Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-05-22 / 21. szám
3 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (21. sz.) 1898. május 22. jón meg a buzaértékesités természetes módja mellett s várja be békén az aratást s azután kész áruján a piaczi áron adjon- túl. , A miniszter intézkedését pedig minden vonalon és mindenki szívesen hallgatja, kár, hogy az üzleti szédelgésnek csak egy nemére, az úgynevezett gabonauzsorára terjeszkedik ki. A helyzet az, hogy jámbor falusi néphez gépgyárak ügynökei néznek. Megvétetnek vele törlesztésre, váltó vagy adóslevél •obligójával gazdasági eszközöket, aztán — nem azt szállítják, hanem a kötlevél hamisításával, vagy más furfangos módon szállítanak négyszeres áru gépet. Megyénk egy helyén történt meg, hogy a roppantul kiöltözött pesti vigécz mint vezérigazgatót mutatta be magát. Borközi állapotban rávett egy módos gazdát, hogy tanúsítsa, miként a községükben járt. Az igazgatósága előtt önigazolásul kell ez. Egy ilyen szívességet hogyan lehetne a vezérigazgató urnák megtagadni ? S mi Jett a vége ? Az, hogy két hét múlva megérkezett egy cséplőgép s mikor a gazda hülle- dezett s nem fizetett, a gépgyáros beperelte s a tárgyaláson felmutatták a csalárd utón mesrszerzett, gyanútlanul aláirt czifra kötelezvényt. A miniszternek ebben a kérdésben is határoznia kell s erélyesen a hydra-fejére hágni ennek az üzleti szédelgésnek. Magát a pénzügyi, adóügyi törvényt és szabályokat is méltán sorozhatjuk sok esetben a kis gazda megrontóivá. Éppen, hogy e sorokat írjuk, látott napvilágot Lukács László pénzügyminiszternek rendelete, mely szerint eltekint az adócsökkentés Írásbeli bejelentésétől a járatlan, jobbái’a írástudatlan kis gazdák érdekéken. Tavaly, midőn részleges, aszály volt vidék szerte, hányán nem részesültek adóelengedésben, mert nem tudták, hogy az adó leengedés iránt kérelemnek szabályszerű 1 bélyegezett istáncziákon kell előterjesztetnie. Aztán fináncz -szempontokra helyezkedik- már az a meghatározás is, mely az elemi károk konsta- tálhatását vidékszerte általános elemi csapás esetére teszi. Mikor a törvényhozás ezt a törvényt alkotta, a magyar gazda nem ismerte pl. a hesszeni legyet. Ennek a gazdákat fenyegető állatnak pedig az a kedves tulajdonsága, hogy nem ismeri a pénzügyi törvényeket és szabályokat és igy általános elemi csapásként nem pusztít. Egy-egy gazdát tönkre tesz, aki nagy busán júniusban fölszánthatja földjét, de minden gazdát nem pusztít ki. így aztán nincs elemi csapás, következőleg nincs adóleengedés. Mert adóelengedés csak általános elemi csapás esetén van. De mit használ ez Péternek, hogy Pálnak termett, ha neki nincs mit aratnia és mégis annyi adót fizet, mint Pál. Mit használ, mit eredményez ? Keserűséget. Nagyon helyes lenne a pénzügyminiszterhez a kérdés ezen része érdekében a megyének fölirni. A mit a miniszter most oly elismerésre módon a méltányosság javára elintézett, vegyék tudomásul gazdáink, de az ő érdekükben kívánjuk, hogy ne éljenek vele. Rossz napokra vegyük tudomásul a miniszter rendeletet, most pedig bő áldást a magyarnak! & Elemi károk eseteiben, melyekről föntebbi czik- künk szól, mint tudva van, hivatalból való eljárásnak nincs helye s az adót csakis szabályszerű Írásbeli bejelentés alapján engedik el. A pénzügyminiszter most kijelenti, hogy két megbízottnak szóbeli jelentését is elehet fogadni, de csakis a törvényes szabályokban járatlan a többnyire Írástudatlan kis gazdák érdekében, nincs azonban megokolva eme kedvezmény a nagyobb birtokosoktól és uradalmaktól az elemi károk írásbeli bejelentését követeljék, ellenben a földmives osztályhoz tartozó kisbirtokosok érdekében kiterjeszthetik a méltányosság legszélsőbb határáig a megbízás utján való kárbejelentések elfogadását. TÖVISEK. { ül ö z "ül g* 37- e 1 n Is:. Zug a vád, nincs városunkban Békesség és nyugalom, Mondják, előttünk a morál Ismeretlen fogalom, . Lárifári, üres beszéd Rendben van itt a