Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-06-05 / 23. szám
1898. junius 5. 7 dalnok elpémiilt lelkét felvigye az „örök tűz* melegéhez, a honnan lelkezett! Borús, szomorú nap mindenképen! A szabadsagaiban létiprott nemzet orczáján amúgy is a kétségbeesés könnyei csurogtak! A költő halála hírével csak több, fájóbb lett a könny, és kevesebb a remény és vigasztalás! Majdnem egy félszázada már! Az elmúlás napjától viszszaröppen emlékezetem a bölcső első ringásáig. Nézem a két évszámot 1812—1853 és borongva mélázok a közben eső 41 évi pályafutáson! Mennyi szenvedés és mily kevés! öröm! Az Istenkéz Garaynak homlokára is é két szót - irta fel: „dicsőség“ és „koldusbot!“ Tépelődye keresem a rejtélyt. És most nézzük a költőt. Hallgassuk meg lantjának zenéjét. Jó Gafay Jánosunk, ki immáron ott járdalsz a Csokonai, Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi, Arany és Tompa és sok más jeleseink oldalán. Kinek pedig lelke e pillanatban bizonyára itt szárnyal felettünk, ki imádtod az igazságot és maga voltál a szerénység — ó ne félj, hogy a túlzás vagy a hízelgés illatnélküli virágjait dobálom emléked talapzatára. Jövel bátran és.hallgass ide . . . lelkedet a tiszta önérzet édes melege fogja beragyogni. Garay költői pálya futása nem az üstökös szárnyalása, inkább hasonlatos a bimbó festéséhez, mely a természet Örök törvényei szerint lassan nő, szirom sziromhoz, levél levélhez simul, de kifejlettel! mégis a tökéletest mutatja. Nem tüneményszerüen bukkant fel. Hiszen első versei és deleiére közé majdnem 15 év esik. Ő maga dalolta: A művészet örök trónja előtt hol az Ihlett lelkesedés zöld koszorúja leng Esztendőkig epedtem .... imádkozom! 0 maga pásztor tűzhöz hasonlitá tehetségét. Lantjának alaphangja volt a borongás, a szerelem, a honfiérzés mély vallásosság karjaival. De ezen a négy hágón művész kezekkel játszott, és egy-egy dala élni fog mig e hazában a költészetben gyönyörködni tudók lesznek. »Arang pohárban méreg ital« mondja a szerelemről Petőfi. »Az erzelmek oczeánjának ggöngyc« zengi Gai’ay. „Hold ragyogta estvidék Alkony illat, rózsa lég Szerelem ittas érzetek Lágy szoritásu kezek.“ Mennyi üdeség e négy sorban ! Mintha most tépték volna le a költészet fájáról ! Vagy az »Emlékezet,« „Kék szemek,“ „Találkozó,“ „Pályalomb“ czimü dalokban. Még bensőbbek, igazabbak lesznek e dalok, midőn a hitvest, a gyermekét, az édes családi kört ko- szoruzza meg velük Garay. Kétszer hódolt meg e hatalmas érzés előtt, és a kiválasztottat mindkét ízben szive királynőjévé tévé. Az elsőt Pap Mártát, félévi együttlét után ő temette el, a második fe'eség Babocsay Mária ma is él ! Hála és köszönet e hűséges hitves társnak. Az ő szerelme adta a sokat szenvedett költőnek az igaz boldogságot, az ő csókjaiban fogantak gyermekei, ő volt a házi tűzhely angyala, eszményképe az igazi magyar hölgynek, kinek születni nagy és szép gondolat, —1 ő ápolta Garayakat, midőn minden elveszett, a haza szabadsága, a feltámadás reménye, a költő önbizalma, ő volt, vérének forrósága, a világtalannak világossága, és azután sem dobta el az özvegyi fátyolt, nem akasztotta a fejfára, hanem hordta hűségesen, szegényül is, tűrve, némán, szótlanul, fenséges lelki erővel................. Áldás e nőnek, dicsőség az özvegynek ! „Szent haza szeretet“ mondja Petőfi. »Magyar- dalosnak lelke és hazája mint Kagylóval a gyöngy együtt nőtlenek« susogja Garay. Amaz mint a fergeteg, villámos nyelveken szól, mint, a földrengás, gyökeréig rázza meg a honfi kebleket, tüzet markol