Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-07-03 / 27. szám
3 1898. julius 3. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (27. sz.) az állam véget vessen. Mert különben a szegény nép, mely e gyalázatos ital által kizsákmányoltatás- nak van kitéve, elpusztul annyira, hogy majdan csupa kórházakban, elme, hülye és ideggyógyintézetekben kell annak jövő nemzedékét beszorítani. A rossz szesz élvezetét lehet korlátozni és ezt akként lehet, ha az állam ezt is monopolizálja. Tegye meg. Jót tesz vele ! TÖVISEK. Reklám magam mellett! Ez a rovat a gyorsan rohanó, változatos időnek hű krónikása, ki megfigyelvén a világtörténelem, a társas élet és a nagy természet minden legapróbb mozzanatát, részletes és való értesitést kiván nyújtani a fennforgóit és előfordulandó eseményekről (— tehát nemcsak a múlt alapos registrátora, hanem a jövő biztosan jósló prófétája is! —) Ez a rovat, e mellett, nem hirlapirói szokásos, élvezhetetlen szárazsággal sorolja fel a múlt nagy eseményeit s nem prófétai aggódó kétségbeeséssel rajzolja a jövő borús képét, hanem a múltnak netán szomorú ábrázatát bearanyozni igyekszik a csillogó humor aranyporával; az aggasztó jövő sötét képét pedig felderíteni törekszik a törhetlen > remény drága fénysugarával! — Szóval, ez a rovat a leghitelesebb heti tudósitó, ki egyrészről részletes, akárcsak a m. kir. központi statistikai hivatal, avagy Jekelfalusy, I— másrészről pedig a fennforgó és fennforgandó események száraz húsát oly édesen — illatos finom mártásban feltálalni tudó, akárcsak egy főherczegi szakács, — vagy mondjuk : a kedves Körmendyné! . . . Méltóztassanak azért rovatomat kegyesen továbbra is olvasgatni azok, kik részletes tudósítást és hasznosan mulattató élvezetet óhajtanak! * A lefolyt hétnek sok eseménye volt. — Szinte lehetetlen számolni mindenikről; de még felsorolni is nehéz őket, csak az emlékezet megerőtetésének rovására. —- így p. o. meg volt a sarlósi vásár. (Sár nélkül!) Igaz, hogy se a kereslet, se a kínálat nem volt élénk, sőt túlságos lanyha, mert a »föld népe« most átlag a gabona legdrágább gyermekét, elsőszülött fiát megszülő, megtermő anyaföld aratási nagy keresztelőjéhez készül; de azért a Márksz-nak és a Márcz-nak. nagy volt a kelete. A sör keserű, a márcz édes, de mert hideg volt mindakettő : melegen óhajtották mindeniket a szomjas emberek; el is mért Marksz ur 23 hordóval az ő kitűnő söréből, a mézes-bábosok pedig — hallomás szei'int —- eladtak annyi márczot, hogy az orvosok fél évig nem praes- cribálnak senkinek sem olyan vizet, melynek forrása Budán ered. Elment a ■— »Majom-szinház« — eme arisz- tokratikó-demokratikó mü-intézmény, melynek szellemes produkczióit magas gyönyörrel élvezi a felső tízezer, de elfelejti látása alatt minden szocziál baját a vadul röhögő szegény föld-népe is 1 ... Ez igazolja igen alaposan néhai Darwin ur annyiszor megtámadott tudós elméletét, hogy t. i. »mi emberek a majmoktól származunk« — mert egy ily majom- szinház működése országvilágszerte akkora szenzácziót szül, oly nagy jegy-ostromot eredményez, mintha csak mindenki az ősapja természetes, mozgó fotográfiáját akarná látni, vagy — mintha csak magát óhajtaná megtekinteni tetőtül-talpig a Majom-szinház consoltükrében! —-------De ki is tagadhatná a köztünk lev ő, olyan feltűnő, szembeszökő hasonlatot? — — S nos, ha az alacsony sorsú a magas rangút törekszik utánozni majomi hűséggel, emberi kitartással; ha a nagy urak és úrnők oly sokszor megunják a bérezi rózsát és megkívánják a szegény nép ártatlan örömeinek csendben nyíló szerény völgyi virágait: ha látjuk, hogy étkezésben, ruházatban, feszítésben, társadalmi modorban, szóval mindenben mennyire törekszünk utánozni s majmolni egymást, tetszelegvén magunknak, ha hiúságunk felforditott, fonák tükre olyannak mutat, mint a helytelenül tökélyesnek vélt csaló ideál, — — nos : hát mit mondjunk e tapasztalatok