Tolnamegyei Közlöny, 1903 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1903-05-14 / 20. szám
XXXI. évfolyam. _____ 20. szám. Szegzárd, 1903. május 14. J ; 1 ^ íí ^ 11 ~ KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanító - egyletnek, a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének és a szegzárdi ipartestületnek hivatalos értesítője. Előfizetési ár: Egész évre 12 kor. — fill. Fél évre ....... 6 „ — „ Negyed évre.......................3 „ — „ Sz ámonként 24 fill, e lap nyomdájában. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Bezerédj István-utcza 6. szám, hová a lap szellemi és anyagi részéé illető minden közlemények, hirdetések és felszólamlások intézendők. Megjeleli: Hetenként egyszer, csötörtökön. Nyilttérben 3 hasábos petitsor 30 fillér. Hirdetések jutányosán számíttatnak. Hiv. hirdetések: 100 szóig.......................3 kor. 74 fii, 10 0—200 .......................5 „ 74 „ 200—300 .......................7 „ 74 „ min den további 100 szí 2 koronával több. A czivilizáczió magas fokán. A czivilizáczió, az emberi szellem fejlettsége, intellígencziája, a természeti erőket is bilincsbe szoritó, lenyűgöző nagy j műveltség vájjon a szív húrjait is nemesebbé, tisztábbá íjzza-e? A leghatározottabb «nem»-' mel kell erre felelnünk. Sőt az utóbbi évtizedek lepergése alatt, egészen mostanáig 1 megdöbbenve kell tapasztalnunk, hogy az emberi elme tisztulásával, fokozatos fejlődésével és csodás kialakulásával az érző I szerv, a szív megjegeczesedik, elfásul, meg- | kövesül. A rideg ész ura mindennek, a szív nem lát, nem hall, — nincs igaz részvét, nincs izgalom, nincs könyörütetesség; hiányzik a felebaráti, testvéri szeretet, ismeretlen a jóság, a gyengédség, a szánakozás; a tetszelgéstől ment humanizmus végképp jobblétre szenderült, mikor egyik lábával a sirjban áll a legszentebb, a legfenségesebb, a legnemesebb érzelem — a szülői szeretet Felháborító, arezpiritó az a hallatlan eset, a mely nemrégiben került a nyilvánosság elé, mikor ugyanis kitudódott, hogy szülők önvérüket, saját édes gyermeküket a legemberietlenebb módon ütlegelték, verték, kínozták, éheztették, égési sebeket ejtettek rajta, ily módon akarván eltenni láb alól az ártatlan lelket. Hát nem áll meg az ész, hát nem kergeti az ember ar- czába a vért e brutális kegyetlenség ? Zola megírta hatalmas regényét «Az állat az emberben» ; erős realizmussal festi ebben az ember erkölcstelenségét, állatiasságát. De mikor a szülők vad durvaságait, elfajult I erkölcseit, megtompult érzéseit tekintjük, akkor látjuk csak;- hogy az ember nagyobb I állat lehet az állatnál. Mert ez az eset élénken illusztrálja, hogy ember állatiaság tekintetében felülmúlhatja még az állatot is. A legvadabb ragadozó sem olyan bestia, mint ez az emberi pár, mely minden jobb érzés hijján, a legnagyobb hidegvérrel, megborzongató flegmával agyonsanyargatta, megkinozta, gyötörte gyermekét. Az állat is megvédi kölykeit, minden csapás, veszedelem, külerőszak ellen gyengéd szeretettel óvja, őrzi és még saját élete árán is meg- ! menti a kölyköket. De ezek a szülők, kikenek a sors, vagy. ebben, az esetben inkább a végzett: j^^nn^ké^áftötrT* sohasem tud- j ! ták vagy voltak képesek átérezni azt a ! nagy, végtelen szeretet, mely vérükkel való I gyermek iránt kell, hogy megnyilvánuljon i bennük. Nekik teher volt magzatjuk, hát I elemészteni akarták. Mellékesek itt a körül- ! mények, hogy,a legnagyobb nélkülözésekben volt-e részük s alig alig tudták meg- ! szerezni a betévő falatot — a maguk részére. Nemtelen eselekedetöket, brutális tettöket nem mentheti semmiféle kifogás; hasztalan hozzák fel érvül az éhínséget, a koplalást, nem enyhíti vakmerő, szívtelen eljárásukat semmi, de semmi. Ha már életet adtak egy emberi lénynek, viseljék gondját, daczoljanak vészszel, viharral, éhséggel, szomjúsággal, ha munkát nem találnak, kolduljanak, csakhogy a gyermeknek meglegyen az a falat kenyere, a mi éppen hogy elcsititja az éhség kínos fájdalmát. Ám ők — a kitartóbbak, többet elbirók — nézzenek szembe az éhség