Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-23 / 43. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (43. sz.) ritja dagadó, kicsiny mellét, hogy szinte fáj ... S im, ott jött haza ma is, ahol tegnap és tegnapelőtt. Azután együtt ozsonnáznak, együtt mennek sétálni is. Ha kellemetlen az idő, akkor szivarra gyújt az apa, kis leányával átmegy a fogadó terembe és elbeszélgetnek sokáig kettecskén egymás mellett. Az előszobában gyakran tűnődik rajta a vén Marczi huszár, hogy ugyan minek is lehet olyan jó- izüt nevetni ? Hát egy mesének! Amikor meghalt az édes anyja, — a szenvedő szelíd angyal — egyedül maradt a csöppséggel s a kis leánynak mese kellett, különben nem akart elaludni. I az apa mesélt. Oda ült az ágy mellé s olyan szépen beszélt neki a tündérkirály birodalmáról! — Még, apa, még! — kérte pityergő ajakkal a gyermek. — Azt, ami úgy kezdődik: hol volt, hol nem volt . . . .Volt egyszer egy kis leány, — szólt az apa és megcsókolta a gyermek arczát. És mesélt neki altató hangon egy kis lányról, ki elindult a nagy világba és ment, mendegélt, erdőn, mezőn keresztül, büszke karcsú szegfűk- és liliomok között egészen a nagyfejű bagolykirály országáig stb. Ezt a mesét szerette legjobban, ezt mondotta el neki atyja, Isten tudja hányszor. Azóta persze sok fodros hullámot ringatott el a Duna; megnőtt a bimbócska szépen, hajlékony virággá, nincs többé mesére szüksége. — Néha meg vissza emlékszik a szép mesére s ilyenkor önkénytelenül elméláz rajta egy-egy perczig. Ez a kis leány egyszer nem vigyázott magára. Egy erős, csúnya novemberi napon elkékült arczczal érkezett haza. Mit fog mondani a nagyságos ur, ha megtudja, hogy ilyen bóbitás időben gyalog jöttek haza, mikor ott várt a födött hintó az intézet előtt. A leány nem akart; gyalog megy, nem lesz semmi baj, ne féljen a néni, apa nem tudja meg. Nem gondolt arra a nevelónő, hogy a hintó egy pillanat alatt elrobog az előtt az utczasarok előtt, hol az a csúf, fekete fiatal ember vár oly pontosan s néz olyan utálatosan, mint egy tüzes szemű farkas. Ha gyalog megy a kis leány, hát ilyenkor elakad még a lélekzete is, mintha hideg viz ömlenék végig testén. De azért oda néz annak a fekete farkasnak a szemei közé, melyek úgy égnek, hogy ajkát is kiszárítja tőle valami — gonosz láz ! . . Otthon le kellett feküdnie. A nevelőnő tett-vett nyugtalanul, félt otthon maradni, félt az orvosnak megmondani, nehogy megijedjen a nagyságos ur. Megjött nemsokára az apa is. Megtudta a bajt. Vigasztalta gyermekét: könnyű baj az egész, hamar múló, nem kell félni, semmit. Nem is fájt hat napig semmi. Aztán sem igen, csak az arc’ lett sovány, átlátszó, a légzés nehéz s a szemek csillagában haldoklott bizonyossággal az élet . . * Apja ott virrasztóit éjjel, nappal. Mosolygott neki. Az apa arczát eltorzította a kin; de semmit sem látott ebből a beteg leány, mert ő csak azt a jó apát látta, aki ott ül az ágya mellett és mesél neki mindenről, mindenről,. . . későn — korán < . . Künn esett az eső. A szél lobogtatta ide-oda az utczalámpások lángjait. A beteg szobája csupa homály. Az egyik sarokban az öreg házi orvos szunyókál karos székében. Az ágy mellett egy fakó színű, kétségbeesett ember, a nagyságos ur, a szerencsétlen apa lesi zokogva gyermeke halálát. Nem jön a megváltó, nem . . . A leány olykor felnyitja szemeit, azután oda- nyujtja apjának a kezét s kéri, hogy meséljen neki valamit, ami majd elaltatja. — Mit