Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-06-05 / 23. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (23. sz.) 1898. junius 5. & MT ^ JfíJ'lOS. * ^ l Szegzárd életéből ez az egy nap: 1898. évi junius hó 5-ke tisztán, egyedül, kizárólag az övé. Övé, a földön sokat szenvedett, azután férfi kora delén az élettol megvált, derék, igaz szivü, magyar érzésű költő-é! Tisztelőinek hoszszu, szívós, kitartó munkássága, soha nem lankadó tevékenysége hozta létre az érczszobrot, a mely kétségtelen művészi becsével századokon keresztül fogja hirdetni szülőföldének elismerését, kartársainak háláját s az ő hervadhatlan dicsőségét. Egy rég elmúlt korszaknak, mely hazafias erényekben kiválóan gazdag volt, fellobbanó lelkesedése ültette el a kis csemetét, mely 38 évi gondos ápolás után, a viszontagságos idők mostoha viszonyai közt, csak most válhatott életerős, gyümölcsöző, hoszszu életre hivatott, terebélyes fává. Nem tisztelői érzésének hervatag volta, nem a költői munkásság iránti elismerés csökkenése, nem a magyar szív szülte lelkesedés lelohadása volt az oka, hogy ily hoszszu űdő volt szükséges a hála tényleges megnyilvánulására, hanem egyedül a kedvezőtlen gazdasági viszonyok bénitó hatása érvényesült. De hoszszu, vagy rövid idő telt el a jó, a nemes szándék megszületésének pillanatától, mellékérzésnek el kell enyésznie a es valóság előtt, hogy ime ott áll, ott f|^.eL;|dik büszkén, vármegyénk egyetlen Lslq költői alakjának: Garay Jánosnak, nip I emésztő erejével daczoló érczszobra. gl az érczszobrot, midőn a boritó lepel leli róla, könynyező szemmel állták körül ffijp&vLik azt hoszszu időn át lelkesedéssel |1| tfuyfrsrveik megvalósulásaként tekinthették; továbbá a fiatalság, az utókor, a mostani nemzedék, mely hivatva van arra, hogy az elődök igaz érzéséből lelkesedést merítve, a hazafias eszmék hősévé avatassék fel; végre 7. -O 3zer számra az áldott magyar nép: a nemzet ^erincze, hogy jelenlétével, sokaságával, hangának dörgésével bizonyitsa, • miszerint szive, az az igaz magyar szív, soha nem lankadó hazafias érzésektől dobbant meg. A magyar nemzet, a népek nagy ocze- ánjában elenyésző, csekély számmal van képviselve./ Hosszú, viharos idők ádáz harczai, melyek mindég az önvédelem harczai voltak, letörték Árpád nemzetét. Megfogyott számban, megfogyott hazája kiterjedésben. De nem fogyott meg felszívó erejében s a magyar föld iránti rajongó szeretetnek a meghódítottak szivébe való átültetésében. Hiszen ha körülnézünk, a magyar nemzet kisded csoportja körül immár egy, idegen származásról tanúskodó nevekkel ellátott, lelkes magyar népet találunk, mely mintha csak a magyar földből mindég kisugárzó hazafias érzés alakította volna át, éppen oly tüzvérü, oly lángoló, mint az, kinek ereiben Árpád utódainak vére buzog. A csendes természetű német, a műveltség sugaraitól kevésbé áthatott szláv ivadék, ha a magyar földet egy emberöltön át lakja, gyökeresen megváltozik s lesz belőle az idegen kultúra felvételére alkalmas, de hazája minden porszeméhez fenkölt érzéssel ragaszkodó magyar hazafi. S ez igy van jó, mert Árpád nemzetének nagy sokasága a körül lakó idegen népek érdekében, azok megvédése közben vérzett el, kell tehát, hogy azok immár saját véreik átengedésével pótolják ki a magyar nemzeten esett csorbát’s igy'tegyék képessé, hogy nagy hivatásának hozzá méltóan megfelelhessen. A magyar nemzetnek lehetnek hibái, tán oly sok, mint ellenségei ráfogják, de ha nem ismerik is el, vannak nagyszabású erényjei is s ezek között nem utolsó az, hogy a hazafias érzést, a magyar földhöz való hü ragaszkodást rendkívül megböcsüli s ily esetekben háláját, elismerését kifejezni emberfölötti hivatással bir. Tanúság reá az érczszobor, melyet Szegzárd lakossága, úgy szóllván porszemenként és soha nem lankadó buzgalommal hordott öszsze, hogy _a magyar költő iránti lelkesedésének maradandó emléket biztosítson. Minden ékesszólásnál jobban hirdeti az, hogy a magyar hü, odaadó és hálás s nagyjait megböcsülni képes. Dicsőség az érczbe öntött költő alakjának ; dicsőség a művésznek, ki lehelletével az TÁRCZA. Üdvözlet Tolnának! iray János a nagy költő szobra leleplezése alkalmára Irta: VlD.