Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-07-03 / 27. szám
2 1898. julius 3. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (27. sz.) A közgyűlés plénuma előtt Lengyel Ferencz felolvasta Hetyey Sámuel pécsi megyés püspökhöz intézendő hódoló feliratot, melynek szerkesztéséért neki a közgyűlés elismerésül jegyzőkönyvi köszönetét szavazott. Az ékes tollal szerkesztett s gyönyörű káli- grafiával megirt üdvözlő iratot az elnök fogja a fő- pásztornak megküldeni. Az indítványok során Somogyi János indítványára kimondották, hogy a tanítói »Segély-alap« tagdijait a kerületi esperesek szedjék be, a további kezelést pedig az egyleti választmány végezze. Hosz- szabb tanácskozás folyt a napidijak és fuvarkérdés felett, mígnem Tihanyi Domokos kir. tanfelügyelő feloszlalására határozatba ment, hogy az egyesület elnöksége kérvényt intézzen a megyés püspökhöz, hogy kegyeskedjék az egyházmegyébe elrendelni, miszerint minden hitközség vegye be költségvetésébe a napdijakat és a fuvardijat. Lelkes éljenzéssel fogadta a közgyűlés Pártos Zsigmond kér. esperesnek abbeli kijelentését, hogy minden évben 20 koronát ad az egyesületnek pályadij kitűzésére. A közgyűlés d. u. fél 1 órakor érkezett el a tárgysorozat utolsó pontjához, a tisztujitáshoz, mely oly formán nyert gyors megoldást, hogy nagy lelkesedéssel újból megválasztották a volt tisztikart, melynek tagjai a következők: elnök: Zányi György, alelnöki Horváth Ignácz, II. alelnök: Bittér Péter, I. jegyző: Lengyel Ferencz, II. jegyző: Göbölös József, pénztárnok: Traiber János, ellenőr: Kálmán Károly, könyvtárnok: Éber Márton. Választmányi tagok lettek: Mezey Gyula, Änderte József, Várkonyi Sándor, Glück Márton, Perler Mátyás, Jéhn Ferencz, Kienle József, Dudás Gyula, Bencze István, Rótt József, Somogyi János, Heil Márton, Valter Ádám és Bencze Sándor.-th. A szülök gondja. Ezt a nyárideji obligót tárgyat ejtjük szóvá, befejeztetvén az égé z vonalon a vizsgálat s egy csapata a gyermekseregnek azon a ponton áll, hogy számára pályát kell kijelölni, részben választani. Pályát? „Hiszen minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény!“ Igaz. Hanem ez a moderialis világ a költői szentencziákat nem igen fogadja el és az előtérbe állított fiskális érdekek következtében mindenki a materiális boldogulás ösvényén szeretné elbocsájtani a maga csecsemőjét. És ha még ezek a szempontok érvényesülnek, végre is az ember czélja ezen a földön a boldogulás és bizon'ynyal az Aesophus békája lennénk, ha szembe- állva az uralkodó világrészlettel, azon akarnánk változtatást tenni, hogy a boldogulásban ne keressék e kornak aranybornyuját, melyet rajongva bálvány-imád a kornak regenerált embere, — a pénzt. De ez ellen szólni sem kell, mert messze távolban van attól, a mit mi szóvátenni akarunk. Elfogadva tehát e kornak önös, tiszta materiált czéljait, hibáztatnunk kell a pályaválasztást annak egyoldalúsága és előítéletei miatt. Az ügyvédi, az orvosi pálya keresett s a felé törnek nagyban elözönlve, mely e pályáknak is immár feltünteti proletáijait. Azok a pályák, melyek örökös nyomorúságra predesztinál tatnak, — szintén elözönlve vannak, de jobbára azoktól, a kik a tanulás során kitörtek, mint a versenyparipa, vagy letörtek s szülőik nem állottak mellettük, hogy a pótvizsgák, instruktorok, és más tényezőkkel áteveztessék a Scyllak, meg Charibdiseken. Ezek mind végig eveznek valamely olyan tanulásszakot, melynek elvégzésével a szellemi munka téréire nyernek képesítést. De kiből telik ki a kézmives, az ipari munkás ? Azokból, a kik a tanulásra semmi képesitéssel nem bírtak, a kik nem tanultak, hanem megbuktak, ezeket aztán szüleik büntetésből iparosokhoz adják inasnak. Milyen kedvvel megy az a gyermek ipari pályákra, mikor teljes életében, mikor valami csínyt tett, azt hallotta, „hát