Tolnamegyei Közlöny, 1899 (27. évfolyam, 4-13. szám)
1899-01-22 / 4. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (4. sz.) 1899. január 22. benne két ember tilt g figyelmük egy pontra, egy fekete pontra van irányozva, mely a csolnak előtt mintegy húsz lépésnyire volt. Még egy pár evezőcsapás és utolérik. Ép most érték el; egyik ember lehajolt kötéllel kezében a „fekete pont“-hoz s azt megköté, visszaült helyére, evezőt fogott és lassanként megindultak a part felé, de az ár oly sebes volt, hogy csak ülőhelyemtől lejebb köthettek ki. Én kíváncsiságomtól űzetve, felkeltem és a kis csolnak felé tartottam. Oda érve nagy meglepetésemre egy vizbenfult ember háttal fölfelé lévő holttestét láttam magam előtt. Össze borzadtam s önkénytelentil e két szót rebegtem: „szegény ember.“ Lábam, mintha gyökeret vert volna, úgy áltam ott, mint egy fa, mely kiskorától fogva egy helyhez van kötve. Csak most vettem magam észre, hogy a kis csolnakot a bizonyos „fekete pont“-tal fölfelé vontatják; sokáig néztem utána, mig végre magam is bus gondolatok közt távolról követni kezdtem a Duna szaggatott pártján. Menet közben sokféle komoly képek szállták meg agyamat: Elgondolkoztam e férfi sorsa fölött, ki talán néhány hét előtt, talán néhány nap előtt szerettei körében szívta az üde s éltető levegőt; s most feje fölött folyik a csendes Duna tiszta vize. Ily gondolatok közt érkeztem meg azon helyre, hová az ilyen vizbefultakat szokták vinni. A két ember ép most húzta ki a holttestet a partra és födte be egy közel fekvő kazalból húzott szalmával. Mig az egyik mellette maradt, addig a másik a közel fekvő falunkba sietett orvosért és az elöljárókért, hogy megvizsgálnák a holtat. Mig ezek történtek, lepihentem a part sűrűn nőtt füvére és elkezdtem az életen, az élet múlandóságán gondolkodni, majd pedig szememet a Duna csendes vizén pihentettem, mely most is ép oly csendes, ép oly vonzó volt, mint elébb. r E közben megérkeztek községünk elöljárói. En, mivel kiváncsi voltam, a holt arczára, oda furakodtam az időközben összegyűlt nép közé. A szalmát lekotorták a holt tetemről, az háttal volt fölfelé fordulva s csak alsó nadrág volt rajta s testén a hús már kezdett feketedni. A kiváncsi tömeg elborzadva nézte a szörnyű látványt; midenki arczárói le lehetett olvasni a részvétet,’ melylyel iránta, bár mint ismeretlen iránt viselkedtek. Ez alatt megfordították a holttestet. Szemem már káprázott a rémes látványtól, s midőn a megfordított arczára tekinték, szivem összeszorult, mert benne, bár arcza kissé el volt torzítva, egy jó barátomra ismertem. „Oh barátom“ . . kiálték fel s itt szavam elakadt, idegeimet feszülni érzém. Az elöljárók tüstént tudakolák viselkedésem okát. En megmondtam, hogy ez volt legjobb barátom, a neve M .................J . Meg nézték alsó nadrágját és azon M. J. betűr két találták. En pedig, mint egy őrült, semmit sem 2 -------<4-----------------------------------------------------lát va és hallva futottam haza: otthon szobámba rejtőztem és elkezdtem sirni, sírtam mint egy gyermek. A szomorú képeknek egész raja szállotta meg lelke- met, és sehogy sem bírtam elhinni, hogy legjobb, leghivebb barátom már ott van, a honnan senki sem tér vissza soha, soha............. E szörnyű valót cs ak álomnak képzeltem s bárcsak az is lett volna. Ez alatt beesteledett, ügy testemben, mint lelkemben megtörve tértem nyugalomra; de egész éjjel nem bírtam aludni, mindig szemem előtt lebegett szerencsétlen barátom képe. „Oh barátom, miért hagytál itt egyedül“ ! ? így nekem is bus az élet te nélküled .... ah szegény barátom, neked ez volt a végzeted! Lázasan töltém az egész éjét, mig azt a remény- teljes regg’ felváltá. Most nem volt oly szép idő, mint tegnap; hűvös „éjszaki szél“ fújt keresztül-kasul kergetve a magasban az esővel telt felhőket. Majd lassú szitá- lással hullott alá a hűvös eső megnedves’tve és felfrissítve a kiszáradt és szomjazó földet. Szomorú idő volt és úgy látszott, hogy az ég is osztozik barátom fölötti fájdalmamban. Mélázva ültem le ablakomhoz| és néztem az ereszről le-le csepegő eső vizét, melyf már alant nagy tócsában állott; ha le-le hullott egy-I egy csepp az buborékká alakult, de rögtön széjjel* is pukkadt. Önkénytelenül barátomra gondoltam „Ah te is ilyen voltál barátom, ilyen vagyok én is, ilyenek vagyunk mindnyájan, kik keletkezünk, hogy elenyésszünk.