Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1898-05-15 / 20. szám
3 Enyhe márcziusi idő volt, midőn itt, e fa alatt búcsút vett tőlem. Sokáig beszélgettünk jövendő boldogságunkról. Budapestre ment. Levél, levél után jött onnan. Szerelem és hazavágyódássai tele, hogy engem és fimagzatát keblére szoríthassa. Levelei mind ritkábbak lettek. Már nem heszelt szerelemről, hanem hir- és dicsőségről. Végre levelei teljesen elmaradtak* Megint márczius lett, négy év után elutazása óta. En gyermekemmel házam előtt sétáltam. Két urat láttam felénk jönni. Betértek hozzám és frissítőt kértek. Midőn a kívántat elhoztam, az egyik igy szólt hozzám: — »Ugyebár, e szép városka szülte Karai Gyulát, a budapesti egyetem rectorát?“ Ez az én Gyulám neve volt. Egésszen zavartan igennel feleltem. „Lassa — folytatá az előbbi — akinek szerencséje van, az mindenben boldogul. Néhány héttel a főváros legszebb és leggazdabb leánya lett nejévé; ő azonban, mint mondják, egészen alacsony származású. De most fogadja köszönetünket, asszonyom, szivességeért.“ Eltávoztak. En meg voltam semmisülve, ő tehát megcsalt. Azon éjjel kétségbeesésemben felgyújtottam házamat. Becsületemet és vagyonomat tönkre tettem. Felakartam őt keresni és felelősségre venni. Már házának kapujában voltam, de visszatértem. A dicsőség ölte meg szivét, az rabolta el tőlem; a dicsőség fogja* őt' meg is büntetni. f En, a gazdag leány, szolgáló lettem. Szükséget szenvedtem, de fiamnak olyan nevelést adtam, melynél jobbat másnál sem kaphatott volna. Es ő rá nézve is megjött az óra, kifelévágyódott. ő is elment, az ő szivét is megtöltötte a dicsőség s nem jött vissza. A városban igy nem volt maradásom, azért ide költöztem, itt várok rájuk, az atyára és a fiúra. Most szegény Juli némán bámult maga elé. Én hasonlóan. — De ők visszajönnek! — folytatá. Neked is tanácslom : óvakodjál a dicsőségtől és a márcziusi éjjelektől! Erre felkaczagva elfutott. Ez hosszú vállás volt. Tanulmányaim tovább vittek. Csak midőn kitűzött pályámat elértem, — gondolhattam arra, hogy szülőföldemet meglátogassam. A fővárosban egy előkelő társaságban találkoztam Karai tanárral. Törődött, életfáradt, öreg volt már. Mindenki őt magasztalta. Mikor aztán láttam, hogy ő mindezt, mint valami magától értetődő dolgot, könnyedén veszi, vissza emlékeztem a szenvedő Julira s feltámadt bennem a vágy, ezt a férfit múltjára emlékeztetni. Addig kerülgettem, mig sikerült elbeszélnem neki Juli történetét. Nagy benyomást tett rá. Arcza elhalványult s rosszullétről panaszkodva oda hagyta a társaságot, engem pedig felkért, hogy kiséljem el. 1898. május 15. Alig léptünk néhányat, megszólalt: — A történetet, melyet elmondott, ismerem. Igaza van. A nő Julia, a gazember én vagyok. Nem áll azonban, hogy a dicsőség megölte volna szivemet. Oh, nem! bsak elkábitotta. Midőn gyermekeim elhaltak, midőn nőm hűtlenné lett, akkor szivem újra magához tért és most Julia halálra kínoz. Mikor elváltunk igy szólt: — Ha Julit ismét látja, beszéljen neki bánatomról és bünhődésemről. Ezen eset után nemsokára haza utaztam. Hat év múlt el azóta. Vájjon Juli megismer-e? Első látogatásom, mint rendesen, nála volt. Minden úgy volt, mint előbb. Most is lábaihoz ültem; beszéltem neki sikereimről. — Hát Juli néni mivel töltötte idejét ? — Várással. Tőle haza mentem. Este felé óriási vihar keletkezett. A szél sivitott s az esőcseppeket erősen az ablakomhoz csapkodta. Már lefeküdtem, mikor nagy dörömbölést hallottam. A távirda küldöncze volt. A sürgöny igy szólt: „Karai tanárt szélhüdés érte. Julival kíván beszelni.