a napból, gyújt, perzsel és' véres kézzel pengeti á vérbe mártott lantot — emez a csöndnek embere, a csendes holdas éjben szólal meg mint a csalogány. Azután előveszi tárógatóját és a múlt sirkertjé- ből előlépnek a hősök, fehér méneken, bársonyos ruhában, kócsagos forgókkal ^.rpád a hon alapitó, Szent István, az első magyar király, Szent László a dáliák eszményképe .... nemzeti királyaink mind, és a fényes alak mind glóriát hord a mit a költő keze irt oda a hazaszeretet glóriáját! Halljuk panaszát a szépséges Zriny i Ilonának, B o s n y á k Zsófiának és mint hal hősi híjáit Zrínyi Miklós Szigetvárnál !• Ez a húr, a hazaszeretet huija, szólt legszebben és legér,czesebben Garaynál. Bátran elnevezhetjük őt a hazaszeretet lantosának. Majd minden dalában felcsillan e gondolat. Kisebb költeményeinek két kötete a honfi érzések bibliája marad mig magyar szív lesz, mely a hazáért dobog! A mély vallásosság, ez a harmadik aranyszál, melynek öltése ott ragyog Garay minden müvében. Mint egy imádság olyan a szűzies Szent E r- j zsébet történeté, és kinek keblében nem csendül nieg, mjnt az "estharang p, „Tihany“ verssora. »Tihanynak bérez tetöjép A Balaton felett Sötéten és magán áll Egy régi épület.« * Külön meg kell említenem, Garay alkotásának három remekét. Az ihletnek is vannak kiváltságos perczei, és a mit ily perczekhen alkot az iró, azon a halhatatlanság csókja ég! A nemzet pedig, mintha ő maga irta volna, közkincsévé teszi. Ez „Kont?, „A magyar hölgy“ és az „Obsitos.“ Tragoediában „Bápkbán,“ dalban „Kont,“ bohózatban „Peleskei nótárius',“ dalbau „Obsitos.“ „A honfi büszkeség“ és a néphumor kristály alakjai. „A magyar hölgy“ czimü dal pedig, miként a liliom vagy rozmaring virág, egyként illatozik a palotákban és a nádfedél alatt! * A köl|ő nagyságának kettő a próbája. Megértetté-e korát, korának eszméit, látta-e a jelenben a jövőt, és minő volt a hatása nemzetére! ? Nálunk politika és költészet szinte elválaszthatatlan. Úgy volt akkor is". Garay Széchenyi István mellé állott. Dallal erősíteni meg a nagy hazafi ujjitásait. Szinte látom őket küzdeni. Középen Széchenyi az ő büszke jelszavával, Magyarország nem volt, hanem lessz és mellette jobbról Vörösmarty, bálról Garay. Mindazok a koreszmék, melyek akkor még csak vágyak és remények voltak, meleg dalban szálltak szét az"ő ajkáról A jobbágyság felszabadítása, általános szavazat jog, közteherviselés, szabad. sajtó, egyesülés Er- délylyel és a magyar nyelv felszabadítása. Tolnamegye büszke lehet költőjére, mint politikusra is, a ki Bezerédj Istvánnal vállvetve küzd az egyenlőség, szabadság és testvériség örök igazságaiért. Eppeü mint Petőfi, ő is megjósólta a jövendőt és sejti, látja, hallja a szabadságharcz előjeleit. Midőn pedig folyt a nagy tusa a félistenek csatája, Garay lantja is szinte izzék és lángol. Á »Szabaddá lettél elnyomott magyar nép« czimü dala fenséges megnyilatkozása a népszeretetnek, »a honvéd halála« czimü pedig szólalás a honért küzdők előtt. Hatása a korra, különösen a negyvenes években | nagy, szinte: páratlan i volt; az elnyomnias • évtizedeiben a nemzeti gyász sötét napjaiban pedig megbecsülhetetlen. Dalaj az iskolákban a honszerelem égő csipke bokrai lettek, melynél az ifjúság fényt és meleget kapott. Es most egy szót még a költőben a férfiról! Munkáiból megismertem az embert is. Mintha tenyeremben tartanám szivét, úgy belé látok! Ki volt nagyobb ? ! A tehetség avagy a jellem ? Mit csodának inkább ? Az ifjú martyrt, a szüleiért rajongó fiút, vagy a