széna! Közügyért, ha pörölünk is, Nem a kenyerünk a szcéna. . . . Kővel sárral dobni egymást Szoktuk ugyan olykoron Például ha utkövezés Yan előttünk tárgysoron, Készek vagyunk hajbakapni A mi másutt csak mis-más, Ha czimeznek csupán T-nek, Már elönt az epeláz. Ádáz dühhel, vad harraggal, Csinálunk politikát, Menydörögve szavazunk le Vasutat és uj patikát. Társaságban — ki ott nincsen, ' Maijuk a hogy csak lehet; Ám az ott levő stréberrel Hajlongva fogunk kezet. Szóval, mi békésen élünk, Rendben van itt a széna! Közügyért bár hajba kapunk, Nem kenyerünk a szcéna. ______ Két SS. ii á/boru.. Nem képzelek nagyobb őrültséget és rettentőbb bűnt a háborúnál. Az ősemberi vadság, a fékezhe- tetlen állati szenvedély kitörésének undok ördög-faj- zata ez, ki büszkén hordta istentelen uralkodásának vértől rozsdás, dicstelen koronáját az emberek között már évezredekkel ezelőtt is, de fájdalom — büszkén hordja ma is, — igazolva, hogy az emberi lelkek szelidülése, az elmék mivelődése, az érzelmek nemes- bülése: mind-mind csak fikcziő, csak egy nagy és fényes hazugság, mit lépten-nyomon megczá- fol az élet, a tapasztalás / . . . Mert ugyan micsoda észszerüség és igazság van abban, hogy a földhöz ragadt szegényt, kinek a ve- rejtékes munka mellett sem lévén meg —| sok sorscsapás miatt — a betevő falatja, hát hogy legyen, hogy pár napra mégis — úgy, ahogy — tengethesse' nyomorult életét, az ultima ratióhoz folyamodik és bűnt tesz és lop: elitélik; micsoda ésszerűség és igazság van abban, hogy az egyes ember megölése — mely talán egy borzasztó felháborodás őrült pillanatában s önkívületben követtetett el — halállal, vagy hosszas börtönnel sulytatik, — mig a háborúk sokszoros gyilkosát, éppen a vérontás mennyiségének perczenije szerint, kettős zsold, hírnév és dicsőség koszorúja, előléptetés, |éljen1 és »/aps« és mindenféle anyagi és szellemi előnyök illetik |! . . . Milyen nyomorultul — nevetséges a bűnös emberek gyarló felfogása az erény és vétek fokozatainak megállapításában! . . . Az éhező s e miatt tolvaj- bűnös — közönséges gazember, kit el kell ítélni; a hetyke párbaj hős, a lovagias duelláló, ki a tyúkszemére hágást — pardont nem ismerve — fegyverrel torolja meg s lelövi, vagy levágja — vivási nagy tudománya folytán — az ártatlan családapát = dicsőített modern gavallér ember, kire az a 8 napi vagy fél évi államfogház nemhogy újabb jellem-árnyat vetne, de sőt növekvő Hold-ként csak emelkedik a fényben, a tisztelet teljességében! —--------Az igazságtalan és oktalan csaták bátor hőse pedig, lett légyen azelőtt egy közönséges kalandor, semmitsem koczkaztató elzüllött fráter, — ha sikeresen tud sok vért ontani, szerencsésen tud sok embert ölni = a legnagyobb dicsőség glóriájában ragyog, — neve ajkról ajkra száll, — hírneve örök ! ! ! . Óh balgatag világ ferde felfogása — — mikor szakad véged? — — Azt hiszem: soha! — Awagy mikor jön el az az arany idő, hogy az örök béke boldogító szent áldásainak létesítésén magasztos fellángolással, csendben, de kitartó nemes munkával fáradozó polgári hősök homlokát szebb babér ékesítse, mint a gyilkos csaták véletlen hőseiét 9 .. . Megint azt hiszem: soha! — — — Legjobb lesz azért napirendre térnünk a nagyon komoly dolog felett s rózsaszínű fátyolt boritanunk a sötét képre, mely ezt mig egyrészről jótékonyan elfedi, addig másrészről a humor piros tárlatán ruhájába öltöztetve a világ sarlatán gondolkozását, azt mondatja velünk: »Sohse busulj, légy vig — így lesz ez, mindég igy!,. .« Nevessünk,- tréfáljunk, hisz messze van a csatatér jelenleg. * »Miféle háború ez Uram ?