Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-05-15 / 20. szám
2 ban gyönyörködve és elmerengvén a múltak történetén, melyet a spanyol vitézségnek oly sok diadalt szereztek. Ha egyéni vitézség döntené el sorsát a mostani ütközeteknek, akkor könyedén győzött volna a harczvágyó spanyol azon a napszánámal toborzott soldatestán, a mely csak azért nyújtja a háborút, hogy a napidija járjon. Nem ránk tartozik az óczeánokon végbemenő borzalmak politikai jelentőségét és a jövő esélyeit mérlegelni, de jél fest az uralkodó századeszme, a demokraczia javára látni, mint sietnek az európai szuverének Mac Kinley urat, a ki csak polgár bölcsőben született biztosítani, hogy ők nem fognak beavatkozni a háborúba, hanem kiszolgáltatják a kis királyt, Kubát, Manillát, csak ne méltóztassék Amerikának haragudni. Minden ágazatát az életmódnak, gondolkozásnak, más irányba terelték a tudományok. De talán sehol sem iparkodott oly nagy végletbe, mint a hadviselésnél. Azok, a kiket mint ellenségeket szembe állít a sors, — nem is látják egymást. Mértföldekről irtják egymást tömegesen. Borzalmas lesz az ilyen csatatér. Esztelen vagy lelketlen, a ki a háború felelősségét elviselni kész. És mert ez igy van, remélni lehet, hogy a fegyveres béke a vén Európában átvedlik igaz, áldást fakasztó békévé. Fölszabadulnak milliók, hogy emberi igaz hivatásukat betöltsék. Vájjon igy lesz-e ? IRODALMI CSARNOK. Dal a dicsőségről. Hogy ha te nem volnál, Kis fiam azóta: A te apád, ki tudja tán Hires ember volna ? Mind a mit csak érzett, Dallá szőtte volna, A helyett, hogy éjjel-nappal Veled játszadozna. — De ha te nem volnál Kis fiam, azóta: A te apád nagyon, nagyon Boldogtalan volna. Mert nincs a világnak Annyi dicsősége: A mely a te egyetlenegy Csókoddal fölérne. Szabolcska Mihály. Álmaimban andalogva Jártam messze tájakon, Hol a napnak tűzsugára Mindent bűvös fénybe von, Hol az ég is szebben ragyog — S csak a virág hint illatot. Hol babérlomb üde zöldje Édes gyönyörrel kínál: — Tháliának Templomában Hol rám hir vár múzsámnál. . . . Álmodtam, de fólriadtam S a tündérkép oda van. * Délibábos rónák helyeit -r- Hótakarta télikép, Óh, azok üdve, álma Nem hagy nyugtot semmikép, Ábrándok, ha szerte szálltak Könnyet ejtve kézdezem: — Mi lesz majd a pálya vége ? — S nem felel — ah! senkisem! _______ Tuboly Kiementin. "b-u-ta, TulII. Irta: Kiss Béla István. Szülővárosom végén egy magányos házikó áll. Akkor, midőn ruhámmal napanta nyaldostam az iskola padjának porát, — egy magányos nő lakott ebben a házikóban, akit közönségesen „buta Julinak“ neveztek. A városban nem mutatta magát. A gyermekeket úgy óvták tőle, kogy a „buta Juli“ gonosz nő! Atyám igen jó és szelíd férfiiu volt. ő nem osztozott az emberek eme nézetében, soha sem szólt rosszat Juliról. Ha kérdezősködtem, igy felelt: „A Juli, egy szánalomra méltó nő,“ Szép tavaszi nap volt. Mi gyermekek seregestül mentünk a város végén levő „Szilfához“ ibolyát szedni. Midőn a házikó elé értünk legtöbben sebes futással rohantak el, csufneveket kiabálva. Én nyugodtan mentem utánok, sőt még a ház ablakán is benéztem. Mikor Julit megpillantottam, olyan különös érzés fogta el keblemet. Feléje nyújtottam ibolyámat. Szegény, hosszan nézett rám, könyek szöktek szemébe, behitt a szobába és ott hevesen a keblére szorított. Én csakhamar jól éreztem magamat nála. Olyan benyomást tett rám, minőt egy asszony sem! Ötven éves lehetett. Fájdalomtelt arcza nem mutatta e kort, mig őszbe menő haja az öregséget juttatta eszembe. Szüleim után tudakozódott s mikor nevüket hallotta, újra sírni kezdett. Ez idő óta a háznak állandó látogatója lettem- Atyám nem ellenkezett benne. Jól is tette. Az emberek igen tévedtek a „buta Juliban.