Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1898-02-13 / 7. szám

2

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (7. sz.)

1898. február 13.

a mennyiben a legutóbbi nagy tűz után a városi elöljáróság nem engedte meg az épületeknek náddal vagy más égő anyaggal való szertelen fedését, de még inkább azért, hogy az utóbbi időben előfordult tüzesetek után szigorú vizsgálat tartatott, hogy nem történt-e szándékos gyújtogatás a tulajdonos részéről való nyerészkedés czéljából, a mely utóbbi esetben azután nemcsak a biztosított összeget veszítette el, hanem azon felül is érdeme szerint lakolt az illető, elriasztó például másoknak.

Azonban, ha ily módon javultak is némileg tűz. rendőri viszonyaink, azért tűzbiztonságunk még korántsem mondható teljesnek, ellenkezőleg, még igen sok a kívánni való.

Ezt láttuk folyó hó 2-án is, midőn este fél hétkor a félrevert harangok rémes kongása jelezte, hogy tűz van, mely a Yörösmarti-utczában Hermann Zsig- mond lókereskedő háza végén gyűlt ki eddig ismeretlen okból.

Városunk buzgó önkéntes tűzoltósága elég gyorsan összegyűlt a vész színhelyén — (bár többeknek úgy tetszett, mintha ez alkalommal késedelmesebben történt volna a gyülekezés, mint máskor) de jó ideig alig tehetett valamit, mivel — mint rendesen — nem volt viz. Szerencsére a szél nem igen fújt és a tüzeset alatt nem erősbült, hanem mind inkább gyenyült. Ennek köszönhető, hogy ez alkalommal csak 3 ház lett a lángok martalékává: még ellenben, ha a szél valamivel erősebb lett volna, úgy könnyen áldozatul eshetett volna akár a fél város is.

Ebből tehát kitűnik, hogy ha van tűzoltóság, ez maga nem elég a tűzvész elfojtására. Sőt, a ki már látta, mily hihetlen gyorsasággal nyomja el egy oly község összefogó lakossága a tüzet, a melynek rendes tűzoltósága nincs, és mig a tűzoltóság sokszor, mint a jelen esetben is, tétlenül kénytelen nézni a bőszelem tovaterjedését: az könnyen azon következtetésre jut, miszerint a tűzoltósági intézmény valamely községnek nem válik hasznára, hanem kárára; a mint ezt nálunk is uton-utfélen lehet hallani.

A dolog azonban úgy áll: a mely községben tűzoltóság nincs, ott a legelső vészjelre az összes lakosság apraja-nagyja siet a tüzhez s tőle telhetőleg hozzájárul az eloltáshoz. Ellenben, a hol tűzoltóság van, ott a lakosság mintegy felmentve érzi magát a tűzoltás kötelezettsége alól, úgy vélekedvén, hogy ez a tűzoltók kötelessége. Ezért a tűz színhelyére fut itt is a lakosság, de csak a tűzoltók önfeláldozó működésének kiváncsi nézője és agsága.

Ha tehát azt akarjuk, hogy a tűzoltóság hasznos intézménye csakugyan üdvére váljék valamely községnek, tehát városunknak is, úgy kell, hogy az ezen intézménynek megfelelő egyéb intézkedéseket is életbe léptessük.

Mivel ez igen fontos, közérdekű dolog, ezért a n. é. olvasóközönség talán nem veszi rossznéven, ha erre vonatkozó igénytelen nézetünket jelen esetre és városunk viszonyait szem előtt tartva, röviden elmondjuk.

TÁRCZA.

A mádi molnár.

Megállva a mádi malom kereke —

Bánat virraszt a garatján odabe ;

Szép molnárné úgy megzokog magába,

Báborul a koporsóra,

Koporsóba kiterített urára.

Két levélkét morzsolgat a kezébe,

Az egyiknek piros szin a pecsétje,

Gyöngy betűkkel az van benne megírva : „Várlak szentem, ide várlak Ölelgető, melengető karomba.“

A másiknak a pecsétje tiszta gyász,

Nem is olyan formás benne az irás,

Szét szóródnak bus betűi kuszáltan:

Édes, kedves feleségem,

Szerettelek, — a jó isten megáldjon!

Endrődy Sándor.

Petőfi útirajzai.

— A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Ismerteti: Haársy Kálmán.

Petőfit, mint prózairót nem igen ismeri az olvasó- közönség. Útirajzait pedig éppenséggel nem. Nagy bálára kötelezi az olvasóközönséget Radó Antal, a ki

Feltűnő volt ezen tüzeset alkalmával a vízhiányon kívül, a nagy zűrzavar és fejetlenség, a mely ott uralkodott még akkor is jó ideig, mikor már a tűzoltók mind együtt voltak.

