Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-12-25 / 52. szám
megélünk mi valahogy holtig, csak a gyerekeimet segítse meg a jó Isten.“ Szép jellemvonása, hogy gyermekeiért él-hal, nagyon szereti őket. Magával nem törődik, csak a három fia sorsa érdekli; ha azokról beszél, könnybe lábadnak a szemei s fel-fel sóhajt: „Uram, Istenem segítsd meg őket.“ Hozzám többször úgy délfelé, mielőtt harangozna, be-betekint s el ei beszélgeti a multidők régi dicsőségét. Győzi szóval, alig birom kivárni sokszor a végét. A fél falu ‘komája, sógora, a másik felinek meg keresztapja, nemcsoda aztán, ha hol kicsinylőleg, atyáskodólag beszél felölük. Különösen fáj neki, ha a község elöljáróira terelem a beszédet, olyankor a régi birói dicsőség jutván eszébe, nem bírja megál- lani, hogy ne epéskedjen egyik-másik ellen. „Tudja jó Uram — szó köztünk maradjon — a pénztáros, a Rostás Antal komám se pödörgetné oly könnyen a bajuszát, ha az „ángya“ két darab ezerest nem csúsztatott volna a mándlija zsebébe. Az apja, az derék egy szálas ember volt, nem ilyen hitvány, nyurga, mint a fia.“ S tudj’ Isten mennyit nem beszélné még, ha közbe-közbe félbe nem szakítanám s nem figyelmeztetném: „Józsi bácsi, meg van a dél, signáltak az őrháznál.“ „Na majd máskor folytatjuk“ s elballag elhúzni a delet. Kiváltképen neki melegszik, ha a legénykoráról beszél. Füllent ilyenkor nagyokat, a saját kifeje- . zése szerint „fundamentumosokat“ s azt hiszi, mivel nem szólok közbe, mind szentül elhiszem neki. „Tudja tisztölt Uram — mi tagadás benne, megkell mondanom magyarul, úgy a hogy van — s ravaszul hunyorít ilyenkor a szemével kutya legény voltam ám én annak idejében, pikkölt is rám a „Háni“ nasságos ur -— (Hanny Gábor volt akkortájt a plébánosuk;) volt szeretőm nem is egy, minden faluban kettő-három. De azért szivemből-lelkemből csak a banyámat szerettem. Négy évig szeretgettük egymást az én baglyas Katómmal, de tisztán, jó Uram! oly tisztán, mint a ma született csecsemő. Szeretett az is engem igazán, húsz kérőt elszalajtott én miattam. Megvárt, mig a katonáéknái rendbe hozta a szénám az apám uram a méltóságos báró Skerlecz főbíró ur segítségével, ki testi-lelki jó barátja volt az apámnak.“ Eredeti egy idő számítási modora van, a plébánosok szerint számítja a régi időket. „Tudja Uram, ez történt a „Háni nasságos“ ur idejében, ez meg az Udvardy plébános idejében, ez meg a Bencze Ferkó alatt.“ Reggel 7 órakor pontosan megjelenik az ajtóm küszöbén, kopogtat | nagy alázattal rágyújt a mondó- kájára: „Dicsértessék a Jézus Krisztus ! Szerencsés jóreggelt kívánok tisztelendő Uramnak! Egészségére váljék az éjszakai nyugodalom.“ Csak mikor ezt el- fujta, kérdi tovább: „Misézünk?“ „Színben?“ Egyáltalán mindig többesben beszél. Ha temetés van : „mikor temetünk? köpönyeggel temetünk?“ ____TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (52. sz.) 5 Mú ltkor reggel az ablakomon keresztül behal- latzott, a mikor mondta a kocsisunknak, a Ferkó gyereknek: „Megyek felkelteni akis papunkat, mert vannak gyónók jó egy „fókával.