íK JÓZSEF plébános, Baranya megyéből. állok én Tolna vármegyében, egzárd város kellő közepében, bámulom azt a szobrot, — némán, at egykoron »Salamont,« — ki ajkán 'cot szóra nemzete fejére, :ot mondott édes nemzetére. k reád viszály hona! — dörgött. a fogoly bilincse megzörgött. italan Ítéleted áltól* fosztottál fényes koronámtól. ‘•szálynak ördöge dúl benned, logságod abba kell temetned. és viszály lesz a nemzet átka, viszálynak lesz örök hazája, s eged felhője közt néha, gy fényes csillag meg is villan, a bolygó csakhamar odább száll, a pártdüh — egyaránt leszúrná. emény »Kont« s harminczkét vitéze ? ármány halált mond fejére, ént »László« a nemzet nagy hőse ? £ jön, — gyáva lesz belőle. Összedulva, széttiporva — minden Oh segíts hát rajtunk ’te nagy Isten! Nézd! — a költő szobra egyre éled. Hol körülte annyi nép sereglett. Izma rándul, — vér — pir — fut el arczán, Szóra nyillik, — szó hangzik el ajkán : * » Templomba ha mégy, —- édes gyermekem ! Szentelt vízzel, — keresztet vess nekem.« ■»Imára kulcsold szépen kis kezed! Imádjad szívből édes Istened! Imádkozzál buzgón í— szülőidért I Szülőiddel együtt é szép honért: Hogy szűnjék meg köztünk a bősz viszály, Az ártatlan imája égbe száll.« Hallottuk »költő« ! halljuk szavadat. Emlékedre állítjuk szobrodat. Miként e kőre művész alkotott Mesteri kézzel hű ábrázatot: Akként a »költő« szívbe véste azt, Ami a szívben édes kéjt fakaszt. GrStrSL3T TSL23.0i3_ Nagy s fenséges ünnepet ültünk a tegnapi napon, midőn Garay Jánosnak, a K o n t, az 0 b s i- tos, a Szent-László s az Árpádok halhatatlan költőjének érczszobrát lelepleztük. elhunyt jeles alakját az utókor számára meg- 1 testesítette; de dicsőség mindenek felett Szeg- f zárd városának, mely a jó ügyet önfeláldo- - zással, oly hoszszu időn át, egész odaadással szolgálta! b. Ä Garay albumból. ^ * „Kont, a kemény vitéz“. Az volt az általános hatás, az volt az országos diadal! Nem kisebb művész szavalta Garay balladáját, mint Egressy Gábor. S mi többiek, fiatalok mind utána szavaltuk. Nem volt fiatal ember, aki Garay Kontját, a kemény vitézt, valahol el ne szavalta volna. Az volt ellenállási részlet a hangversenyeken. Balladát az előtt is Írtak sokat és szépet, de olyant soha többet, mint Garay Kontja, mely a férfit egész emberré alakítja át. Hangja egyszerű mesterkéletlen, de rövid mondásaiban erő van, tűz és igazság. Tárgya örökké rokonszenves marad, a mig magyar szivekben a szabadság széretete él. Én még élő tanúja vagyok annak a kornak, melyben Garay Kont balladája bejárta az országot, mindenütt felélénkítve az alvó közlelkületet s bizonyságot tehetek róla, hogy magyar költő müvének soha ennél nagyobb hatása nem volt. Üdvözlet a honfiaknak, kik ötven év múltán a költő alakját érczben megörökiték. Budapest, 1898. márczius 28. Dr. Jókai Mór. Ä z özvegy. Lerepül a menybül Garaynknak lelke . . . Tova száll, oda száll, Hol bölcsője renge! Nézi hosszan néii Oly jól esik néki . . . „Nem feled a nemzet ., Még mindég a régi.“ Emlékét emelik, Száz koszorú rajta, A hírét, hírnevét Hangoztatni hallja! Maradna, ha tudna . . . De ime újra száll, megy . .. Valahol, úgy búsul Egy szomorú özvegy ! Csak hozzá, csak oda, Néki a virágot I Csókdossa, suttogva : „Oh áldott, te áldott“! Rátkay I^ászló. Episód Garai János életéből. Irta: Garay Antal. Hej, de régen is volt, mikor a mi Muki bátyánk Pestről, haza jött; vártuk már vagy három napig, Muki csak nem jött. — Anya már nagyon aggódott, hogy fia nem jön, bizonyosan a Dunán valami baj érte. — A dereglye elsülyedt, ebben a nagy szélviharban, és ő sohasem látja többé az ő kedves fiát. - Apa is aggódott már. — Talán a kolera okozott valami bajt.----■ De Apa nem az az Ez alkalomból itt közöljük Szász Károlynak korábban irt czikkét, melyben méltatja Garay János költői működését. Keveseknek adatik az örökkévalóság számára Írni, még azok közül is, kik koruknak teljes mértékben eleget tettek. A Hőmérők, Danték és Shakespearek, még a nagy nemzetek nagy irodalmaiban is ritkák. Nevek, melyek az emberiség szellemi látkörének égboltozatán örökfényü álló csillagokként tündökölnek, melyek helyöket és fenyők erejét soha sem változ-t tátják, sőt inkább az idő és évszak biztos meghatá-f rozására szolgálnak — az ily nevek két kezünk ujjain : megszámlálhatók, — csak kivételek maradnak az j emberi szellem történetében. Az is elég ritka érdem, hogy valaki egy nemzetnek, egy századnak vezércsillaga maradhasson ; s a halandó ember, saját buborékvoltával kibékülni nem tudva, nem akarva, szívesen megadja az ilyeneknek az aránylagos’ halhatatlanságot; nem törődve azzal, hogy más nemzetek nem ismerik el s a jövő század visszaveszi a pazar előleget. Általában véve azt is érdemnek és a sors sze- rencse-ajándokának kell elismernünk, ha valaki közvetlenül saját korának teljesen megfelelhetett: ha hatott azokra, a kik hallgatták; nemes érzéseket ébresztett körében s magán viselte a nemzedék jellem bélyegét s ki tudta fejezni érzelmeit annak az öltőnek, a melynek irt és dalolt. Huszonnyolcz évvel halála után ismerjük el s szívesen elismerhetjük Garayról, hogy ezek közé tar-