A legelső tűzlármára futott a lakosság a tuz- felé. Csakhamar hoztak fecskendőt is és, a ki közelében, volt megragadta, hogy kellő helyre oda tolassák. Csakhogy az* egyik előrébb akarta s másik hátrább; ki jobbra, ki balra; és kiabál valamennyi és huzza mindenik azon irányban, melyben ő óhajtja. Közben megjelennek a tűzoltók is mind többen, a kik már értenek a dologhoz, kiabálnak ők is a mennyire csak bírnak, de az eredmény az, hogy a fülsiketítő zajban egyik sem érti a másikat és mivel tiz felé is húzzák, tolják a fecskendőt, lajtot, sehová sem érnek vele. De a tűz rohamosan terjed.

Legnagyobb baj, hogy nincs viz. Küldik ugyan az őröket, csendőröket, hogy szólítsák fel a lovas gazdákat a vizhordásra; szólongatják őket maguk az esküdtek, a város bírái is, de nem nagy sikerrel. Csak az az egy-két kocsis hord vizet, a ki azért fogott be, hogy ő legyen vízzel az első a tűznél és megkapja az erre kitűzött jutalmat. Ily módon azután s mivel városunkban általában a kút is kevés, sok utczában egy-kettő, nem lehet csodálkozni, ha a tűzoltóság nemes feladatának nem felelhet meg úgy, mint ez kívánatos és kedvezőbb körülmények között könnyen lehetséges is volna.

Ezen itt megemlített viszásságok és hátrányok nézetünk szerint a következők által volnának mee •

O

szüntethetők:

1. Az egyes utczákban a szükséghez képest uj közkutakat kollene ásatni.

2. Minden tüzeset alkalmával, a tüzoltószer- számmal együtt egy vagy két dobot is kellene mindenkor a tűz színhelyére vinni, melylyel az első zavarban ott keletkező lármát tulbangoztatva, a biró, az esküdtek valamelyike, vagy más erre hivatott jelenlevő az oltást vezethetné és a szükséges parancsokat osztogathatná.

3. Mivel az első tűzlármára mindenki a tűz felé siet és viz nélkül tüzet oltani nem lehet, ezért minden alkalommal a tűz színhelyén és onnan kiindulva dobszóval volnának felhivandók vizhordásra a a tűz által nem fenyegetett utczák lakói és lovasgazdáik 10 frt büntetés terhe mellett köteleztet- nének befogni. A tűzoltóság részéről pedig meg- bizatnék valaki, a ki a vizhordókat pontosan feljegyezné, vagy e helyett tán czélszerübb volna valami alkalmas (pléh)-jegyet kiosztani a fuvarosok közt, a mely jegyekkel tartoznék minden egyes utánna igazolni magát, hogy hány fordulót hozott. A ki pedig a kijelölt utczából nem hordott volna vizet, azon — tekintet nélkül arra, hogy sógor, koma, vagy atyafi-e — végrehajtatnék a 10 frt a tűzoltóság javára; vagy ha czélszerünek mutatkoznék, e büntetéspénz egyrészét a megjelent fuvarosok közt is fel lehetne osztani.

„Magyar könyvtár“ sorozatos vállalatában 15 kros füzetben teszi közzé a nagy költő e rajzait, melyekről Gyulai Pál ezt mondja: Prózájának önkénytes könnyedsége, tárgyhoz simuló plasztiassága, magyarossága itt mutatkoznak a legszembetűnőbben. Nem egy paradokszont találhatni bennök és itt-ott bizonyos hetykeség szeszszenéseit érezzük, de mennyi kárpótlást nyújt mindezért.

Petőfi 1845-ben járta be a felvidék egy részét, majd 1847-ben mátkájához Szendrey Juliskához utazik, több vargabetűt tévén a" atban, meglátogatva a nagyszalontai nótáriust, Arany Jánost. E sorokban mutatóul közölni kívánok nehány örök-szép részletet, még csak azt bocsájtva előre, hogy ha irodalmilag kifogásokat is támaszthatunk (de nem támaszthatunk) e bájos próza ellen, ezek az útirajzok mint élet és jellemrajzi adatok becsesek.

1845-ben Kerényi Frigyest látogatja meg Petőfi. Egy este — irja — a tanuló ifjúság fáklyás zenével tisztelte meg. Megvallom, hogy ez engemet meg sem lepett. Nem elbizakodásból, a világért som.

Mikor még nyomva sem láttam a nevemet, csak magamnek firkáltam; mikor még statiszta voltam a nemzeti színháznál, mikor még strázsáltam, vagy főztem a kukoriczagombóczokat közlegény társaim számára s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosokató ruha az ujjaimhoz fagyott s mikor káplár „Menjen kend“-je lehajtott a havat kihordani a kaszárnya udvarából: midenkor világos sejtéseim voltak arról, a mi velem történni fog s a mi meg is történt. Megálmodtamaz őrséoba meztelen faágyán, hol

Ezen intézkedések életbe léptetése által rendet lehetne teremteni a tűzoltás munkájánál, gondoskodva lenne elengedő vizmenyiségről és a tűzoltóság önfeláldozó fáradozásnak teljes hasznát látnánk, a midőn sok épület és egyéb vagyont menthetnének meg az elhanvadástól.

