Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-12-25 / 52. szám
4 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (52. sz.j 1898. deczeraber 25. Mint mikor tauaszszal, Szerelmes hajnalban Rózsabimbó, piros bimbó Hirtelen kipattan, Úgy jutott el hozzánk Mátkaságod hire. Szellő azt susogja, Arról szól az ének, Hogy boldogságod Sohasem ér véget. Frankó László. 3^arácsorL37-1 Szól a harang, mely örömet jelent. Hangját viszi a hideg szél. Rohan véle szerte széjjel, s mire elér a szegény nép szűk lakásába, az örömhangok olyképp hangzanak; mint a halott-kisérő bus ■— giling-galang . . . Üres az asztal — üres a gyomor, csak a szív van tele. De az is keserű fájdalommal emésztő búval, rémitő sejtelemmel. Lessz-e még tavasz? — — — — — Eldalolja a költő kesergő dalában ! . . . A madaraktól várja a múzsa ihletett fia a választ ............. Pe rsze hogy lesz. A virágok kidugják fejecskéjüket a föld alól, hol nyugodtan aludták a telet. A madarak puha fészkökben vonták meg magokat a sivitó szél elől s az Isten táplálta őket. —I Mért, hogy az emberek —] az emberek milliói mért szenvednek? Szomorú karácsony! Zugó szél az utczán, mely az odújába kergeti a szegény népet s zugó, roncsoló szélvész benn a kebelben, mely a szabadba űzi a szégényt; Bizony. Az idei karácsonyt nyomor jellemzi. Megesik az ember szive — szinte rosszul esik, az egész örömét megrontja az embernek, ha — mikor végig mén az utczán, s lépten nyomon találkozik vörös, duzzadt arczu s szemű szegény fogyatékos ruháju teremtéssel, kit a hideg szinte felfúj. És hány száz-ezer van ilyen. — —, —, A harang szól — a hívők gyülekeznek a templomban, s az utczasarki rendőr czipel vagy négy szegényt, kiknek e szent napon nemhogy meleg ennivalójok, de még szállásuk sincs, pedig, amint elhaladnak a templom mellett, fülökbe zeng az orgona lágy szava s hallják, mint száll az ének fel az úrhoz, hogy: Istennek fia .... •................................................. 0 lészen nektek üdvözítőtök — valóban. — —.....— — — — — — — — y— r. álonci. Az álom, fizikailag tudvalévőleg nem más, mint a nyugtalan alvás, melyben az agy nem pihen, hanem éjjel is az foglalkoztatja, ami nappal. Ki fog álmokból valamire következtni ? . Fáraó óta már csak a lutris öregasszonyok, no meg talán a szerelmesek. Ugyan én öregasszony nem vagyok, elmondom mit álmodtam szerdán hajnalban. Tekintve, hogy az álmok az enyi- ménél sokkal bizarrabbak szoktak lenni, valamint hogy az irók épen a legérdekesebb hazudságokat, sub titulo álom, szokták megírni, az én álmom nem mondható érdekesnek, de viszont szószerint igaz. Nem mondom, a beteljesülése igaz, de az igaz, hogy én igy álmodtam: (Nem ismerem az álmoskönyvek álomfejtéseit, de ha az én álmom netalán nem jót jelent egyikben, kizzák rám, én majd szerkesztek egy másikat, a melyben az alantiak csupa jót fognak jelenten).) Egy tágas, magas, elegáns előszobában a nyári napsugár miatt a fehér redőnyök le voltak bocsájtva én a középen álltam, előttem egy szerény ruházatú asszony, ki tőlem ajándékba egy kocsi szénát kér, máris adom néki, midőn máris adom néki, bejön egy nálam alacsonyabb termetű idősebb ur, nyírott ősz szakállal, fekete ruhában; szól, beszél de nevét meg- I mondani vonakodik, ezen én ravaszul mosolygok, mert ' kitalálom, hogy ő ki; de, e miatt — noha semmi értelme sincsen —- megtagadom a szegény asszonytól a | szénát; az csodálkozva távozik, az úri vendég pedig nem akar beljebb jönni, őszbe csavarodott bajuszát rágja, majd duzzogva kimegy | én a meglepetéstől szótlanul állok ott egy ideig, azután utána sietek; egy gyönyörű parkban, egy napos zöld dombon áll a villa, előtte keresztben húzódik egy kavicsos ut, jobbra rövid, balra hosszú, mielőtt a villa mögé kanyarodna, ő balra ment, de mielőtt befordulna a vasútállomás felé vezető utón, még egyszer