Tolnamegyei Közlöny, 1903 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1903-06-11 / 24. szám
XXXI. évfolyam. ______ 24. szám. Szegzárd, 1903. junius 11. KÖ ZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó - egyletnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szegzárdi ipartestületnek hivatalos értesítője # Előfizetési ár: Egész évre..........................12 kor. — fill, Fél évre..........................6 ,, — ,, Negyed é vre .... . 3 „ — „ Számonként 24 fill, e lap nyomdájában. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Bezerédj István -ntcza 6. szám, hová a lap szeltem! és anyagi részét illető minden közlemények, hirdetések és felszólamlások intézendők. Megjelen: Hetenként egyszer, csötörtökön. Nyilttérben 3 hasábos petitsor 30 fillér. Hirdetések jutányosán számíttatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig.....................3 kor. 74 fii. 100—200 „ ..... S „ 74 „ 200—300 ............................ 7 „ 74 „ mi nden további 100 szó 2 koronával több. A Dunántúl haramiái. A hires Rádaynak föl kéne támadnia a haló porából, hogy megmentse a Dunántúlt azoktól a haramiáktól, akikhez képest Sobri Jóska, Patkó Pista, Pap Andor, Király, Mihlfait csak egy ártatlan lokális csavargó- - romantika hősei valának. Nagyobb feladat állana előtte, mint akkor, mikor vaskezeit rátette a dunántúli betyárvilágra és az egész szegény-legény- époszt kiirtotta, semmivé tette. Veszedelmes népség volt a betyár valóban. A magyar fajt jellemző negédességből daczolt a törvény paragrafusaival, rabolt is, lopott is, gyújtogatott is, néha ölt is, az igaz. Rettegésbe ejtett egy-egy községet, kifosztogatott egy-egy vásárost, megsarczolt egy-egy pusztát és néha, előnyükre legyen mondva, ritkábban, legyilkolt egy-egy embert is. Tűrhetetlen volt az állapot, ki kellett pusztulniok. Egy embert végre fölruháztak teljhatalommal, hogy mentse meg a köz- biztonságot, mert egyes emberek vagyona, életbiztonsága vala veszedelemben, ez pedig nagy szégyen egy rendezett törvényes országra. Hát kötélre jutottak a betyárok mind, utoljára irmag sem maradt belőlük. És azzal megtisztult a Dunántúl. Elmúlt három évtized és immár eljött ismét az az idő, amikor szomjas lélekkel vágyunk vissza egy Rádayt, aki statáriális vasszigorral lépjen föl a Dunántúl, kiirtani legújabb és legveszedelmesebb haramiáit. Ezek nem a Bakonyban tanyáznak, nem fegyverrel ereszkednek alá, hogy egy- egy boltost megraboljanak tarka kendőitől és vásári gyolcsaitól, hogy azután táncz és puskaropogás közt kiosszák, szétmérjék és visszaadják a népnek, amint azt azok az akasztófán száradt bakonyi zsiványok tették, hanem napról-napra ezrével és ezrével rabolják meg ősi hajlékától, szülőföldjétől, ezredéves otthonától a népet és viszik, űzik, kufárkodják el az idegen nyomorúságnak, szabadon, nyíltan, bántatlanul. Ezek a legújabb veszedelmes dunántúli baramiák: a kivándorlási ügy}iJkákr*~^:3LJt~'''‘ Hogy a tiszta faj magyar nép annyi törvényes óvó intézkedés daczára annyi ezrével hagyhatja el hazáját, titkon, lopva, szökve, azt e hitvány kivándorlási ügynököknek tulajdoníthatjuk. Piszkosabb rabszolgakereskedést űznek ezek, itt a kulturális Európa szivében, a dunántúli néppel, mint űztek a legtávolabbi amerikai gyarmatokban. Ezek hálózzák be a magyar népet paradicsomi mesékkel, csábos ígéretekkel, ezek látják el hamis útlevéllel, hajójegyekkel, pénzzel, ezek hozzák be ide a rettenetes mételyt, mely egy országot fenyeget immár a dolgos faj kipusztulásával. Az egyszerű becsületes magyar paraszt ember sohase mozdulna ki kicsiny fehér házikójából, hogy elmenjen tengereken túl Amerikába, mert hisz akármilyen szegényesen él is, de megterem még számára annyi búza, hogy szeghessen belőle kenyeret. Hanem ezek a hitvány kufárok rabolják, nem az egyes emberek vagyonát, hanem kincsét az országnak, a lelket, a dolgos népet. Végre is tétlenül nem nézhetjük ezt igy soká. A törvény nem elégséges, hogy ,e banda működésének útját állja. A veszedéleni immár nagy és tűrhetetlen. Kivételes intézkedés kellene, statárium és Ráday kellene. Tízszeresen nagyobb szükség van rá, mint volt a Sobrik, Patkók korában. Azok gyolcsot loptak, ezek az országot, a nép ezreit rabolják. TÁRCZA. ' 7 iH Édesapám 50. születés napjára. Halad a gyors idő és rontó kezének Pusztító nyomait mindenütt otthagyja: Hervaszló ujjai semmit sem kiméinek, Romboló útjában senki föl nem tartja. A gyermekből ifjút, ebből férfit érlel; Mint az őszi szellő sárgítja a berket: Szép holló fürtöket felcserél fehérrel, Akkor tudod csak meg, ha elszáll feletted.