után egyebet, minthogy a »Majom-szinház« egyedül jogosított leszorítani a deszkákról a többi színházi és hasonló látványosságokat, mert ez — kicsinyben — világ színpad! . . . Mily kár, hogy ily hamar felszedték, — hisz még alig vitt el tőlünk a tulajdonosa nehány száz nyomorult frtot! . . . # Történt a lefolyt héten sok országos szerencsétlenség, — jégverés, — vasúti vonatok összeütközése, — az érdekes érdi vonatlezuhanás (melynek Isten csodája, hogy hírneves festő-művészünk Tánczos Nyitray Lajos ur is nem esett áldozatul, azon okért, mivel ő csak másnap utazott Érdre!) ; megkoszorúzta a Garay-szobrot a központi róm. kath. tanitó-egylet Garai Ferkó zenéje és saját lelkes éneklése mellett; eladta Örffy Lajos barátom a görbői szép »birodalmát« jó áron, de fényes birodalma gyászos romjaiból megmentett s kedves emlékül haza hozott egy ritka-szép fehér szamarat, nekünk öregeknek példának okáért!-------— (Azt hiszem, hogy Adler N. János, vagy Etl Pepi megveszi ezt még, mert ilyenre fáj a foguk rég! . . .) Palást. KÜLÖNFÉLÉK. — Kinevezés. Gróf Széchenyi Sándor, Tolna vármegye főispánja, a szegzárdi Ferencz-közkórháznál a rendszeresitett nj alorvosi állásra dr. Borbás Géza fővárosi orvost nevezte ki. f — Előléptetések. A király Szentpétery József paksi kir. járásbirót és K i s s Károly szegzárdi törvényszéki bírót a VII. fizetési osztályba léptette elő. is Csomány felsóhajt s aztán valamit mormog magában, de úgy, hogy a felesége is hallja. — Hej, ha most úgy hamarjában beütne az az amerikai örökség, biz’ Isten más vacsoráink lennének. Erre persze az asszonynak is belekellett szólnia. — Ejnye hát már megint ezen jár eszed. Előbb- utóbb még belegabalyodol ebbe az örökségbe. Aztán meg persze, hogy is ne, ha meg lenne az örökség, hát akkor nem is lenne más, mint örökös eszem-iszom. Képes lennél megenni az egész örökséget. — Ugyan asszony ne pörölj ! Hát csak belátod, hogy igazam van, mikor azt mondom, hogy más élet lenne akkor, ha örökölnénk. Akkor csak nem ennénk szalonnát, meg krumplit héjában. Akkor csak lenne mindig egy kis pecsenye, meg egy kis itóka. — Hogyne, mindjárt egész trakta. Bizony ükkor is csak megennéd a szalonnát. Itt vannak a gyerekek, azokra gondolj inkább! — Jó, jó asszony. Hátszen gondolnék én azokra is. Vennék egy szép kis birtokot valahol a vidéken, aztán odaköltöznénk valamennyien. Én szépen gazdálkodnám. Aztán lenne minden a háznál. — Majd mindjárt falura menni! Mi nem jutna még eszedbe, te szerencsétlen flótás! Sohse mennénk biz oda. Hanem felmennénk Pestre és ott élnénk. A gyerekeket is könnyebben taníthatnánk, meg aztán ott lenne legalább egy kis szórakozásunk is. Színház, egy kis lóverseny (!), meg más minden. — Igen más minden. Czifra ruha, színház, meg nem tudom még mi minden kellene neked. Egy esztendő alatt éppen elköltenéd az örökséget. Biz abból asszony semmi sem lesz. Falura megyünk. így akarom s azt hiszem, én vagyok az ur a házban s úgy lesz minden, a mint én akarom. Hej ! micsoda pillantás volt az, mit e szókra Csományné vetett az urára! — Mit! te vagy az ur a házban! Úgy lesz minden, mint te akarod ! No lám. Te úgy látom egészen elfeledted azt, hogy az az amerikai nagybácsi tulajdonképpen az én nagybátyám, vagy mi. Tehát az örökség az enyém s igy azt hiszem, be fogod látni, hogy akként rendelkezem az örökségemmel, amint nekem tetszik. Ez ugyancsak nyomós argumentum volt. Érezte is ezt Csomány, de hát nem akart engedni a tekintélyből. Csak annál is nagyobb hangon szólt vissza. — Ejnye asszony, de furcsa fogalmaid vannak jogi (!) viszonyainkról. Hát te azt hiszed, a mit a feleség örököl, ahhoz a férjnek semmi köze ? Sohasem hittem volna, hogy ennyire korlátolt elméjű légy . . . — Micsoda, én korlátolt eszű! Soha ilyent! Kell-e nálad sötétebb fejű! te . . . te . . . — Asszony hallgass, mert kezdek kijönni a türelemből. — Nagyon törődöm én a te haragoddal. Azért mégis