“ O egészen más volt, mint a milyennek hiresztelték. A szünidőben mindennap ott ültem néha 1 óra hosszat is lábainál, mig ő szép meséivel mulattatott, melyekből sohasem fogyott ki. Mikor az iskola kezdetét vette, látogatásaim rövidebbek lettek, de annál tanuságosabbak. Sokszor segített föladataim elkészítésében. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (20. sz.) Az évek röpültek. Engem már készítettek a középiskolára és a „buta Juli“ ebben is segifcé- gemre volt. Végre egy derék pap úgy gondolá, hogy már megpróbálhatnám a tképző intézetet. Búcsúznom kellett.' Megvallom, hogy ez a bucsuzás Julinál esett nagyon nehezemre. Mintha most is látnám, amint reszkető hangján hozzám szólt:-— Vigyázz magadra. A tudás dicsőségvágyat ébreszt, mely megöli a szivet. Vezéreljen a Mindenható ! Elutazásom után a legközelebbi hazamenetelemkor ismét megjelentem nála. Az egy év leforgása alatt nagyon megöregedett. Egy alkalommal hosszú távozásra készültem. A „buta Juli“ kívánsága folytán elmentem a „szilfához“ melynek óriási lombjai alatt egy pad állott. Leültünk, ó némán bámult maga elé, mintha — a távoli láthatáron, melyet a lenyugvó nap utolsó fénysugarai megaranyoztak -— keresne valamit; szemei mereven csüggtek rajta, ami beesett arczának olyan furcsa kifejezést kölcsönzött. En sem tudtam szavakat találni, én is némán bámultam a messze távolra. Végre megteltek könynyel szemei, igy szólt: — Arra mentek ők is, de nem jöttek többé vissza; arra mégysz most te is. — De én vissza jövök, Juli néni. De mondja ki ment 'arra ? Most hevesen megszoritá a kezemet. — De nem szólsz erről senkinek ? — Megígértem. . — Régen volt, úgy harmincz ével előbb, mikor az emberek nem „buta Julinak,“ hanem szép Juliskának neveztek. A közül, akik most megvetnek és gyűlölnek, akkortájt örültek, ha köszöntésü- két viszonoztam. Több holdnyi területet mondhattam magaménak. Mikor 18 éves lettem, meghalt anyám; atyám már rég a sirba szált. A fiatal emberek nem találtak nálam kegyelmet. Rokonaim emiatt idegenkedtek ; nem szerették, ha a mulatságokat szívesen ' mellőzve, szobámban az olvasással töltém időmet. Az volt egyedüli törekvésem, hogy jövendőbeli J férjemnek nagy tudományunak kell lennie, akit a ' világ is megbámuljon s akire én büszke lehessek. Ezt a helyet, hol most vagyunk, sokszor fel- ] kerestem. Itt találkoztam vele először. Egy szegény napszámos fia volt. Az iskolában tehetségét mindenki bámulta. Itt beszélt velem vágyairól, reményeiről. Meg- | sajnáltam, s ő férfi volt, igy könnyen lehetett rajta | segíteni. En gazdag voltam, adtam neki annyit, hogy Jj a városba mehetett magát kiképezni. A szünidő alatt j mindig nálunk lakott. Szánalmam szerelemmé vál- ^ tozott és ő is szeretett engem lelkének egész mele-1 gével. Még egyszer elakart menni, dicsőséget szerezni, | hogy méltóvá legyen hozzám. így beszélt és én meg I voltam elégedve. 