“ Másnap Julihoz siettem, kértem az elmenetelre Nagy sokára sikerült rábírni. Karai tanár a „buta Juli“ karjai közt halt meg. Végrendelete Julit tette egész vagyonának örökösévé. Juli a halottat haza vitette, hogy szülőföldjében nyugodjék, ő pedig kunyhójába ment vái*ni. Ezek-után én ismét elutaztam. Egy szomszéd faluban munkálkodtam. Három hó múlva atyámtól levelet kaptam. „Látogass meg bennünket. Nagyon furcsa dolog van Juli nénédnél. A múlt éjjel kopogtattak ajtaján. Egy férfi kinek szemeiből már a halál kacsingatott, szállást kért. Juli a vándorban fiára ismert. Úgy ápolja, mint csak egy anya gyermekét ápolhatja. Másnap reggel már otthon voltam. Megrendítő volt látni azt áz öreg nőt, ki fiát akkor látta viszont, mikor az már elhagyni készült e földet. Nem is tartott sokáig. Két nap múlva az ifjú megszűnt élni. Az atya és fia, kik ez életben nem is ismerték egymást, most egy sírban alusszák álmukat az ítélet napig. . Szegény „buta Juli!“ TÖVISEK. t Dr. Szigeth Gábor. Egyike volt azoknak, a kikhez nem kötött bár se rokonság, se nagyon benső barátság, se iskolatársi viszony, mégis nagymértékben tiszteltem és szerettem őt, mióta csak megismertem, vagyis 1869. junius 5-dike óta. E jogczimen szabadságot veszek magamnak megemlékezni róla s hálás kegyelettel elbúcsúzni tőle, e monopolizált humoros rovatban; . . . Mig a szerető szivek — sajgó fájdalmukban — bánatuk enyhítésére — örömest letépnék, ha lehetne, TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (20. sz.) a tavasz minden friss virágát, hogy abból illatos koszorút fonva, meleg szeretet könyharmatától csillogóan rátegyék azt múló ékességül a sötét koporsóra, mely földi örömük, boldogságuk, szép reményük gyászos takarója : addig én — pardon ! kedves rokonok 1 — ráakarom tenni Gazsi barátom könyharmatoB, koszorús koporsójára azt az egy szál, de hervadhatatlan, szerény, szellemi virágot, mely majdnem 30 éves múltú ismeretségünk emlékezetének, igaz tiszteletem és szeretetem érzelmének sziv-gyökerén nőtt. Erős hitem, hogy ez az egy szál szerény virág nem rontja a rokoni szerető szivek gyász koszorúinak fájdalmas behatását, sőt balzsamos hatású lesz éppen a gyászolva-fájó szerető szivekre! . . . A nagy emberekről divatos szokás hamarosan megemlékezni, nemcsak a fájdalom komolyságával, hanem a röpködő humor zománczos csillogásával is. Szigeth Gábor pedig közlünk tagadhatatlanul nagy ember volt és igy alig hantolt sírja felett, mely most rózsás, virágkoszorus: tökéletesen jogosult a — »Tövis* — is, — a teljes elismerés humoros, szellemi, szent virága ! . . . Hogyan lett ő Gáborból Gazsi (mert mi jó barátai igy szólítottuk) bizony nem tudom. Alighanem még diákkorára vihető vissza e titulus. De hogy Szigeth Gazsi mindig a köztisztelet és szeretet fényes nívóján tartotta magát egész haláláig: ezt halálomig bizonyítom ! — -— — Most ő meghalt. — Úgy járt, mint előtte a derekaknak már sok milliói, — mint mi is járni fogunk hosszabb, vagy rövidebh földi pályafutás után! Nagy kérdés: koszoruzza-e sírunkat akkora szeretet? ölt e magára olyan sötét gyászruhát a hálás emlékezet, mint az ő sírját koszoruzza, mint az ő sirja felett ölt?--------— * A köztisztelet és szeretet mellett megáldotta őt az ég Ura igen szép vagyonnal is; e mellett a hivatali kitüntetésekben sem volt fogyatkozása. Mint igen fiatal ember már pécsi jogtanár volt, — azután idehaza árvaszéki elnök, majd a Hitelbank állandó vezérigazgatója. Akart lenni egy Ízben központi fő- szolgabiró, két ízben orsz. képviselő, de itt már elhagyta a szerencséje--------s ki tudja?---------talán ez v olt a szerencséje ? . . . Én. a képviselőválasztásoknál — elvi szempontbój — elle’ne működtem Geisz László, majd Boda Vilmos balpárti lobogója allatt, de csak ellenfelek voltunk és nem ellenségek, mit fényesen bizonyít az, hogy vele egész haláláig a legjobb viszonyban voltam, — hogy róla én ez elismerő czikket irom! . . . * Szigeth Gábor igen kedves és szeretetreméltó ember volt. Ha társaságokban megjelent, jó kedvével, aranyos humorával, nagy tudásával, bölcs beszédével — mit mindenki mindenkor örömest hallgatott, — kifogyhatatlan, jóizü adomázásával — stb — nemcsak lekötötte, hanem valósággal magával is ragadta az egész társaságot. Éltető lelke volt kivált a fiatal tak s szánakozva tekintettek a szegény leányra, de „megkönyörült rajta végtére valaki s szivébe nyilal- tak öldöklő szavai,“ „Hát csak az az újság, édes galambom, Marisom, hogy ma tartja Mágocson egy gazdag polgárleány nyal a lakodalmát a Széles Ferkó.