úgy lesz, amint én akarom. Az örökség az enyém (?) s ha nekem úgy tetszik, te egy krajezárt sem látsz belőle. Érted ? ! De már erre csakugyan elhagyta a türelem Csomány uramat. A keze ügyében eső tányért úgy vágta a földhöz, hogy ezer darabba törött és mély, dörgő hangon kiabált. — A Garay-szobor megkoszorúzása. Lélekemelő jelenet folyt le múlt csütörtökön délután Garay János halhatatlan költő szobra előtt. A „Sz egz árd-vidéki rk. tanitó-egylet“, mely ugyanis e napon Szegzárdon gyülésezett, felhasználta az alkalmat, hogy leró hassa a nagy költő iránt érzett kegyeletét. A hazafias tanitói egyesület egyházi és világi tagjai Tihanyi Domokos kir. tanfelügyelővel a kaszinóból vonultak ki koronás nemzeti zászló alatt a szobor elé, hogy letegyék aSzent László, az Árpádok, az Obsitos, a Kont megdicsőült lantos költőjének szobrára kegyeletük koszorúját. A nemzeti kibontott trikolort Glück Márton, a tanitó-egyesület nesztora, vitte s a szobor előtt az impozáns menet felálva, Z á n y i György elnök költői szépségekben gazdag beszéd kíséretében elhelyezte a koszorút, melynek fehérselyem szalagján e felírás volt olvasható: „A Sz egz árd-vidéki rk. tanitó-egyesület Garay emlékének.“ A melegséggel s szónoki hévvel elmondott beszéd után levett kalappal Garai Ferkó zenéje mellett elénekelték a Hymnust, melynek hangjai betöltötték a tágas teret. — Áthelyezés. Az igazságügyminiszter Molnár Lajos titeli kir. járásbirósági Írnokot hason minőségben a bonyhádi kir. járásbírósághoz helyezte át. — Záróünnepély a főgimnáziumban. A szegzárdi állami főgimnáziumban Péter és Pál napján d. e. tartották meg az intézet tágas tornacsarnokában az évzáró ünnepélyt, melyen az érdekelt szülők és az intelligens közönség igen nagy számban jelent meg. A tanuló ifjúság a Hymnus szabatos eléneklésével nyitotta meg az ünnepélyt, majd Wigand János igazgató üdvözölte a közönséget. A lélekemelő ünnepség 15 pontból álló műsorát több szavalat és ének, egy melodráma és egy zeneszám töltötte be. Szépen szavaltak: H a y p á 1 Vilmos, S z o n d y István, S z e- gedy József, Pirnitzer Ottó, Lunova Jenő, Scheleznik Ferencz, Selcz Gyula tanulók. A „Hortobágyon“ czimű melodrámát Tóth Pál III. oszt. tanuló szépen szavalta Schmidt Margit k. a. zongora és\Török Sárika k. a. hegedű játéka mellett. Zongorán'a „Magyar tánezok“-at Selcz Gyula II. és H a g y m á s s y Lajos III. oszt. tanulók adák elő, a „Hertelendi induló“-t, melyet az ifjúság énekelt, Berzsenyi László I. ésLinhardt Ig- nácz II. oszt. tanulók kisérték. Ezután az igazgató kiosztotta a jutalmakat és a bizonyítványokat. Még megemlítjük, hogy valamint minden ünnepség alkalmával, úgy most is szives adományokat gyűjtöttek az „Ifjúsági segitő-alap“ javára. — No jól van asszony, hát tied az örökség, csak a nyelvedet pihentesd már! Csományné valami nagyot akart mondani, de az ajtó megnyílt s azon egy kopott öltözetű öreges ember lépett be. Csományék csak nézik, nézik, végre Csományné felsikoltott. —•' Jézusom a nagybácsi! 'Nojszen lett erre riadalom. A három Csomány gyerek hallván a nagybácsi szót, kórusban zengte: — Megjött az örökség. Alig tudták helyüket találni, valamennyinek az örökség jutott az eszébe. Végre is az öregnek kellett szólni. — Hát gyerekek itt volnék. Megpróbáltam mindent, megfordultam mindenhol, még Amerikában is. De hiába, a szegény embernek a szerencséje is szegény. Sok nyomorúság közt haza vergődtem s végre is rátok gondoltam, mint egyedül élő kedves rokonaimra, hogy öregségemre majd csak meghúzom magam nálatok. Csományék összenéztek. Nagyon savanyu volt áz ábrázatjuk s Csomány uram biz nem éppen valami nagyon biztató hangon reszkírozott meg egy „hozott Istent.“ De azért meg nem álhatta, hogy mikor a törött tányér darabjait szedték föl, oda ne súgjon a feleségének. — No asszvny, hát itt az örökség. Az egész a tiéd lehet, nem kérek belőle semmit. Csak aztán megbecsüld ám!