“ Szűnni kezdvén az eső, kimentem a kertbe, hol az örökzöld lombjából és a kis kék nefelejtsből szép koszorút fonytam, azt barátom koporsóján elhelyezendő. Munkámat befejezve, hallottam templomunk kis harangjának mélabus hivószavát, mely hívja a jó keresztényt a másvilágba költözött felábarátjának utolsó útjára. Én is földre sütött szemmel mentem szegény barátomat elkisérni utolsó útjára. Megérkezve a halottas házhoz ott már egész tömeget találtam, köztük megboldogult barátom szüleit is, kiket az én általam tett felvilágositás után táviratilag értésitettek szegény fiuk sorsáról. Ott álltak kisirt szemekkel a már az / l udvarra kitett egyetlen fiuk koporsója mellett. En köszöntve őket, reszkető kézzél helyeztem el egyszerű koszorúmat szeretetem zálogául a megboldogult barátom koporsójára. Nemsokára megérkezet falunk tiszteletreméltó ősz lelkésze és elmondva a halott fölött a szokásos imákat, remegő hangon, kenetteljes szavakban búcsúztatta el őt szüleitől és barátaitól; oly nagy hatást idéztek elő szavai, hogy mindenki a ki jelen volt, zokogva törölgette szemét. Ez megtörténvén, a zokogó szülők ráborultak utoljára sze-: retett fiuk koporsójára és szűnni nem akaró sírással siratták szerencsétlenül járt egyetlen fiukat. Én is szorulni érzém torkomat és keservesen sirtam, sirat-, tam a legjobb barátomat. Ezután megindult a gyászmenet. Nem í? hogy megyek-e vagy visznek, úgy el ** badva a nagy szomorúságtól. Végre megérkeztünk baréJ czéljához a sirgödörhöz. gpp^ gény barátom koporsó; papunk az első hantc tott rajtam végig és ‘v't. fekvő fához. Mire feleszi, gamat. Némán mentem ba. jmnak csak az imént felhantolt sírjához, mely egy szomorufűz tövében volt, ott leborultam és forró imában kértem a Mindenhatót, hogy adná meg neki az örök nyugodalmat. Azóta mindennap kijárok barátom sirjához, ott elpanaszolom néki bajaimat és megkönnyebbülve térek haza. Ilyenkor gyakran elgODgolkozom, hogy mily hatással lehet az életre egy ilyen „fekete pont.“ dí ősz uegség fu- .om egy közel ,/edül találtam ma> EGYLETEK, TÁRSULATOK. Tűzoltói közgyűlés. A szegzárdi önkéntes tűzöl tó-egyesület folyó hó 15-én tartotta meg Szegzárdon, a városháza nagytermében évi rendes tisztújító közgyűlését, melyen Tóth Károly elnökölt. A közgyűlést az elnök azzal nyitotta meg, hogy mindenekelőtt köszönetét mondott elnökké ■ történt megválasztatásáért és szívélyesen üdvözölve ; a megjelenteket, a közgyűlést megnyitottnak nyilvá- \ nitotta. A múlt közgyűlésről felvett jegyzőkönyv fel- I olvastatván, észrevétel nélkül hitelesíttetett. A jelen ; közgyűlésről felvett jegyzőkönyv hitelesitesével Grosz- bauer Ferencz és Nagy György Hangonyi . bízattak meg. A főparancsnoki jelentést B o d a Vilmos terjesztette elő, melyben reflektált az egyesület 25 éves jubileumára. Nagyon érthető panaszként említette fel, hogy a nagyközönség hideg közönyt és részvétlenséget tanúsított az egyesület életében történt eme nevezetes ünnepélye iránt. Végül buzdította a lelkes és önzetlen tűzoltókat, hogy ne csüggedjenek, hanem tovább is folytassák humánus müködé- 03öket,' melynek legméltóbb jutalma az a szép öntudat, hogy nemesen és önzetlenül óvják, védik felebarát- jaik vagyonát a pusztitó elemtől. Elhatározták, hogy a tűzjelzőket szaporítani fogják és a hálózatba belevonják a szegzárdi Ferecz- kórház épületét is. A korházat ellátják a legszükségesebb tűzoltó-szerekkel és fecskendőkkel, hogy tűzvész esetén könnyen és gyorsan megfékezhessék a pusztitó elemet. A tűzoltói