“ Avval oda jött az ajtómra s bekiáltott: „Jó Uram, keljünk fel § siessünk az öltözéssel: az öreg pap már gyóntat :“ A nép igy faluhelyen a káplánt kispapnak nevezi, a plébánost, meg bármily fiatal is legyen — öreg papnak hívja. Valamennyi egyházi ténykedés közt legjobban szereti, ha esküvő van. „Uram! készüljünk, jönnek a lakodalmasok, hallom már; „abajgatnak“ a faluban. Ilyenkor egy erreczélra eltett üvegcsével jár-kel a násznép között, nagyokat húz a pálinkás üvegjükből, sorba felköszönti őket s ez nem elég, hanem még oda tartja az üvegjét, hogy töltsék azt is tele geberdussal. A mikor a ténykedő pap a megáldott gyűrűket a jegyesek ujjaira akarja huzni, rájuk kiált nagy mérgesen : „Tartsátok a neveletlen ujjatokat.“ A tisztaságnak nem valami nagy kedvelője, ha egyes alkalmakkor ezért jól leszidja a plébánosom, hozzám jön ilyenkor panaszkodni: „Már megint haragszik az öreg! nem tudom, mi a baja! nem tudok eléggé a kedvébe járni.“ Nagy ritkán ismeri be bűnös voltát. A dolog alól, ha csak szerét teheti, különböző ürügyek alatt, kibúvni szeret.' A toronyba például nem megy fel, mert szédül a feje. Engem néha el-elcsip 1 megkérlel. „Tisztelt Uram! A fiamnak egy kis szántani-vetni valója volna s kellene neki a segítség, kérem alázattal, ha „signakor“ szólna a Ferkó gyereknek, majd harangoz az.“ Kivált ha pár hatosa van, nem várt mellékes jövedelme, akkor nem nyugszik, mig az a zsebében van. „Mindjárt Uram, mindjárt, egy kis dolgom akadt odahaza, futok-jövök.“ Utánna néztem egykor, hát az otthonn helyett a korcsma felé tartott. Mikor beitta, akkor méltóságteljesen visszalépked a plébániára. Műikor arczából kikelve állított be hozzám: „Na nézze, Uram, ezeket a vén banyákat, ma meg micsoda babonáskodásba akartak engem is bele vinni. Mise után ejfog engem a Szente Nani, hogy adnék neki a régi, szentségkoszoruból egy darabkát, meg a szentelt gyertyából és tömjénből. „Már mire lesz ez jó, Nani lelkem,“ kérdtem tőle. „Hát tudja komám, felelte ő, a Döinséék lyányának nagy fej zúgása van, mióta elgyürüzte magát a Pál Miskával, az irigyei megrontották, hát a rontás ellen ezeket megolvasztanánk s a fejére öntenénk.“ „Tudja Uram, elfutott a szent Antal tüze e babonaság hallatára, kikergettem az égetnivaló banyát a sekrestyéből, mert hát nekem semmi jussom a sakramentom koszorúhoz, én csak a harangkötelekhez esküdtem.“ Természetes, hogy megdicsértem ez erélyes és okos fellépéséért, küszke is volt rá jó ideig. Mindazonáltal ő kegyelme is hódol egy aprólékos babonáknak. Múlt hónapban, november havában egy nap dörgött és Oh! pedig mennyire szerettem volna vele, senki által sem feszélyezve, háboritlanul egyedül lehetni. Megkérdezni váljon tudna-e szeretni, jobban mint szüleit, jobban mint testvéreit, végtelenül odaadóap, örökre ? Balga kérdések idegenek közt ? Nem! Mert a vonzalom vagy azonnal születik, vagy egy hosszú együttlét következménye. Ez utóbbi köztünk nem lehetséges, tehát csakis az előbbitől remélhetek. Mindent, vagy semmit. Es mit kaptam tőle: sem mindent, sem semmit. Hanem egy szinlapba göngyölt női fátyolt. Ez is valami. Pompásan méditálhattam volna róla, ha a bizonytalanság kinos állopota el nem veszi vala kedvem tőle. Alig hogy eddig irok, kapok második kézből, egy harmadiknak szánt, de nékem negyediknek szóló levelet. Abból, a logika segélyével, kiolvastam mind- azt — ami nem állt benne. Es boldogon föllélekzek, mint akinek egy nagy kő esett le a szivéről. Hát nem á közöny