* Az idő a hajat nálad sem kiméivé, Közéje már itt ott hó pihét hinteget, De szived egyforma immár ötven éve, Meg nem dönti semmi mély, erős hitedet. Lelkedben igaz hit, szivedben szeretet Istenhez íüz amaz, emberhez fűz emez Angyalok őrködnek tisztes fejed felett, S szemedben boldogság harmatja rengedez. Istent félsz, azért nagy áldása feletted Mind a két kezével meg is áld Ő téged; Atyádat, anyádat szivedből szeretted: Hosszú lesz, boldog lesz nekünk kedves élted. . * * jgt Áldásod bőségét hintsd is rá Istenünk. Éltesd tartsd meg soká a kedves jó Apát Maradj, mint eddig is, ezután is velünk, Tartsd meg őt mi nekünk sok? számos even at! KORITSÁNSZKY OTTÓ. A Nagymama. — Humoreszk. — Irta: K. Mártonffy Imre. — A «TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY» eredeti tárczája. — Jánossy Mihály táblabiró önelégült mosoly- lyal szemlélte vadonatúj öltözetét, s örömmel gondolt a sok látogatásra, hol az uj ruhában feszíthet. Hogyne lett volna elégedett és boldog! Előtte volt a sok hivatalos látogatás, a sok kiküldetés. És nem öröm az, ha ő, ki alig egy éve volt Budapesten, máris a legszélsőbb megyébe, a legtávolabb vidékre küldetik ki. Nagyon meg volt elégedve önmagával. — Maros-Vásárhely hova az ifjú jogász, a fiatal táblabiró kiküldetett, egy kincset rejtett magában, félve őrzött kincset s e kincsnek őrzője Kakujay kir. táblai tanácselnök volt. A fiatal táblabiró, bár tudta, hogy uj főnöke szigorú ember, mégis remélte a féltékenyen őrzött kincsét elrabolhatni. Sőt oly reményeket táplált, hogy a tanácselnök szerencséjének lógja tartani, ha ő a táblabiró egyetlen leányát feleségül venné. Arankát, igy hivták a szép leányt, a drága kincset Jánossy már ismerte a fővárosból, midőn télen egy alkalommal a jogászbálon vele megismerkedett, ahol mindjárt szerelmet is vallott neki. Kétszeres volt tehát öröme, s alig várta, hogy útra kelhessen s betoppanjon Kakujay házába. Egyelőre tartózkodó állást foglalna el, a szülők szemei előtt Arankával szemben, de talán titokban lesz alkalma vele a rég nem érzett viszontlátás örömét él- vozhetni. . Kakujay tanács elnök már állásánál fogva is az első emberek közé tartozott Maros-Vásárhelyen s azon kívül terjedelmes birtoknak és mint egy 10 ezer forint készpénznek tulajdonosa volt. Saját házában lakott, mely pazarul berendezve s gyönyörű parkkal volt körülvéve. A táblabiró rava1 szül mosolygott, midőn a csinos házba lépett. Meghúzta a csengetyüt és az érkező szobaleánynak átadva névjegyét, ki mindjárt a tanácselnök dolgozó szobájába vezette. Jó sokáig váratott magára Kakujay uram, végre kinyílt a tágas szárnyas ajtó, és azon a tanácselnök tekintélyes alakja lépett be. — Megbocsásson, kedves kartárs ur, mondá a mélyen meghajolt táblabiróhoz kezét nyújtva, de nagyon sokáig várakoztattam. A nagy zavarban egészen megfeledkeztem arról, hogy önt bejelentették, s csakis leányom említette, hogy ön várakozik reám. — Épen most érkezett meg anyósom is és . . . — Ezer bocsánat, akkor egy perczig se tartóztatom. — Nem, nem, maradjon csak, foglaljon helyet. Annyi időt mindenkor szakíthatok, igen szívesen. Néhány percznyi társalgás után a táblabiró el volt ragadtatva- egészen, annyira megkedvelte »jövendőbeli apósát.« A tanácselnök valóban derék férfiú volt, középkorú, alig 50 éves. Barátságos, megnyerő modora csakhamar rokonszenvre talált Mihály barátunknál, s győzelmét biztosra vette. Ilyen férfiú, kinek szeméből a szívjóság sugárzik ki, nem tagadhatja meg kérését. A táblabiró tehát el volt ragadtatva a szó legszorosabb értelmében, s azt hitte, hogy főnöke szivét egészen kifürkészhette. A legszebb reményekkel szivében távozott, s I midőn szeretetre méltó főnöke biztosította arról,