« — kérdi tőlem múltkor egy tudatlan vidéki polgártárs. — Hát mondok, ez vizi-háboru! - — — »Má minthogy Szegény Leona! . . . . Szinte nevetséges, bohó történet, de elég komoly ahhoz, hogy az első fájó könyet a szemből kicsalja; hogy utat nyisson a megfakadó bánatnak. A lassan felszálló köd mosolygó édes arczát homályba vonta, s elmosódó képe helyet adott a megújuló futó lángnak. Sírok én édes elfelejtett Leona — anélkül is, hogy maga a fehér ruháját felöltené és rám mosolyogna, — eleget! II Szépséges szép asszonyom, ne nevezzen bitorlónak, ha mégegyszer vissza kívánom ölelni a kebelemre! Nem úgy, mint régen rajongó szerelemmel, csak a csudatévő álom megbonthatatlan erejével. Tiszta az én szivem az Ön szerelméért való rajongástól, mert nem akarom meddő ábrándokkal sötétíteni a lelkemet. De lássa, szépséges szép asszonyom, az én lelkembe is beleszál úgy néha egy-egy csöndes álom még meg nem rontott akkordja. Ilyenkor aztán magam sem tehetek róla, ha dalba fonom a széthulló akkordokat. Igaz ugyan, hogy nincs abban a dalban valami lélekreható összhang, — mert az üres, hiányos közöket a feledés megrontotta. Jól esik ez nekem igy is! Senki sem dobja el az utolsó rózsát, ha a hervadás megcsapta is a szirma széleit .... Igen, szépséges szép asszonyom, az Ön lelke valamikor egy volt az enyémmel. Talán csak az a fiatal, ábrándos kedély volt az oka, hogy a mi leikeink találkoztak, de lett légyen akármi is, szerettük egymást. A forró nyári lég zsibbasztó mámorként ülte meg mindkettőnk lelkét, s a csöndes, álmodó szivek lassan összefonódtak, mint folyondár és fa. Talán kegyedet is az unalom kergette mellém, s engem is a tétlen egyhangúság űzött akaratlanul is ä kalandra. Hanem hát a véletlen sors úgy akarta, hogy az a két fiatal szív, — mely azóta régen leélte az ábrán dók idéjét, — sokkal szorosabban fonódjék egymásba, mint a kalandra, szórakozásra vágyó szivek. Csók és ölelés nélkül, szótalan vonzalommal szerettünk. Né feljen szépséges szép asszonyom, nem volt annak a titkos, ideális vonzalomnak egyetlen pillanata sem, mely az emlék föllobbanásakor pirt késztetne arczára. Az egész egy röpke, múló mámor volt, mely a szív húrjait édesen megrezegtette; valami andalító dal, mely átjárja a szív minden atomját, lassan átszü- rődik a vérbe és szerelmet sejtet. Pedig talán nem is volt az! Ha a csöndes együttlétben a lagúnák szellője csapkodta volna arczunkat, s valami lágy barcarole-t hallottunk volna átszürődni az ózonos levegőn: — Ki tudja ? *— tán elválhatatlanul forrtunk volna egymásba, s most ezek a reminiszczencziák sokkal keserűbben érintenék lelkemet ? De' nem igy volt. Az egész történet beleolvad néhány meleg kéz- szoritásba, ábrándos mosolyba; az emléke meg semmi más, mint egy föl-föllobbanó gyér láng, mely tán fényesebb a többinél, de égetőbb nem. Ezt nem tilthatja meg az én lelkemnek senki, — ezért — szépséges szép asszonyom, — Ön sem fog bitorlónak nevezni, Nem Önt álmodom én vissza, nem az Ön képe bolygatja ineg a szálló, bus akkordokat, hanem azé a bodros, halavány képű gyermekleányé, a kinek a szive akkor szabad volt még, s a kit velem együtt ringatott az a szép nyári lázálom, a mely ma immár nem több a hamvadó emléknél. Ne vélje hogy Öntől követelem vissza a megsemmisülő ifjúságot, a romba temetett ezer álmot. Ha szabad volna Ön mint réges-régen az a bodros, halavány képű gyermekleány volt, most a lagúnák szellője, és zsongó barcarole ária nélkül is odaborulnék lábai elé, mint azt akkor elmulasztottam tenni mert látom, hogy az a lázálom több volt a futó rajongásnál, több a megsemmisülő gyermeteg vonzalomnál. Nem volna hatalom, mely Öntől elszakítana! Most csak fölidézem a képét, s a szálló czigaretta füstben bókolok annak a bodros, halavány képű gyermekleánynak, mert jogom csak erre, csak ő vele szemben van. III. Föltárom magának a szivemet őszintén, igazán: ismeije meg, a mit kíván! Azt hiszi ugy-e, hogy mélységes csend van odabent is, mert a hullámokat elsimulni látja? —I Nagyon téved! Azt hiszi ugy-e, hogy az első vigasztaló szó „requiescat“ volt annak a mélységes fájdalomnak ? — Balgául hiszi! Azt a múló boldogságot, — melyet néhány pillanat lelkembe átültetett, — elsiratni kevés az én könyem, elfeledni rövid az én életem . . . . S most bevezetem az én szivem világába. Nagy kendőt ölta