volt az oka! ? Hanem a (nem létező) valláskülömbség? Oh! Feleljen az égre kérem! és, ha ez igaz, úgy eltűnnek az el lent játék, mint egy rossz álom. 7 -:'777: — .. I E. R. A mi dékánunk. Irta: Fehér Gyula. Pál Kocsis Józsi bátyánk eredeti egy magyar ember a — csárdában, ő kegyelme még most sem enged a 48-ból, pedig már őszbe csavarodik a bozontos feje, meg nemcsak a nagy, de az apró pénz is tisztára elfogyott a láda fiából. Azt hiszi, hogy még mindig úgy teheti, mint hajdanában — bíró korában. Na mert biró viselt ember ő kigyelme, kilencz álló esztendeig volt a falunk bírája; hej ! de még akkor meg volt ám a telek is, a malom is, meg a -tizenkét holdas szöllő is. Most mind ebből nincs semmi, épen ennyibe került a kilencz évi urhatnámság. Hogy mindenéből kipusztult, folyamodott az épen üresedésben lévő dékányságért. Az akkori plébános szive megesett rajta: meg is kapta. Faluhelyen dékánnak hivják a harangozót, városiasán: egyházfi. Azonban ez az „állás“ egymagában épen, hogy csak nagy keservesen a mindennapi kenyérre elég, hát a „géb er dúsra“ való miből kerüljön elő? Pedig annak is meg kell lenni, plane mikor • oly gyakorta gyomorfájós az ember, mint Józsi bátyánk; meghát, mint paraszt büszkeséggel mondogatni szokta: „igy szoktam már biró koromban.“ A hányféle liges-lógos hivatal létezhetik csak egy faluban, mind magára vállalta s a rég multidők- ből szerzett tekintélyénél fogva meg is szerezte azokat. így lett ő azután a dékáni tiszt mellett a falu húsvágó biztosa, halottkéme is egyszemélyben. Nagy visszaesés’ biz ez, de ő oda se néz neki. „Majdcsak 1898. deczember 25. A forró csókok közepett tépelődve kérdi önmagát : kit ölelt hölgye azelőtt és kit fog szeretni, ha őt megunta már! Ilyen a boldogsága, ha tud gondolkodni; s ha nem, csak az ébredés . lesz meglepőbb, de sohasem a vég. Ha pedig ő okozza a kenyértörést, kíváncsian kapkodva változatosságért, akkor még sajnálatramél- tób'b. Ez a fajta szüntelen kutat uj viszony után, találjon bárminőt, a nőben az eszményt nem láthatja soha. Számára csak könnyebben vagy nehezebben elérhető kalandok léteznek; csak a hölgye ráffineriá jától függ, vonzalmának időtartama. Mert e vonzalom indoka, alapja és léte a fizikai szerelem változataiban rejlenek. Ennek szüntelen izgalmai elaljasitják gondolkodását, érzékeit. Ha voltak is, kihalnak belőle a nemesebb indulatok. Más életmódra hajlamai nem ösztönzik, a becsületérzés pedig őt a nőtlent, nem kötelezi. Más őt nem gyönyörködteti — mint az érzékiség. így mindég jobban sülyed. Ez uralkodik rajta még akkor is, midőn már szétroncsolta egész életét és mint, mániájának eltompult agyú rabszolgája várja, hasztalan testenek feloszlását. Az agglegények másik alakja, az u. n. szolidak s pompás példányokat szolgáltatnak. Beszéljünk például egyről, kinek az önzés adja meg életének jellegét. Mint kicsinyfizetésü hivatalnok tulszerény életmódra volt kényszerítve. Ez oly dicséretesen sikerült néki, hogy még takarított is belőle, ekkor csinál egy nyereményt. A pénz különféle módon veszi el némely embernek az eszet, az egyiket rohamos pazarlásra készteti, ezt a másikat, a józan takarékoskodás helyett: a fukarságra. A vagyonszapo- -itás mániája megrögzött egoistává tette. Az önzés pedig megvonja tőle még azt