1898. május 15. TÁRCZA. Az álmok elrepülnek. Az álmok elrepültek, A valóság maradt Puha fészkünkbe ültek A zengő madarak. Röpködtek ágról-ágra Egymás után híven ... — Mint énekes madárka, Úgy repesett szivem. Dalolta, hogy szeretlek, Madár-párját a him Ajkad, szemed, szivednek, De csattogott a rim. Megértők, viszonoztuk A hűség eskü szót És szépen összehoztuk A fészekhez valót. Az álmok elrepültek, A valóság maradt; Puha fészkükbe ültek A zengő madarak. S már nőnek tollasodnak, Az édes uj lakók — Jaj istenem, maholnap El, tova szárnyalok. > De mily csodás igézet Az ott az ág bogán : Ha már a nyár belépett, Nem zeng a csalogány. — S milyen csodás igézet Ez itt kis. fészkemen: Zeng, zeng dalom tenéked Örökké szerelem! Dömötör Pál. A szerelem halottja. (Igaz történet.) — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — Dombóvártól mintegy félórányi járásra eső baranyai kis községben V ...... D .... n szomorúan kongnak-bongnak a harangok. Nem is csoda, hisz most viszik ki „szép csendesen a falu gyöngyét a temetőbe.“ Virágokkal, koszorúkkal borított koporsóját négy bokrétás vállu legény viszi, hat fehérruhás leánypajtása meg kiséri. Szivszaggató zokogás közt lépdel a koporsó után öreg s özvegy édesanyja. A felvirágozott deszkakoporsó öregsége gyámolát, élte felviditóját, szemefónyét, mindenét, szerelmetes magzatját zárja el előle. Oda sietett ' öröme, boldogsága, reménye. Szomorú égy menet a temetés, de kétszeres fájó az, midőn egy élte virágkorát élő, gyönyörű szépségű tizenkilenczéves leányzót kisér a sirba szerető jó édes anyja. A legszebb leány volt a faluban a szöghaju, kékszemü, rózsás arczu, mosolygó ajkú, formás termetű Szeledi Maris. Jómódú telkes polgárlegények vetekedtek egy-egy mosolyáért-— jó szaváért. De ői a szegény zsellér leány szive legszentebb érzelmével, ‘ odaadó hü szerelmével egy hozzá hasonlóan szegény J szolgalegényt, a szálas derék Széles Ferkót szerette. | A midőn vasárnap délutánonként a falu legenyei s i leányai vig muzsika mellett mulatoztak, legsziveseb- ben csak a Ferkó gyerekkel járta a szépséges Maris a kopogós-ropogós csárdást. Hizelgett is a hetyke 1 legénynek a szép leány kitüntető figyelme. Hitegette, J ámitgatta is egy ideig viszontszerelmével, de midőn j később terhére kezdett válni a szerelmes szép, de ,1 szegény leányzó, hogy -szabaduljon tőle, itt hagyta a falut, elment máshová szerencsét próbálni. A szerel- j mes leánynak meg azt hazudta, hogy elmegy jobb I helyet keresni, hogy igy többet szerezvén, mihamarább ( megtarthassák a lakodalmat. Hitt a szerelmében vak leány a csalfa beszédnek, hűségesen várt kedvesére • s a farsangban nem egy jóra való, tisztesseges legény kezét utasította vissza. A múlt hét szerdáján bement a szép Maris édes anyjával együtt Dombóvárra a hetivásárra egyet-mást bevásárolni, no meg szentül hitte, remélte, hogy ott találkozni fog rajongásig szeretett kedvesével. Felöltötte legszebb ruháját, magára vette vadonatúj túli piros szoknyáját, kupikék röpikéjét, k^t sor gyöngyöt akasztott a nyakába, virágot — tulipánt tűzött a . keblére, mert tetszeni akart Ferkójának, megakarta hóditani teljesen magának. Csicsergő jó kedvvel ment el a dombóvári piaczra, ki hitte volna, hogy oly szomorú lesz a hazatérése. Benn a városban tudakozódott jó ismerőseitől kedvese után, eleinte hallgati