meséljek, drágám ? — Azt a szép mesét, édes apa, emlékszel még ? — Mindjárt, kis leányom, mindjárt, — rebegé könyes szemekkel az apa s úgy érzi, hogy ettől a szótól meg fog szakadni a szive! Nem is tudta, hogy mit csinál. Elismételte gépiesen, kétszer, háromszor; mindjárt, mindjárt ... — Mindjárt — lehelte szomorúan a kis leány, s még mozgott az ajka, még suttogott, aztán lehajtotta a fejét. — Volt egyszer egy kis leány . . . Szegényke meghalt. TÖVISEK. _________ üvd l e h. e t! Mindenki emlékszik még bizonyosan, a magyar államvasútakon történt utazása közelmultu élményeire, miknek jó részét szolgáltatta a vonatok indulása az állomásról! — A nem ideges embernek ez volt a fő úti öröme. De az ideges, beteges, álmos, finnyás és kényelmes közönség kedvéért — egy anti-Baross koponyából — kipattant az eszme, hogy mindaz, a mi volt, nem jól van úgy, a hogy volt! Nem elégedtek meg azzal, hogy az állomási csöngetyüket kasszálták, tetemes kárt okozva a szegény rézöntőknek (mert ezekből a csöngetyükből természetesen — úgy hiszem — kisebb falusi harangok lettek a magas kormány ajándékozása folytán; vagy pedig dörgedelmes harczi ágyuk ezer halált okádó réz Moloch-jává változtak; vagy — — — aranyat csináltak belőlük a szegényebb emberek számára!) — most meg a kedves és megszokott >/ne/ie£«-nek adták ki a- lauffpasszt, eltörölték kegyetlenül s kimondták, hogy a »mehet*, többé nem mehet. Nohát t. olvasók! én megvallom nagy őszinteséggel, hogy lelkem utazási fő-főgyönyörét épp az adta meg, a mi tán másokat boszantott. Nekem az a háromszori erős csengetés, az a sok haszontalan kiabálás, a tolató gép zakatolása, a pályaudvaron való lótás-futás úgy mutatott nagy lelkiismeretessége a bájos trombita és legfőképp a kedves »Mehet /» annyira tetszettek, hogy sokszor semmi dologért g kevés pénzzel is vasutaztam, — s ha itthon kissé untam magam: azonnal wwjAcínékem volt! . . . »De jaj! csak igy jár minden az ég alatt ff .. ^ Nem igaz az, hogy ez a folytonos vasúti uj és uj rendszabály — mint mondják — a közönség kényei, mére történnék. Valami finesz van a dologban!... Talán pénz, talán vonatvezetői hang megkimélés játszik szerepet ? No mert rettenetesen beütött a milliós sikkasztások korában a krajczáros takarékoskodás, a spaar-sysztém! —-------It t eszembe jut, hogy hajdan mily fényes úri bálok, nyilvános és házi mulatságok estek szép magyar hazánkban. Falura szóló névnap, megyeszerte hires keresztelő s országraszóló lakodalom voltak napirenden. Ez hajdan volt, — a vasútnak fénykorában, mikor még a konduktor kiáltotta: »mehet!« De ma már mindenki szükebbre szorította a gyeplőszárat s a családi élet kéjvonata valami robogva nem igen mehet! ------------Lopva tartott szüretek, — elt itkolt névnapok, — fénytelen keresztelők, — szerény, villásreggelis lakodalmak divnak, ma már, hogy a kecske is jól lakjék, a káposzta is megmaradjon, — igazolva, hogy szegények vagyunk. Helyes! — Csak semmi fényűzés s Hazánk uj fényre derül! — A józan takarékosság elve mellett érhető el ama szebb kor, mikor a családi és társadalmi élet kéjvonata akárcsak egy magy. áll. vasúti vonat megint vigab- ban »mehet!