gyermekeiért rajongó apát, a hitvest, a honfit, a férfit, kit meg nem szédit a dicsőség és meg nem tőr a balsors. Minden a mi nagy és nemes benne volt szivében, a miként: a harmatcseppben benne ragyog a világot átölelő nap ! Ez volt Garay János! Méltó, hogy szobrot emeljetek neki! Megtörtént! Te angyal az égben, a ki számon tartod a magyar nemzet tartozásait, arany könyved egyik lapjára ird be e szót l,etörlesztetett! Te pedig édes szavú költőnk nézz végig a tájon ! Szülő földetet, melyhez mindég a vonzódás aranyszála kötött. Nézd ott a Bartina, mely a tüzes bort termé, a tüzes bort, melytől megeredt Hári Jánosad mosolygó humora melynek kedvéért megírtad szikrázó bordalodat. Körötted áll Szegzárd népe, a kiket szerettél. De eljött honod az egész magyar nemzet. Törvényhozása, kormánya, irodalma képviselve van. A haza, mely rab volt, midőn te szemeiket behunytad. újra szabad. Jelszalyank „Excelsior!“ Küzdünk és harczolunk, sokszor önmagunkban is, de egyek vagyunk, midőn napjaink emlékét ünnepeljük, és egyek vagyunk a haza, a király és a szabadság szeretetében 1 Lengjen közöttünk nagy lelked! Kitörő lelkesültség s hatalmas éljen követte az ünnepi szónok gyönyörű beszédjét. Majd előlépett dr. Várad y Antal s elszavalta pályanyertes ünnepi ódáját, kit a lelkes közönség hatalmasan megéljenzett. A magyar tudománybs akadémia Lévay József, a Kisfaludy-társaság- Jakab Ödön, a Petőfi- társaság dr. Ken ed i Géza, a Nemzeti Szalon H o ck János, az újság irók Szathmáry Mór, Pécs szab. kir. város Bolgár Kálmán, Tolnavármegye törvény- hatósága Simontsits Elemér képviseletében helyezték el koszorúikat. Mindegyik beszédet is monTOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (23. sz.) dott s ezek közül itt közöljük Hock János orsz. képviselő nagyszabású beszédet, , melyet az eprekre menő közönség többszörösen éljenzéseivel és tetszés nyilvánításaival szakított meg. Tisztelt ünneplő közönség! Istent hirdet, aki hirdeti a művészetet. Mert hatalmas erkölcsi erő a művészet, szintén olyan légből származó kinyilatkoztatás, mint a hit; mindakettő közelebb viszi egy lépéssel a földhöz tapadt embert az örök igazság fényforrásához, a végtelenség eszményéhez : a mindenható Istenhez. Csak két eszköz van, a mivel az Ur a gyarló emberi sziveket a földi salaktól tisztogatja. Az egyik a vallás, a második a művészet. £>őt tulajdonképen ez a kettő egy. Mert a vallás a végtelenség eszméjéről csak beszél nekünk, holott a művészet az anyagon keresztül megsejteti velünk ezt a végtelentAzézt egyedül a müyéssu alkotás az a munka a földön, amelyhez a Mindenható egy cseppet mindig kölcsön ad az ő teremtő erejéből és hatalmából. A művész is azért tud kiválni a tömegből, mivel szivében többet érez a végtelenül tökéletesből. Hiszen az igazi művésznek csak annyiban vau szüksége a természetre, hogy az anyag segélyével érzéki jelvényekben lelkűnkhöz férkőzhessék. De az igazi művész, még ha a természetből merit is, abból is csak az isteni tulajdonságokat veszi ki: az igazat, a szépet, az arányosat, az összhangzót és az egyszerűt. Hogy minden remekműben csakugyan egy-egy isteni vonás lappang, arra nekünk kézzelfogható bizonyítékaink vannak. Kérdezzük meg a művészt, miért jön izgalomba, mikor tehetetlen erőlködéssel törekszik a lelkében élő eszményt az anyagban kifejezni? Ilyenkor mindig érez valamit a végtelenből, de vergődése, gerjedelmei, könnyei bizonyítják, hogy az a szépség, amelyet lelkében megérez, reá nézve örökké felfoghatatlan és minél tisztábban látja ezt az