Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-03-06 / 10. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (10. sz.) 1898. márczius 6. „Tűz Pakson“ A „Paksi“ által fenti czimen irt közleményre reflektálva, mindenek előtt kijelentem, hogy a felvetett eszme szép, de nem kivihető. De( mielőtt magára a dolog részleteire térnék, kénytelen vagyok konstatálni, hogy a biztosítási intézmény ellen emelt azon vád, hogy gyújtogatásra csábítja a biztosító közönséget — kissé merész. Merész pedig azért, mert a biztosítási intézmény áldásaival szemben — ha teljesen el is fogadnék — ez a vád eltörpül, mert mig a túlbiztosítás kivétel és igy az öngyujtogatás is, addig ezrekre megy azok száma, kiket a szerencsétlenség, a pusztító elem váratlanul, öntudatlanul sújt és igy ha biztosítva nem volnának, a koldusbotot vehetnék kezükbe. Ha meg van valakiben a rosszakarat, ha hiányzik belőle a morális alap, ha valaki csak azért túlbiztosít, hogy később felgyújtsa házát, az ha nem tehetné azt a biztosítási intézmény keretében, ha erre akár kapzsiságból, akár pénzvágyból, akár — mondjuk — a természetében rejlő inmorális indulatok folytán ösztöne van, úgy az az ember meg találna — ha nem volna biztosítva — egy más eszközt arra, hogy eme ösztönét, kapzsiságát kielégítse, sőt ha más mód nem volna, talán rabolna, gyilkolna is. Ezért állítom én, hogy a „Paksi“ által a biztosítási intézmény ellen emelt vád, — merész. Ha azonban minden egyéb melléktekintet nélkül, magát a túlbiztosítás és az ebből következtethető öngyujtogatás tényét vesszük birálatunk tárgyára, úgy arra a konklúzióra jutunk, hogy itt nem a biztosítási intézményben — mint olyanban — van a hiba, hanem egyes társaságok in szolidságában. Van ugyanis két biztositó intézet hazánkban, melyekre folyton reásütik azt a bélyeget, hogy elősegíti a túlbiztosítást. Hogy eme állításomat adatokkal bizonyítsam, itt közlöm p. u. a mosonmegyei alispánnak egy rendeletét, melyet most legutóbb adott ki. 815. sz./alisp. Mosonvármegye alispánjától. ZEdörrend-eletMindhárom járási főszolgabíró úrhoz és valamennyi községi elöljárósághoz. Több panasz érkezett már hozzám a miatt, hogy némely biztositó társaságnak, különösen pedig a „kölcsönös biztositó szövetkezetnek“, a „hazai biztositó részvénytársaságnak“ stb. úgynevezett mozgó (házaló) ügynökei a szabad verseny örve alatt a tájékozatlanabb lakosság jóhiszeműségét kiaknázva, ügyletkötési ajánlataikkal nemcsak terhére vannak a közönségnek, hanem azt igen sok esetben a már más társulatokkal kötött szolid és teljesen megbízható biztosítási szerződések felbontására és első pillanatra kedvezőbbnek látszó, de a valóságban előnytelenebb ügyletek kötésére is rábírják, a mi által a jóhiszemű felek számos esetben érzékenyen károsodnak és csalódnak s e mellett az ilyen házaló (mozgó) ügynökök nemcsak a szolid alapokon álló biztositó intézetek régi jó hírnevét, hanem a biztosítás előnyeibe való s annyira kívánatos általános bizodalmát is rongálják. Ugyancsak meggyőződtem arról is, hogy az ilyen házaló ügynökök nagyobb biztosítási értékkel való kecsegtetés által a lakosságot különösen a tűzkár elleni biztosításoknál a valóságos értéken felüli, túlbiztosításokra is csábítják. A mi eltekintve attól, hogy gyakran a biztositó felet öngyujtogatásra csábítja, még az illető félnek kárával is jár, mert a kereskedelmi törvény 470. §-a értelmében: a biztosítási összeg a biztosítás tárgyának teljes értékét meg nem haladhatja, sőt ha a túlbiztosítás bebizonyitható- lag rosszhiszemüleg történt, az egész biztosítás érvénytelen, az idézett törvény 478. §-a szerint pedig a bizto-. sitott tárgy teljes megsemmisülése esetében kártérítés fejében egyedül a biztosítási összeg fizettetik ki (mely összeg nem lehet nagyobb, mint a tárgy értéke a megsemmisülés idejekor), de részben megsérülés esetén ezen kártérítésnek is csak azon arányban van helye, a melyben a biztosítási összeg a tárgyak