« * # Qondolattársitásnál fogva kérdem : vájjon mikor tűnnek el már azok a gyász lobogók? mikor parancsolja nekik a ház ura: »mehettek« — — vissza a régi tokba, padlásra, vagy egyébb rejtekhelyekre ? — Ne jelezzetek többé ily nagy gyászt! Mert t. úrnőim és uraim ! senki nálam jobban meg nem siratta és gyászolja a megboldogult dicső királynét; de a haza minden hű fia igy szól, igy érez velem együtt Kárpátoktól Adriáig! Jól van, dl a mi sok, az sok, az ártalmas. Mirevaló az a cum royalitate mixta super-loyalitas egész a végtelenségig ? — — Hiszen a hajdani Izrael népe is csak 30 napig gyászolá — ennek külső jelvényeivel — megboldogult nagy, dicső vezérét és sz. prófétáját Mózest? — — Hiszen Erzsébet dicső királynénkat, e legújabb vértanút, szentté avatta már a magyar nép szive s az á félmilliós szobor, a hideg márvány vagy érez, mit neki a nemzeti hálás kegyelet és tisztelő szeretet állit: semmi amaz élő szobozhoz, melyet ő állított fel leikeinkben magának örökre! S ha ő mi bennünk, mint örök-élő, dicső alak feltámadott r rejtsük el már nagyon sötétre a legborzasztóbb gyászt hirdetett jelvényeket. — — 1898. október 23. TÁRCZA. Népies dalok .... Nem vágyókén olyan korhely, Mint a falu szája mondja, Csak a szivem búbánatát Emésztem a tüzes borba. Hej de hogyha a világnak Minden bora belém folyna; Bubánatom még akkor is Még tovább is hasogatna. |fc & n Elkerülöm rőzsabokros Kertedet, Megugat már a kutyád is Engemet. Elfelejtem mit hazudtál Énnekem, Hej csak azt a tüzes szemed, Azt az égő két csillagot, Nem felejtem Sohasem. * * * Suhog a nád, fuj a szellő: Minden fűszál megremeg. Átkarollak, megcsókollak Kis angyalom tégedet. Túl a bokron kis ablakból Átdereng a mécsvilág, Odabenn a vén bibliát >• Olvasgatja áhítattal Az anyád. | „ * Nem oly könnyű biz énnékem Az élet, Hanem azért királylyal sem Cserétek. Ha megizzad a munkában Az arczom; Letöröli kis kezével Meggyógyítja ezer csókkal Az én lelkem, az én szívem, Az én édes kis aranyos Galambom. * * $ Fütyül a szél meghajlítja A fákat; Zugó fák közt ölelem a Babámat. Nád derekát két karommal Átfogom, Mégis, mégis úgy félek, hogy Elröpül az én kis szőke Galambom. Zsemley.-A- telié n_ Irta: Gárdonyi Géza. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Könczöl János tartozik a községnek harmincz forint földbérlettel. A termés rossz volt. Könczöl János „pöcsétet“ kap, hogy három hónap múlva hezitálják. — Sebaj, — mondotta kezével legyintve, — behajtom a Riskát a vásárra. Az asszony helyesli ezt. A tehén árából lehet egy másik tehenet venni, meg harmincz forint is kikerül belőle. Az a másik tehén idővel csak ilyen tehénné nevelődik a kellő gondozás mellett. Lakjatok jól utoljára tejjel — mondja vacsorakor Könczölné a gyerekeinek, — holnap kitudja, kaptok-e ? A hat gyerek összenéz. A hir nem tetszik. Másnap reggel tehát kihajtódik a Riska. Szegény Riska ! mintha sejtené mi történik vele. Megbődül az udvaron és odadörgöli a homlokát a kapufélfához. — Nye te, nye! — mondja János gyöngéden rápöczögtetve a botjával. A tehén az utczáról visz- szapillant a ház felé. János is visszapillant. Ott áll az asszony az ajtóban, a gyerekek között és törtilgeti a kötényével a szemeit. Nye, te, nye, — mondja újból János, tovább inditva a tehenet. Aztán, hogy csöndes balagással megindul az országúton. János leveszi a kalapja mellől a mokrát rátöm és rácsihol; és meg a tehén után látszólag egykedvűen. Útközben találkozik Gál András sógorral, aki kereket visz a hátán a kovácshoz. — Hova? (agyisten) felel Könczöl János. — Yásárra-e! — Vásárra. , — Eladja kend ? — Hogy eladom-e ? — Úgy. — El. — Aztán miért adja el? — Hogy mér adom el? — Hát azér, mei;t muszáj. — Muszáj-e? — Muszáj hát.