visszanéz, karommal integetve hívom vissza, de ő eltűnik; én jobbra sietek és a fák, bokrok közt futva, akarok elébe kerülni. Midőn olyan helyre érünk, hol nincsen árnyék, hanem az ut két oldalán vadrózsák nyílnak, oly sűrűn és a napsugárban himbálózva mint a buza- kalászok, elérem és hallom amint (németül) hangosan beszél önmagához: szivtelenségről, vallástalanságról, pazar fényűzésről. Izgatottan felelek rá, de csak ajkaim mozognak, nem vagyok képes egy hangot sem kihozni. Ott hagyom a gyaloguton és neki a vadrózsatengernek, nagyokat szőkéivé futok toronyiránt a vasúti indóház felé, egy pillanat és igy már ott is vagyok. Sejtelmem nem csalt, aperronon úti ruhában sétál egy szőke leány, két tenyerem a mellemre téve nagyot lélekzem. 0 meglát, örvendve felém siet, megragadom a kezeit azt súgom fülébe: „szeretlek, jöjj velem,“ és kéz-kézben futunk együtt .... Ekkor felébredek. Én szerencsétlen. Ha már I nem lehettem vele tovább együtt, legalább azt láttam volna, hogy hova futottunk. Vasúti kocsiba, a villába vagy az erdőbe ? Ébren tovább szövöm az álmot, de nem tudok kielégítően kibontakozni. Soha életemben sem volt renaissance villám, miért legyen hát a másik igaz — a szép leány, aki a perronról oly szivesen velem jön ? Bohó álom és még bohóbb, a ki e fölött töpreng. De hát muszáj nékem okosnak lenni, ha ... . * .* * Ebédelek egy hotel körúti ablakánál, jön öcsém Dezső és csodálkozik a nyugodalmas táplálkozáson. „Hogyan lehetsz ily phlegmatikus, ha találkád lesz nehány perez múlva,“ kérdi ő. — „Hagyd el, untat és nem érdekel, nemhogy fölizgatna; azért is halogattam a jövetelem.“ Ilárom órakor megjelenek és a kellemes meg- lepedés izgatottá |tesz. | Egykor ketten voltunk jó barátok, egy szőke fiú és én, ő az ideált barnának képzelte kék szemekkel és én, — szőkének barna szemekkel. Ezt tudták rólam valamennyi ismerőseim, csipkedtek is nem egyszer miatta, mert nem volt köztünk ilyen lány. ő már megtalálta, de én csak képzeletben — mig e légyotton meg nem jelentem.) Dezső meg én elég ezudarok voltunk előre megbeszélni, ha nem szép a hölgy, akkor gyorsan ajánlom magam és együtt megyünk bumlizni. Azonban alig tudtam a szemeim levenni róla és majd megfeledkeztem a künn várakozó Dezsőről; kimegyek hozzá „megyünk“ kérdi ő kíváncsian, „mégysz ám te magad, még pedig egy páholyért, mert én este is együtt akarok vele lenni. Az idő rémgyorsan múlik, mert hölgyem oly szellemdús mint szép. Végre válni kell; a színházban azonban viszontlátjuk egymást; én azon eltökélt szándékkal megyek oda, hogy az illem határain belül, vallomást teszek. Ha sohasem hallottam volna felőle és úgy találkozunk a bálteremben vagy a vasúton, mily könnyű lenne megkísérelni a támadást, de igy elfogulttá tesznek azok a gyűlölt előzmények, úgy hogy a nagy fejtörésben teljesen megfeledkezem a konvenczionális társalgásról is. Társaságban nem szabad olyan gondolatokkal elfoglalva lenni, melyeket nem merünk hangosan elmondani. De ha folyton csak azok ágaskodnak a fejemben, végre éjjeli 12 órakor annyira megemberelem magam, hogy czélozni merek egy kívánatos meghívásra. Ez azonban, szerencsétlenségemre nem következik. Nincs más hátra, mint ebből levonni a következményeket: aki nemhivmeg, az nem is óhajt látni. Másnap nem tudom leküzdeni lehangoltságom. Elvégre a tetszést nem lehet senkire sem erőszakolni. Miért is nem vagyok legalább is egy győztes hadvezér, ki előtt meghódol minden vár; vagy zeneszerző, hogy mámorossá tehetném őt dalaimmal; vagy olyan hires szónok, hogy ne tudjon ellentállni a ragyogó nimbusznak. Hiába e nagyra vágyás, mely azelőtt soha sem bántott, váratlanul elérkezik a bucsuzási idő- még pedig az élénk utcza zajában. Az utasok egyik része az állomás épületébe menekült, másik része a közeli faluban keresett menhelyet a hideg ellen ; mert sok időbe kerül, mig tovább mehetnek. Sebestyén a falu végén egy szegényes házba lépett, hol egy egyszerű falusi asszony fogadta. Milyen szoba! Két fenyőfa ágy, egy csiszolatlan asztal, három szék az összes bútorzata. A falon egy kereszt, egy Mária kép ... ez az egész. És csodálatos . . . e nyomorult fészek asszonya egy cseppet sincs lesoványodva, sőt ellenkezőleg: piros, erős, csupa élet. Hát még a gyerekek ? Oly vidámak, oly egészségesek ... és a félj | Épen most lép be a szobába, egy szögletbe helyezi a fűrészt meg a baltát, aztán: „Dicsértessék az Ur Jézus!