a parányi gyönyörűséget is, a mi azelőtti szerény életmódja mellett kijutott. Akár csak a zárdafalai közé zárt életerős szerzetes, imádja a rajongásig a nőket. A parasztlánytól az úrnőig. Mi sem következetesebb, minthogy ablakából — naponta áhítattal nézi az arrajáró nőket. Valamennyinek a láthatása is megörvendezteti. De a szerető az igen költséges; a feleség az meg éppen — eszik is. Különczködése daczára szeretik nővérei, kik némileg kellemessé lehetnék rideg. életét, de ő meghasonlott velük, mert mindannyiban a vagyonát leső hiénát látja csak. így a természet jóságának daczára kierőszakolja magának tőle azt a sorsot, hogy nevető (azaz megvető) örökösei legyenek — még életében. Nézzünk egy másikat, e lelkes, de páratlan állatokból. Korrrekt férfi; hivatalnok lett egy vidéki városban. Fizetése után, mint garezon, az elsők közt szerepelhet. Életvidám és igy mi sem természetesebb, teszi a szépet asszonynak, lánynak. De minthogy nem hajhássza a népszerűséget, sem nem praktikus, nem valamennyinek, csak azoknak, kiket ő kedvesnek tart. Következéskép a vidéki városban megszólják, hol egyikével, hol másikával e választottaknak. Lány ismerőséről azt mondják eljegyezte, sőt már a patak partján csókolóztak is; ha mindgyárt egy csep házasodási szándéka sincs és a lánykának nem hogy csókot, hanem soha még bókót sem adott. Ha asszony barátnőjéről van szó, akkor legalább is elcsábitotta, és naey a sajnálkozás a mitsem sejtő férj fölött, sőt a gondosabbak már fürkészik a gyermekek arezvoná- sait .... Mindezt épen azért, mert nem volt olyan elővigyázó a hölgyet lakásán látogatni, hanem csakis nyilvános helyeken társalgott vele. 0, önérzetes férfi, egyideig csak küzd a rágalmazókkal; nem tudja legyőzni őket, tehát ott hagyja a hölgyeket. Undorítja a fizetett csók. Nősülésre gondol, de belátva, hogy mint nős ember szerényebben kellene élnie, lemond róla. Azt veszi észre, hogy ő, lassanként az évek múltával tökéletes aszkétává jegeczesedett. Később, midőn jövedelme már elegendő lenne, egy családdal is a szokott módon élni, már öregnek tartja magát ahhoz, hogy fiatal lányt elvegyen. Úgy okoskodik, hátha az megcsalná, vagy ha ezt büszkeségből nem is tenné a menyecske, de esetleg egykor kínszenvedés lenne annak, az ő oldala mellett a — hűség. Korra nézve hozzáillőt ő nem szerethet, ifjúkorában nem volt viszonya egyikkel sem, igy felejthetlen, édes emlékek nem ifjitják az ö szemeiben az idősebb lányokat vagy özvegyeket. Tehát ezekkel lehetetlennek hiszi azt a szeretetteljes, gyöngéd viszonyt, mely az idős házastársakat is oly bensőleg összefűzi. Ha egy tekintetben kiváló volt ifjúkorában, boldoggá tette a vidéki város elismerésej de mostan csak untatja, mint minden. Sokat töpreng azon, minek néki már a rang és pénz, ha nincsen kivel megosztani. Atkozza ifin korát, miért volt akkor oly józan és nem könnyelmű. Fokonként az egykor kedélyes emberből szeszélyes, mogorva lett. Azon mértékben maradoztak el tőle barátai. Még csak vén kutyája kiséri sétáin. Meghatja őt annak a ragaszkodása; azzal a szőrös álattal némelykor diskurál, de mással már nem. Mikor már folyton azon töpreng: ki is vagyok én, miért is vagyok voltaképen é n. Mindég csak az az örökös, gyűlöletes, én. Buskomor lett. Gyógyithatlan.