eszményt, annál kevésbé tudja azt az anyagban megtestesíteni. Vájjon miért ? Mert yégtelen. A teremtés pillanatában minden igazi művész lelkének fátyolén keresztül megsejt valamit az Istenből. Egy parányi a végtelenül tökéletesből. És még ez is önkívületbe hozza. Ilyenkor a művész lelke az a porszem, amely a ragyogó napnak egy eltévedt sugarát felfogja és visszaveri. Mikor pedig mi egy igazi remekmű előtt állunk, mi is felcsillanni látjuk benne ezt a bizonyos földöntúli fényt, amely semmi más, mint valamely isteni tulajdonságnak átsugározása a végesen. Szivünk ettől melegszik föl s visszafojtott lélekzettel állunk mi is mozdulatlanul, mint a hogy állhatott egykor az emberiség nagy prófétája Mózes, az © égő csipkebokránál, mert mi is közelebb érezzük ilyenkor magunkhoz az fstent. Szinte szeretnénk | térdreborulni és nézni, csak nézni fáradhatatlan vágy - gyal és éledéssel, mint ahogy nézzük a tengert, amely szintén ki nem fárad soh■, mivel ebben is is benne van egy vonása a végtelennek. A művészi alkotásokban tehát mindig van egy rész az Istenből. Ezért nem elégítheti ki az igazi művészt soha még a legremekebb alkozása sem. Mindig tud még tökéletesebbet érezni, mivel a végtelenség az ő mértéke. Ezért hajította el ecsetjét Apelles, ezért akarta szobrát összezúzni Phidiás, mert mindketten érezték, hgy csak halovány nyomait tudták visszaadni a lelkűkben megsejtett végtelennek. Hiszen ha a művészet csupán a természeti igazságoknak visszatükrözése lenne, akkor a művészileg tökéletes a fényképben bevégződnék! De az igazi művészet mindig több a természetes igazságnál. Isteni igazság lakozik benne. Ezt az istenit kell meg- érzékiteni hűséggel és egyszerűséggel, de mindig a művész leikével megvilágítva. Ez az oka, hogy a földön egyedül a művészet papjai hallhatatlanok. Minden, minden elvész a világon, csak az marad örök életű, ami az isteni tulajdonságoknak egy-egy parányát rejti magában. A virág elhervad, a gyümölcs megérik és lehull, százados tölgyek elporladnak, az ember pedig nagyságának és dicsőségének magaslatáról lebukik a porba, s mihelyt a sirba roskad, begyepesedett hantját közönynyel tapossa egy újabb nemzedék. Még a hatalmas világhódítót is megalázza a múlandóság törvénye. Megalázza a férgeken alul s mihelyt fejéről letörik büszkeségének koronája, nem cserélne többé vele az a földön futó koldus, aki fáradt fejét üditő álamra hajthatja le a porlepett utszélen. Minden, minden múlandó! Babilon kőfalai ledőlnek, a sziklákból összerakot bástyafalak elporladnak, Egyiptom gúláit eltemeti a futóhomok de az az egy s^em gabonamag, mely e földalatti síroknak mélységéből ezredévek múlva előkerül, tovább él, mert az isteni teremtő erőnek egy paránya van benne elrejtve. Annak a teremtő erőnek egy paránya, amely fölötte áll minden időnek és pusztulásnak. A művészet is azért örök, mert ezt a teremtő erőt rejti magában, és nem pusztulhat el belőle az, ami isteni. Gondolkozzunk csak egy kissé! Vájjon mi maradt reánk az elmúlt világok nagyságából ?! Semmi azon kívül, amit valaha művészi lélek megalkotott. Isten képére formál az a művész egy agyagi csomót. Eltemeti mesterével együtt az idő. Ezredévekig sötét földben pihen. Akkor napfényre hozza ismét az Ur, hogy hirdesse az ő szent nevet. Az izgó láva virágzó városokat temet el. Porrá éget bennük mindent, de tehetetlenül áll meg a művészi alkotásokkal szemben, mert nem pusztíthatja el bennük az istenit. Minden nép nyomtalanul pusztult el a törtérne- lemben, amelynek művészete nem volt és nemzeti