A ki valami jobbat tud, álljon elő vele és azután győzzön az, de az eddigi tarthatlan állapotot okvetlen meg kell szüntetni 1

Paksi.

IRODALMI CSARNOK. ~~ I

Dinié 1.*) H

Irta: Ábrahám Ernő.

(Vége.)

n.

Látja René, milyen emher volt ez s még is érdeklődtek után az asszonyok. Az Alvég-utczán, ha végig ment, minden ablakból megbámulták a húsos és széles kezeit Dánielnek. Özvegy Kérné fiatalos hévvel szorongatta e kezeket, ha szerét tehette, például az utczán vagy a templom előtt, ide ugyan ritkán vetődött Dániel, mert ritkán vala imádságos hangulatban. És ha ideje volt, szívesebben rótta végig a „Kéthalomköz“ utczát, melynek közepe táján lakott a Magdus . . .

Ejnye, ejnye, — csakhogy visszatérek arra, kin megkezdtem. Magda 1 0 e napon templomba készült. Fején barna sapka figyegett, melynek pereme alól szőke hajtincsek bújtak elő és vidáman játszadoztak a csípős reggeli szellővel. Karcsú, ives dereka fekete I bársony kabátkában ringott jobbról-balra és balról- jobbra, a mint tánezos lépésekkel a Kéthalomköz- utcza döczögős kövezetén előre tipegett. Ez utcza sarkán szokta őt várni Dániel ily’ templomos napokon és rendesen elkisérte a Szentháromság-térig.

Alig voltak most még ébren. A hideg napfény megcsillogtatta a iégvirágos ablakokat és Magda vidáman kopogott Dániel oldalán. Pirosra csipte arczát meg füle hegyét a levegő, minek nagyon örült és bizalmas duruzsolással kapaszkodott az asszonygyilkos karjába. Milyen erős volt e kar 1 Magdus érezte és elsápadt. És hogy zavarát elrejtse, igen kíváncsian bámult végig a Szentháromság-tér fölé kupolásán boruló halovány égen, melyen bárányfelhők ringottak.

Dániel tudta, hogy nem érdemli meg és nem szabad elfogadni a leány melegségét. Micsoda kin lehet ez a tudat — ugy-e ? — egy asszony gyilkosnak 1 Es nincs kétség, hogy Dániel kinlódott. Mikor pedig végig csendült a házak fölött imára és bünbá- natra intő szózata a harangoknak, erős melléből sóhaj szökkent ki, maga szeméből könny, nem is takarta, nem is titkolta, csak úgy megdöbbenve nézett az égre és mormoló ajkával imát rebesgetett Dániel, vagy átkot, — hogy azt Magdus is meghallgatta, — igy: „Isten, ha vagy, vedd ki a véremet, oltsd ki az élte* Múlt számunkból helyszűke miatt maradt ki. Szerk.

— mint de Manx báró — az egyik oldalamat alátettem derékaljnak s a másikkal betakaróztam, megálmodtam itt, hogy nevet szerzek két országnak, melyet az egész világ kritikusainak orditó^csordája sem lesz képes megsemmisíteni.“

Ezt és rajzaiban több ehhez hasonló nyilatkozatokat mondja Gyulai a hetykeség szeszszeneteniek, a melyért — képzelni lehet — mennyire megmosták a Császár Ferenczek, Horváth Petrikevichek, Petőfi költészetének és igaz mondásaink engesztelhetetlen kritikusai.

Vannak azonban önérzetesebb kijelentései is. Szatmárról például ezeket irja Kerényinek: „Egy pár gyönyörű verset Írtam, az igaz, de ez engem a legkevésbé vigasztal, tréfának ne vedd, ha azt mondom gyönyörű versek; komolyan merném állítani, hogy ezek a magyar költészet legszebb gyöngyei közzé so- rozhatók; de e szólás már egészen frázissá vált. Azért csak lealacsonyitanám verseimet, ha ezt rájok alkalmaznám. Divatba jött a szerkesztőknek minden szemét fejben termett bolondgombát drágagyöngynek nevezni. Gazságból teszik ezt, vagy ostobaságból ? Nem tudom. Uramfia, ha már a Hiadorok is drágagyöngyöt írnak, akkor én verseimet kavicsoknak, vagy cseresznye magoknak keresztelem, vagy akárminek, csak drágagyöngyöknek nem. Es Hiadort még velem hasonlitgatják össze. Teremtugyse boszankod- nám, de restellem. Megvallom, sokat vétettem egyikmásik irodalmi léhütőnek, de annyit még tem, hogy igy csúfot űzzenek belőlem, hogy igy pellengére állítsanak“