összértékéhez áll; miután végül még azt is tapasztaltam, hogy ilyen tulélelmes házaló ügynököknek sikerült sáfárkodásuknak hivatalos színezetet is adni az I által, hogy a községbe érkezésüket előzetesen dobszóval közhirré tétetik, hogy a községi elöljáróság valamely tagjához szállnak, azzal járnak-kelnek s magukat a nagy közönség előtt valóságos hatósági közegekként tüntetik fel, tekintve, hogy Moson vármegyében a nagyobb jóhirü biztosítási intézeteknek majd- | nem kivétel nélkül főügynökségeik, egyes községekben pedig megbízható helyi ügynökeik vannak, hivatkozással az 1882. évi szeptember hó 17-én 49,925. számú belügyminiszteri körrendeletre, — 1. meghagyom a községi elöljáróságoknak, hogy a mozgó, házaló biztosítási ügynökök működését a legéberebb figyelemmel kiséljék s azok szédelgő túlkapásait iparkodjanak megakadályozni s a tapasztalt visszaéléseket járási főszolgabiráiknak jelentsék fel ; 2. a járási főszolgabíró urakat pedig felhívom, | hogy ezen rendeletemnek közzétételéről, a népnek I anyanyelvén leendő megmagyarázásáról gondoskodjanak s annak végrehajtását a legerélyesebben ellenőrizzék. M.-Óvárott, 1898. évi február hó 7-én Pogány, alispán. Nem a biztosítási intézményben van tehát a hiba, hanem azokan a társaságokban melyek ügynökeiknek ilyen ténykedései előtt szemet hunynak, sőt talán elő is segítik azt. Mert meggyőződésem szerint. a többi szolid alapon álló társaságok egytől-egyig mind nemcsak, hogy módot nem nyújtanak túlbiztosításra, hanem, még ezt a férget a lehetőséghez képest kiirtani törekszenek. Nem szabad tehát elitélnünk egy hasznos intéz- ményt csak azért, mert annak kebelében olyanok j| megférhetnek — erre vonatkozó törvényeink hiányos, sága, folytán — melyek azt csak kompromniitáljájj De hogy reá térjek „Paksi“ czikkenek második részére, mindenekelőtt kijelentem, hogy ón már előleg- is ellensége vagyok a szövetkezés eszméjének az elemi biztosítás térén. Igaz ugyan, hogy a szövetkezés eszméje szép, nemes, magasztos, de az elemi károk ellen való biztosításnak meg nem fele] És nem találunk egyetlen momentumot sem a múlt- ban, mely igazolná az elemi károk elleni biztosítás intézményének helyességet szövetkezeti alapon. Sőt elrettentő, visszariasztó példákat találunk eleget- de ezekre már nem terjeszkedem ki most, talán egy más alkalommal, hanem reá térek már most arra az eszmére melyet „Paksi“ megpendített. Ez ugyanis semmi más, mint a szövetkezeti biztosítás I helyi érdekkel. Hát az igy papirosra vetve nagyon üdvösnek látszik amint hat ez az egy előnye meg volt — a szövetkezeteknek általába és a biztosítási szövetkezetnek különösen — mindig, hogy- oda tudtak férkőzni a laikusok szivéhez és nem reális alapra, de érzelmekre fektették le a biztositó szövetkezetek alapját. Csakhogy ez nagyon gyenge bázisnak mutatkozott mindig és igy van az a jelen esetben is „Paksi“ külümben jóakaratu elméjével. Azt mondja czikkiró, — hogy Paks specziális helyzetére reátérjek — körülbelül 1500 ház ván biztosítva, melyek után átlag 5 frt biztosítási dijat fizetnek a lakosok és igy körülbelül 7500 frtot, valójában 10000 frtot fizetnek a biztositó társaságoknak és igy ha 10—15 ház ég le évenkint, e gyenkint 5—600 frtnyi kártérítés mellett, úgy tehát még mindig nem fizet reá Paksra a biztositó társaság. — Ebből azután azt a konklúziót vonja le, hogy esztendőnkint Paks 7—10000 írttal lesz szegényebb. Annélkül, hogy a további fejtegetéseket vitatnám, annélkül, hogy az azokhoz fűzött várakozásokat kétségbe vonnám, ki merem jelenteni, hogy Magyar ország körülbelül 150—200 tűzveszélyes községe közül éppen Paks gondolhat legkevésbé az ilyen módon való tűzbiztosításra. Ám vegyük alapul azt, hogy 1500 épület van biztosítva Pakson. Sőt vegyük alapul azt is, hogy ezek 5 frt dijat fizetnek évente, bár az 1500 épület közül 1200 merem állítani 3 írtnál több dijat nem fizet, tehát ez volna 5 írtjával 7500 frt. De már azt éppen nem