváron és Faddon, de sikerült voltukról még eddig semmi értesülésünk. A vármegye székhelye Szegzárd, már több ízben foglalkozott a fúrt kút eszméjével, de még eddig zöld ágra nem tudott vele vergődni. Sőt annak első kezdeményezése visszanyúlik a múlt század elejére, mikor is a vármegye tett kísérletező lépéseket. Úgy a vármegye székháza, mint a Garay-szobor előtt ,tett kísérletek a fúró eszközök gyarló minősége folytán eredménytelenek maradtak. Később a székhely hivatalos testületé karolta fel az ügyet, de semmivel sem jobb eredménnyel, mert vállalkozása a kezdeményezésnél már dugába dőlt. Pedig, ha valamely jhelynek szüksége van hasonló, a közegészség ügyét szolgáló intézményre, úgy azok között első helyet foglalja ej a mi városunk, melynek kétharmada rossz, izetlen és az egészségre ártalmas vízzel rendelkezik. A városnak az a kis része, mely a Bartina dombon terül el, hol a kutak a hegyi forrásokból nyerik vízmennyiségüket, rendelkezik iható vízzel; a többi, a túlnyomó rész, mely a síkságon ütötte fel tanyáját, kellemetlen izü, szerves anyagokkal telitett talajból nyert viízel táplálkozik s folyton ki van téve a mindenféle járványos betegségek pusztításának. Addig, mig Szegzárd az egyedüli jövedelmi forrását képező szőlők pusztulása folytán, súlyos anyagi bajokkal küzdött, természetesen a hasonló, nagyobb befektetést igénylő s a közegészséget szolgáló újításokkal nem lehetett komolyan foglalkozni; de most, midőn már a viszonyok javulófélben vannak; midőn szőleink legnagyobb részben újra zöldülnek s az olasz kereskedelmi szerződés is lejáratban van, itt az ideje ismét a javítások terére lépni. Városunk képviselőtestületének jóindulatába ajánljuk az ivóvíz kérdésének megoldási ügyét s hisszük, hogy indítványunk előtt nem fognak teljesen elzárkózni* Az a kis kereszt és fejfa erdő ott a temetőben intő példa reá, hogy a lakosságnak jó ivóvíz előállítása, elsőrendű érdeke s a közügyet szolgálja az, ki azzal foglalkozik. Hódmező-Vásárhelynek 40 ártézi kútja van; Szegzárd 15,000 szinmagyar lakossága is megérdemel egyetlen-egyet! *>. TARCZA. Óh ha tudnád . . . Oh ha tudnád mily bús az élet, Mint öl, gyötör a fájdalom: Hullna tán értem néha könnyed Merengve egy, egy bús dalon. De ne értsd meg — e bús dalokból, Hogy mint szenvedek Érted én . . . He sírj miattam, fájna hidd el . , , A Te szíved még él, remél . . . He légyen borús szép világod! E szív szeret, hisz jót kíván. Te Érted, elhagyott magányban — Lelkem imája égbe száll ... ... Feledj el hej, csak légy a régi . . . Hem vádolhatlak Tégedet, Könnyűim oka én valék csak: • Hogy oly hűn megszerettelek , . . If]. Mutsenbacher Ödön. Mikor a feleség nyaral. Irta: Egy szalmaözvegy. — A «TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY» eredeti tárczája. — Az ösmerőseim között hasztalan kutatnék, nem találnék közöttük még Diogenes lámpájával sem olyan embert, mint a minő Dobos Ignácz ur volt. A megtestesült becsületesség, a jóravalóság, szerénység mintaképe, telivér nyárs polgár, kitűnő hivatalnok ember, kinek összes öröme a családjá- ban (feleségében és két apró csemetéjében) összpontosult. Pontos volt a bürójában, pontos volt az adófizetésben, (még ex-lexes időben is) beérte az-, zal, a mije megadatott, nem kivánta másnak se lovát, se szamarát, se feleségét. És nyáron mikor a forróság soványitotta az emberiséget, midőn a tikkasztó nap heve kisajtolta literszám a vizet a földi halandóból, midőn a Panama kalapok és batiszt ruhák kaczérkodtak, Dobos Ignácz ur, a figyelmes férj, a. gondos családapa fürdőre küldte famíliáját. 0 soh’ se kért szabadságot, beérte azzal, ha szeretettel nyaralnak! Hát érzékenyen elbúcsúzott édes feleségétől, drága magzataitól és a vasúttól, hova kikisérte őket lehorgasztott fővel és mély szomorúsággal tért haza. Este volt, meleg volt, egyedül volt. Unatkozott is, de meg annyira bágyasztotta az otthoni fojtó légkör, hogy egyet gondolt. Elhatározta, hogy I a friss, üde levegőre fog menni, sétálni fog a városliget enyhet adó fái alatt, hol tisztább a levegő, éltetőbb a légkör, illatot lehelő a sok virág. Ment-mendegélt, öntudatlanul, egykedvűen s anélkül, hogy tudná merre megy, hol van, Ős-Bu- dában találta magát. Óh mily jól esett az itteni vidáman fujdogáló szellő, mily kellemesen érintették a zene andalító hangjai, mily gyönyörű érzéseket keltettek szivében a kedvesen mosolygó asz- szonyi szemek. . . . Elkábult . . . Nem szokott az ilyesmihez. Még csak nem is ivott és megittasult. Hogy még tetézze részegségét, betért az első helyiségbe, mely történetesen bodega volt. Bort rendelt és pajkos, életvidám lány hozta az italt. Töltött, mellételepedett és koczczintgattak és ittak ... és nevettek és kaczagtak és — uram bocsá! — csókolództak . . . Másnap későbben ment hivatalba, legelőször Dobos uram. De gyakrabban kijárt a bodegába, közben szorgalmasan levelezgetvén nejével/ Néhány hét múlt és olyasféle levelet kapott a feleségétől, hogy hazafelé szándékozna a gyermekekkel. Kissé meghökkent erre Dobos Ignácz ur, de csak pillanatig tartott ijedelme. Leült és a következő levelet irta hitvesének: Drága, jó Dundusom! Óh, ha tudnád, ha éreznéd, hogy mily nyugtalan napokat töltök igy elhagyatottan, nélkületek.