rémes, ijesztő tekintetével, de ne az ártatlan kisdedet dobják oda neki áldozatul. Nem érdemelnek kegyelmet, sőt a legnagyobb, legkeményebb büntetés is enyhe, gaz, aljas, borzalmas cselekedetükért. Az a szülő, kiben nincs egy szemérnyi jó érzés sem s ily óriás fokú kegyetlenségre képes, a poklok-poklát érdemli meg. Kell, hogy ily erős szavakkal illessük ■"fc-USunya gaztette*-, -nehogy^- a, czivhizatuüip folytonos haladása elérzéktelenitse az embereket és ilyen rossz példának követői akadhassanak. Kell, hogy pellengére állítsuk az ilyen fenevaclakat, nehogy a jobb érzések magas piedestálját bemocskolják és ’ szó nélkül türjük az emberi észnek a szivén való tultengését, az erkölcsök ily fokú el- aljasodását. • TÁRCZA. Tavasz, |.. szabadság. Legyőzte már a, durva zsarnokot, A vén telet az ifjú bős tavasz S hegy-völgyre ez ép annyi bájt rakott, Amennyit zord kézzel letarolta az. A zsarnoknak jég-trónja összedőlt, A bópalást futtában Szétszakadt, Nem allhatá, amely üldözte Őt, — A reálőtt napsugár-nyilat. Mögötte ujjongatva lengeti Zöld zászlaját a győztes ifjú hős, Üdvözletét, hozsannát zeng neki Minden, mi él, úgy gyönge, mint erős. Mosolygva néz felé a kis virág Örömkönnyektől harmatos szeme Hódolva hajladoz a cserfaág, Suhogva zeng felé dicsénéke. Egygyé olvad ezer madárka dal, A kis pacsirta majd hogy égbe száll, S a fülemilére hangja rája vall, Sürü sötét bokor takarja bár. Üdvözletét susog, suhog", rival g Minden, mi élj, mi most szabad leve, Mit foglyul tarta eddig kapzsilag A zsarnok léi könyörtelen keze. ' Tavasz, szabadság régi hőse te, Üdvözletem fogadjad tőlem is Tőlem, kiben még meg nem törhető Hitet, reményt, csalódás, szenvedés. Igen, hiszek egy Istent, jót s igazt, Mindenhatót, bölcsesség kútfejét, Ki nem feled, bár gyakran elhalaszt Bűnt sújtani s jutalmazni erényt. Hiszem, hogy ő szabadnak alkotí S nem szolgaságra képe másait, És hogy nem is tűr zsarnokot soká E földön már, — bennem szilárd a hit. Azért küld téged évről-évre el Hozzánk te szép tavasz, hogy lelkesíts S megértesd e föld minden nép’ivel Hogy a szabadság legfőbb földi kincs. Jövel tehát te várva-várt tavasz! Egész valóm rajongva üdvözöl, Szivemből bár vérrózsákat fakassz, — Szabadságért meghalni is gyönyör! ______ BOÓR LAJOS. Az első vendég. — A «TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY» eredeti tárczája. — Irta: STUBENWOHL GYULA. Nagy sürgés-forgó volt az ispánéknál. E szokatlan dolgot nem ugyan valami különös esemény okozta, csupán egy ártatlan levél, melyet Szilassy Oihmár, a fiatal ispán, a minap kapott egyik volt «praxi» barátjától, hogy meglátogatja. Szilassy, mint csak pár hónapos házas, de még inkább az uj asszonyka volt megrémülve. A mióta hymen rózsalánczait viselték, ez volt a legelső nagyobb mozzanat, a mely megzavarta őket a mézes-élet bűvös-bájos élvezetében. Mikor aztán eljött a vendég érkezés napja, Szilassy kiment a vasutállomrsra vendége elébe, a kis asszonyka pedig türelmetlenül járkált otthon egyik teremből a másikba. Mintegy félóra múlva elegáns homokfutó állott meg a gazdatiszti lak előtt s a hogy a kis ispánné kitekintett a függöny mögül, saját kocsi« jukról férjét és a vendéget pillantotta meg köny- nyed ugrással leszállani. Sebtében egy rövid pillantást vetett a consol-tükörbe, megigazította fru- fruját és toilettejét s a másik perezben már szemben állott a vendéggel. A mint az arczába tekintett, egész testében megremegett s csakis erős önuralmának köszönthette, hogy férje előtt homály maradt a bensejében küzdő zavar, mert a vendég Dernőy Aladár volt az ő leánykori ideálja. Dernőy is azonnal felismerte Szilassynéban első szerelmének tárgyát, de mint gentelmenn a legkisebb mozdulattal sem árulta el a régi ismeretséget. Aztán megtörtént a bemutatás : — Eveline édes ! íme vendégünk az én régi barátom Dernőy Aladár gazdatiszt ur . . . nőm, Eveline. Szilassyné majdnem fagyosan nyújtotta piczi fehér kezeit a vendégnek, melyet az ajkához emelt. Azután átvonultak a szalonba, a hol a két jó barát rengeteg kérdéssel ostromolta egymást. Eveline