csak igy viseld magad. Majd odaadlag suszterinasnak. “ Ebből az elemből, vegyük hozzá az átlagos mühelybeli nyelvet, mely erkölcseiben való megdurvulásra készteti a gyermeket, — milyen iparos-osztályt nevelhetünk? Szakiskoláink nincsenek, az elméleti képzés messze tulmarad a czéltól, iparososztályunk tőke nélkül jut önállóságra, hogyan lehetne czélt érnie ? És éppen azért, mert az értelmi pályák vannak favorizálva, ezek is túltengők, belőle kitörnek az elhibázott, félbemaradt szerencsétlenek, kik az irodákban másolással foglalkoznak. Úri hajlamokkal bírnak, részben a társadalom ezt a követelést állítja velük szemben: és czifra nyomorúsággal végigküzdik az életet. Pályák-e ezek ? Nem százszor inkább kézművesnek adni; ebben a szellemben megnevelni, arra képesíteni és a boldogulásnak eszközeivel ellátni ? De hiába prédikálja ezt a sajtó. Mikor az a tapasztalat, hogy a kissé értelmesebb, becsvágyóbb iparoslegény, a ki tehát iparában a legtöbbre vihetné, a korszellem szörnyű sántító előítéleteit elfogadja, meg- szégyenli, hogy ő csak iparos és addig-addig mesterkedik, mig a megyéhez, a városhoz be nem jut dij- noknak. Más országban az iparos a legtiszteltebb társadalmi elem. Nálunk ? Nálunk nagy részben a szellemi pályákról betörtek assyluma. Mig a korszellem meg nem változik, addig hiába hánjuk mi a falra a borsót, de azt a meggyőződést tápláljuk, hogy ha midőn a szülők gondtelt napjai idején a magunk ezt a nyárspolgári felfogását elmondjuk, sokakat megingatunk meggyőződésünkben. Nem uj, a mit mi mondunk s fájdalom nem is utoljára mondjuk. Oszladozik az az előítélet is, melynek következtében a katonai pálya ide-oda megnyílik a magyar ifjúság számára. Az osztrák magyar armadiában eleddig kevesen vannak a magyar ifjúság ? Pedig harczra termett a magyar, vitéz bátor és ssinte predesztinálva lenne erre a pályára. Bizonynyal politikai okok tartottak távol a magyar ifjúságot, de most már uj korszellem kezdődik. Egész sora a magyar alapítványoknak atiszti akadémián. Helyes is, hogy ifjúságunk tért foglal ott, a hol a haladás, a boldogulásnak oly elágazó mezején tehet az illető hazájának szolgálatot. A szülők gondja ma pályát választani gyermekeiknek. A szesz. Norvégia lakossága egy félszázad óta annyira degenerált a rossz szesz élvezete következtében, hogy a vezető államférfiak kétségbe .voltak esve. Ekkor állami egyedáruságot csináltak a szeszszel: társulatok alakultak, melyek a szesz mértéktelen élvezete ellen működtek, egy uj társulat terjedt el az országban és ime ötven év múltán Norvégiában oly egészséges, józan gondolkozásu munkás nép lakik, mely szellem és fizikai ereje tekintetében ritkítja párját. Felhoztuk a példát annak illusztrálásául, mit tehet a szeszmonopólium, a melynek alkalmazásáról nálunk is beszélnek. És beszélni is kell, mert a mai emberiség legrettenetesebb, legöldöklőbb ellensége, legkegyetlenebb gyilkosa a szesz. Az állam hatalom mintha hipnotizált közönynyel viseltetnék vele szemben. Kolera, himlő, influenza annyi bajt, véghetetlen I szerencsétlenséget nem okozott, mint e szabadalmazott méreg, a szesz. Nemcsak az annak hódoló személyét, de utónemzedékét, gyermekeit, unokáit teszi tönkre a méreg. Egész generácziókat képes elpusztítani, nyomorulttá tenni. A mostan elárusított bor butává, bárgyúvá, tehetetlenné teszi az embert. Vörösmarty legszebb költeménye, a »Fóti dal:« a bor parane- zise és akadna-e költő, ki a mübornak dicsőítésére hymnusokat zengene ? És ha a bor, a mai bor ilyen butitó, örjöngitő hatással van, mennyivel inkább áll az a pálinkára. Micsoda kifancsarodott, kificzamodott mulato- zási kedvet látunk az ily italt kedvelőknél. Micsoda szakadozot logika nélküli gondolkozási módot figyelhetünk meg azoknál, kik ezen démomi, italnak hódúinak. A ki a dolog mélyébe lát és sok évi