lehet Paksra mondani, hogy átlag 10—15 ház ég le egy esztendőben, mert volt bizony reá eset,! hogy leégett a fél város és volt reá eset, hogy leégett 50—60 ház is. Már most tegyük fel azt az esetet, hogy a város veszi kezébe a biztosítás ügyét.; Tegyük fel, hogy az a 7—10000 frt pontosan befolyik a felektől, mi történik akkor, ha abban az esztendőben nem 15 ház, de 25 ház ég le, melyek mind-V TÁRCZA. A 48-as múmmM-j A mi zászlónk leng magasan A magyar szív nagyot dobban S ami benne él, de szunnyad, E zászlótól lángra yyulad. Éljen a magyar! Ezt a zászlót ne bántsátok! Ragyogó fényt áraszt rátok. Mi nagy hősök zászlaja volt, Erdemjel az nem széyyen folt. Éljen a magyar! A magyarnak szabadsága Örökségbe maradt rája; E zászló meg büszkesége, Dicső múltak szép emléke. Éljen a magyar! A magyarra felvirrad még; Addig zászlónk hadd nyugodjék. Felvirrad még fényes napja: Nép és király együtt tartja. Éljen a haza! MOLNÁR JÁNOS. A katriuczás Zsóricza. — Rajz a román népéletből. —j — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Irta: Verner Jenő. Zsóricza apró szemű leány, de azt beszélik a faluban, tud vele hódítani. Hogy ne tudna! Hiszen olyan kedves leány, hogy azt sem csodálom, ha úgy szereti a Jovucz Ávrám. Bodros ujju ingben, a mi irgalmatlanul vékony, abban a ráczvászon fehérneműben láttam sokszor az utczán. Csikós szoknyájára csak a rojtos katrinczája kölcsönzött egy-egy kis meleget. Más embert az Isten hidege vett meg, de ő, kipirult arczczal, ennivaló ka- czagással ropogtatta piros csizmáit a hóban. A legenyek összesugdostak. — Ni itt megy Zsóricza. Hiába fiuk, — mondotta az egyik, — nincs ilyen leány a faluban. Nézzétek, milyen hajlékony a dereka s Petru, ott a ka- tonáéknál sem lép különben. Aztán a hid végén megvárják. — Hova testvér ? — Megyek Szófika nénémhez, ott ma táncz lesz. A legények elkisérik, hiszen ők is oda indultak. Átfogja az egyik a derekát, ő nem szégyenli, nem is bánja. Mennek, haladnak az utón, csak akkor térnek ki, ha urat látnak. Aztán mennek kaczagva, boldogan, a Zsóricza szemét bámulva. — Hej Zzóricza, miért is van neked ott a szemedben az a csalóka valami. Veled szeretek legjobban tánczolni, mert a te derekad rezeg. Miért szereted úgy az Ávrámt ? — Mert ő is szeret engem. Mert okos. Katona . f ' . ■ A , - • ■ is volt. Es ur is lehetett volna, de nem ment urnák. Paraszt maradt, hogy engem szerethessen. Miért ne szeretném ? 0 érte imádkozom. Mikor a póstát behozza a vasútról s a mikor bevezeti a derest, eljön hozzám és kiveszi fejemből a bánatot. — Ti meg is szóltok, — folytatta busán a leány, — hiszen a pletykázó leányokra hallgattok, a miért szivein van. Talán azért, mert nem hévül a szivem minden legény után ? — No, ne tüzelj Zsóricza. Nézzétek már! Milyen villámot szór a szeme. A harag festi meg az angyali arczát. Nem igaz ám az, a mit te mondasz.^ Csak ne is vádolj minket egyetlen drágám, édes Zsó- riczám, — mondotta a legény. Ezt Korkes Silvius mondotta. Nyílt tekintete, mint tükör mutatta szenvedélyét. Igazán beszélt, hiszen homlokáról csak úgy pörgött az izzadtság s úgy reszketett a hangja, hogy a legény csak egy pillantásából is tudta, érezte, hogy a szerelem bolondja ez a Silvius. A vigadóig haladtak. Rozoga paraszt viskó volt ott lent az Abduris pataknál, az Aranyos zuhogó ka- i nyargása mellett. A kéménye majd bedőlt. Egy-egy vén anyóka csodálkozott is rajta, hogy van az, hogy a legények nótájától össze nem dőlt ez az egész alkotmány. Mert a legények szoktak ám ott nagyon hangosan mulatni. Most is már Jovucz Ávrám járta erősen Dóri- czával, azzal a kikapós menyecskével. Szabad volt neki, hisz ő volt a falu legénye, az az asszony meg gyönyörködött a bogár szemeiben. A Zsóricza kicsiny szemei haraggal tapadtak a jókedvű párra, akkor lehetett volna csakugyan látni, hogy a román népben milyen hatalmas, milyen vehemens erővel készül kitörni a harag. Szép volt akkor nagyon Zsóricza. Az