zenekart újból szervezni fogják, melynek vezetésével Müller bátaszéki hírneves fúvó és vonó hangszerelőt bízták meg, a ki a zenekar vezetéséért évi 250 frt tiszteletdijat fog kapni. TÁRCZA. A szerelem könyve. Zajongó tengeren erős biztos sájkám! Világító tornyom tenger szirtes partján, Utam iránytűje Tenger kikötője Óh, miért hagytál el! Sivár pusztaságnak te kis gyalogutja, Vezető utacskám édes ivókutja, Kis kutam forrása Enyhe buzogása, Miért hagytál el engem! Végtelen sivatag üde erdőcskéje! Zöldelő erdőnek rózsás kezecskéje, Kertem virágzása, Dús illatozása, Mért hagytál el engem 9 Oh, te kedves házam, háromnak tűzhelye Tűzhelyemnek lángja, a lángnak melege, Lelkemnek mindene, Szivem eqMetlene! Óh, miémmagytál el 9 ^'Madách Aladár. üt Mikor Vorschrift is jó. Elbeszélés. .___ Ir ta Z8emley Oszkár. ’ — Á „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárcsája. — I. lHi Manőveren voltunk, Szabadka alatt, mikor ez Iqjrent. ’*■ •• .. •_ w. gl \ v ,J Már hajnali 3 órakor elfujta a kürtös a „tag- wachét“ a mi jól magyarul annyit tesz, hogy fel kell ébredni, vagy ha fel sem ébred a baka, csak az a fő, hogy felkeljen és odább marschirozzon, mert biz igen sokszor megesik, hogy alva masíroz egy egész század. Hát bizony szép egy napunk volt akkor is. Én és másik önkéntes komám végig mondtuk vagy hatszor is a baka miatyánkot, mig végre egy hatalmas kommandó el nem némitott bennünket. Hallatszott pedig ez akként hogy: V Marschiren companyi — marsch! Hát aztán annak rendje s módja szerint megindult a tömeg. Néha-néha, mikor kinyitottam a szememet — mert hát kitünőeket lehet menet közben szundítani, eszembe jutott gyermekkorom azon boldog ideje, mikor a Sánta Csicsával, a község kanászával, a hazatérő disznók mögött beszélgettünk a falu ügyes bajos dolgairól. Épp úgy nézett ki az a csürhe, mint mi együtt, csahhogy itt kanász a kapitányunk volt. Nem tudom hányszor raktam a jobbik lábam a bal után, mikor megszólalt messze távol az ellenség ágyújának tompa hangja. Erre a többi szunyikáló öregszentség is felütötte a fejét, egy két szót odabökött a regrutáknak, hogy valamiképp megértsék a gyerekek. (?) Mert hát nagy öröm az, ha az ellenségnek észre méltóztatik venni, hogy jövünk. Ugyanis akkor már csak a „gefecht“ van hátra, osztég mönünk jaz kovártélyra. Minthogy közeledünk az ellenséghez, századosom harsány . hangon adaszólit s kitűnő katonatiszti magyarsággal adja ki a parancsot : ' - ‘ Maka „freiwilliger elmasiroz mint patrul.és .ha, a gegnert bemerkolja, absendol nekem egy melűün- I got, hogy milyen stellungja van a gegnernek. De vigyázzon, hogy a situációt jól recogniscirozza. Infanterist Csutkás, Kóczos és Kapás masíroznak magával — ab tretten. Láttam, hogy szinte örült rajta, mily hibátlan magyarsággal szónokolt. De hát elég az hozzá, hogy én, órámat az övéhez igazitva jelentettem neki: Herr Hauptmann jelentem alássan, mint Nachrichten patrul abmarsirolok. Előbb megvizitált, hogy megtöltöttük-e a puskákat s aztán nagy kegyesen oda böki. Abtretten! Láttam, hogy az öreg szentségek olyan pofát vágtak, mint mikor a tehén elől elveszik a sót. A meddig e látkörön belül voltunk böcsület tudóan masíroztam. Alig födte el azonban a kukoriczás a századot előliem, szépen kikerestem egy hüs helyet s ott isten igazába neki dűltünk az alvásnak. Olyan feldwache félét csináltam, egyik állt poszton, a többi aludt. Jó ideig alhattunk, mikor az egyik baka ijedten jelenti, hogy az ellenséges patrul épp most jár ott a kukoriczás szegletén. Felugróm s velem a többi is — hát csakugyan látom, hogy ott a fehér szalagos ellenség. Mollináry bakák voltak, mi meg Esztiek. —- Jó két banda. * v Amint nézem, hát uramfia azt veszem észre, hogy ott is önkéntes a patrulftihrer. Hé koma! — orditom át. A szegény fiú nagyon megijedt, hogy majdnem tűz# vezényelt rám. . De aztán mégis csak összejöttünk. Faroláztunk, összeölelkeztünk, a bakák is összebarátkoztak.