tapasztalat után ítélni tud, az betudja látni azt, hogy a minden vonalon megjelenő degeneráczió szellemi és testi tespedés egyik főokát a szesz, a rossz szesz élvezete idézi elő. Ez a baj, ez az általánosan szabadalmazott és majdnem ellenőrizhetetlen mérgezés oly fokot ért el immáron, hogy itt az államnak teljes hatalmával kell fellépni. Mert hiszen az állam legfontosabb, legnagyobb feladata tagjainak legalább testi épségét — a mennyire lehet — megóvni, megoltalmazni. Elérkezett tehát és nagyon is elérkezett annak az ideje, hogy a szabadalmazott szeszmérgezésnek TARCZA. Közéig az óra . . . Jer, közelebb simulj szivemhez Lágyan, mint gyönge lomb az ághoz! Kevés van hátra a jövőből; — De te a gonddal mit törődől! — Csak meg ne gyűlölj, meg ne átkozz. Jer közelebb: fogytán az álom : A ragyogást már nem találom; Örök vergődés, siró átok, A mit remélek, a mit látok. Közéig az óra cgygyé lenni: Szeretni, és mindig szeretni. — És a rajongás szertetéved! Közéig az óra: véged, véged. Mire az oltárnál megállunk, Mind szertefoszlik sok, sok álmunk: Én hidegen, szív nélkzl, szótlan, Te betegen és megcsalódtan. Nem érezzük az örök esküt: Erejét, mindent elfeledjük, Csak úgy elmondjuk meg sem értve Isten, s önlelkiink ellen vétve; Mindannyian áldást kívánnak, S mosolyogni bennünk sohse látnak. És mig kaczagnak, mig nevetnek: Haldogló álmaidhoz tűznek engem Kikorhadó, kopott keresztnek. Liszbauer Antal. J&.Z öröfeségr. Irta: Csontos Sándor. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Csomány Imre olyan kis hivatalnok volt a törvényszéknél. A czime elég szép volt: dijnok, tiszteletbeli írnok. Igaz, hogy annál kevesebb volt a fizetése. És ehhez a kis fizetéshez járult még egy kedves kis feleség, meg három gyerek. Hát biz el lehet képzelni, hogy ez nem valami fényes állapot volt. Ki is kelt sokszor ez állapot minemüsége ellen a jó Csomány Imre. De hát bizony hiába szidta a kormányt, a főnökét, az egész világot, nem javult a sorsa egy makulányit sem. De azért csak megvoltak. Volt egy reménységük, melynek szikrája sohase aludt ki. Ez a reménység tartotta bennük a lelket. Ez pedig nem volt más, mint az asszonynak egy nagybátyja. Ez a jó nagybácsi ugyanis évekkel -ezelőtt elhagyta Európát és jobbnak találta Amerikába áttenni szereplése körét. Hát ez a nagybácsi volt Csományék minden reménysége. Mikor úgy esténkint összeült a Csomány família, volt ott aztán szóbeszéd. Csomány Imre rózsás terveket szövögetett, az asszony meg persze segített neki. Elgondolták, hogy ha úgy véletlenül rájuk szakadna valami nagy örökség, mi mindent tennének ők akkor. Persze nem igen tudtak megegyezni. Az asszony is mást akart, Csomány meg nem engedett. Hát biz’ bajos dolog is hamarjában elgondolni, hogy mit csinálna az ember, ha úgy hirtelenében valami rengeteg sok pénz szakadna a nyakába. Volt is sok álmatlan éjszakája a Csomány párnak. Hol az asszony, hol meg az ember sóhajtott föl. — Imre alszol ? — kérdé sokszor az asszony. — Nem én lelkem, — nem tudok aludni, alighanem megterheltem (?) a gyomromat. — Ugyan ne czigánykodjál, hangzott utánna az asszony szava, — nem azért nem tudsz te aludni, hanem bizonyosan már megint az örökségen jár az eszed. Erre megint a férj uram szortyant föl. — Mintha biz téged nem éppen az a nyavalya bántana. / Es ebben a tónusban ment tovább a zsörtölödés az éj homályában, mely kezdődött pedig rendesen a vacsoránál. Most is éppen együtt ül a Csomány família. Itt egész család künn volt valahol. Kifáradtak s sietnek is körülülni az asztalt. Az öreg Csomány az asztalfőn ül s nagy lelki erővel birkózik holmi bőrétől elválni nem akaró szalonnadarabbal. Mellette ül kis leánya, azután Csományné asz- szony, s mellette a másik két gyerek majszol. Egyszóval, a Csomány familia „estebédel.“ Egyideig csak csendben megy minden. Végre