“ köszöntéssel egymás után megöleli szeretettéit. — Hála Istennek, hogy megint közietek vagyok ! Tíz napja mentem el, tiz napig vágtam a fát az erdőn, kemény munka volt! No, de a kereset sem megvetendő! Itt a tiz forint, feleség, tiz ezüst darab, ujdonat uj, a Jézuska adta! Az asszony csakhamar asztalra tette a vacsorát. A félj meghívta a vendéget is s aztán elmondta családjával az asztali imát s jóízűen-fogyasztották el szegényes vacsorájukat. Majd ismét hálát rebegtek a vett jókért. Az asztal közepén két faggyugyertya világa között áll a karácsonyfa; ott függnek rajta Mózsi boltjának krajezáros kincsei. A fiú számára fatrombita, a leánynak kis baba, az apa számára egy pár egyujjas keztyü, az anyának pedig egy piros kontykendő. És a gyermekek oly igen örülnek ennek is. — Hát ez is boldogság ? Ez is élvezet ? Hát önök csakugyan boldogok ? Az egyszerű favágó megdöbbenve néz vendégére, majd komolyan válaszolja: — Nem a pénz, nem a gazdagság, hanem a nyugodt lelkiismeret és az egészség teszik az embert boldoggá! Nézzen uram e kis ablakból oda át, arra a nagy házra, ugy-e száz meg száz gyertya fénye ragyog onnan felénk és én még sem cserélnék annak az uraságnak a boldogságával! Gazdag az igaz, de becstelen a gazdasága forrása! Szolga volt a nagyságos ur egykor, de vissza élt ura bizalmával, meglopta őt, úgy lön gazdaggá. A földi bíróság keze alól kicsúszott bizonyítékok hiányában, de a lelkiismerete elől nem szökhet meg . . . Nem szeret senkit s nem szereti senki. Minden pénze daczára is nyomorult, boldogtalan! — Köszönöm barátom! — szólt Sebestyén. — Bennem is jó az akarat. S a vonathoz sietett. A vonat készen állott, a pálya szabad volt, de ő nem utazott. tovább, hanem vissza családjához. Nagykarácsony délutánján lépett családi körébe. A gyermekek: „Az apa! Az apa!“ kiáltással a nyakába csimpeszkedtek. Forrón keblére szoritá gyermekeit s aztán ő is oda térdelt a karácsonyfához s megköszönte a kis Jézuskának, hogy visszatérítette a becsület útjára. Szép élet a legényélet . . . — A „Tolnamegyei Közlöny-1 eredeti tárczája. — Irta : MilillSZ Aki nem szeretett, az nem élt. Mondja a költő. Élni pedig szép: szeretve és szeretetve. Ha — óhajtásunk, vagy tehetségünk megegyezik a természet törvényeivel; minthogy a természetellenes élet, nem nyújthat boldogságot. A természet az embert párosán élő teremtmény- nyó alkotta, mint a fecskét vagy az oroszlánt. S mégis épen a kulturnépek — melyek czélszerüen gondoskodnak a növények, sőt az állatok nemesítéséről, boldogulásáról — saját fajuknak értelmi erejénél, a müveit férfiak nagy sokaságánál megengedik, mert nem segíthetnek, sőt gyakran ráutalják, hogy úgy éljen, mint egy kóbor kutya. E férfiakat sokszor a rossz hajlam teszi azzá; de sokszor nem képes házi tűzhelyt alapítani, annél- kül, hogy le nem kellene ezért mondania megszokott életmódjáról. így jönnek létre a modern sybariták, valamint a mysantrophok. Két ellentét, de abban egyenlőek, hogy szánalmasak. Mert. Az az élnivágyó nagy ur, kinek pénze előtt porbahull a „félvilág,“ is épen úgy vágyva vágy a szerelem után, mint az a czivilizálatlan ősember, mely olyan öntudatlan, hogy majdnem állat. Vágyva -vágy, de mit talál a világfi ? A buja asszonyok legkecsesebbjeit. Nos, boldog ? Nagyon — szegény.