“ Egy szivetrázó sikoltás hallatszott s az előbb még életvidor leány azon álló helyében összerogyott. A szive repedt meg fájdalmában. Úgy hozta haza az özvegy édes anyja letérten, félholtan. Itthon aztán négy napi kinlódás után meghalt. Megölte a hűséges szerelme. Régi, de mindig uj történet. Hogy is van csak az a nóta: „Minek is van szív, s a szívben szerelem?“ 1 Fetter Gyula. Modern parthie. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárczája. — A kis leányt férjhez akarja adni az apja. Raj- kay Elemér, mert ő a boldog férjjelölt, tréfából is, komolyan is, többeknek elmesélte, hogy Irénkét elveszi. Rajkayt, jóllehet tegezte a főispánt is, — nem tartották a barátai másnak, mint jól öltözött embernek, a ki ügyesen tudta adni a nagyot, megfigyelés és szokás folytán, a hitelezői kárára. A mióta ugyanis a részletfizetés elvét a valóságban realizálták, sokkal czifrább a divat, mint régen. Sokkal több az ur, mint a paraszt. Öreg emberektől hallottam, hogy az a ruha, a mi ma ötven forint, azelőtt csak húsz évvel is, huszonöt forint volt. Az áremelkedést pedig abban kell keresnünk, hogy a részletfizetés azért drága, mert a mit az iparos egyiken vészit, a másikon kell bevasalnia. Rajkaynak biztos fellépése volt. Kitűnő ismeretei abban, mint kell egy tizenhat éves leánynak beszélni. Ne mondja azt senki, hogy a tizenhat éves leány nem a külső fellépése után szeret valakibe. Ha a fiatalember csak kissé is felülemelkedik a hétközna- piasságokon, ha csak egy csöppet lop a költő ajakéról, ehhez csak egy flirtet és jó arczot mutat, egy tizenhét éves leány mód felett hisz, még abban is költőit lát, hogyha dülöngve, a reggeli utczai nép szemeláttára kurjongat a czigány előtt. Irén ártatlan, jó lélek. Titokban olvasta Heinét és Petőfit. Titokban nézett le a zárda ablakaiból az ácsorgó diákokra és azt érezte, hogy a feltekintő gyerek szemében mintha az örök boldogság honolna, mely vonz maga felé, feltartózhatatlanul ki az életbe. Látta a virágokat, megtanulta a költőktől, hogy a virágok kelyheiből szerelmesen szívja ki a méhecske a harmatot, sejtette, hogy a férfi csókja borút üz, mosolyt fakaszt, a karja üdvöt hoz, életet ad hosszú időre. Mint egy fülbemászó operett-ária tetszett neki a zárdái élettel homlokegyenest ellenkező világi élet, gavallérok meghódolása, szertartásos kézcsók, álczá- zott érzelmek, serkedő vágyak. És az édes mama tanácsai, megfigyelései folytán haladt az életbe s a kis szorgalmas zárdanövendék angyal, tündér lett a fiatal emberek előtt. Magasztalták, mily édes, boldogságot mondó fekete szemei vannak, beszélték, hogy mily öntudatlan összhangban tapadnak göndör fürtéi hattyú nyakára. Milyen bársony és életteli a karja, milyen ennivaló mikor nevet, s mily ellenállhatlan, ha haragszik. Oda haza beczézték. Szálkái úgy tekintett rá, mint családi üdvöskéjére, a ki a földi nyomorúságból megfogja váltani. Irén tehetségeinek fölsorolásában még az is rám tartozik, hogy Irén valóságos zongoraművésznő, a ki biztos kézzel játsza Bethóven, Mozart, Wagner és a többi hallhatatlanok remekeit. Szereti az irodalmat is, Petőfit érdeme szerint magasztalja s asztalán találjuk Jókai, Herczeg, Mikszáth, Bródy müveit, sőt — Be- niczkynéiét is. S miután irodalmi ízlése ilyen főrangú, csak ellehet hinni, hogy előtte valami kis pénzű ember valósággal nulla. Tehát a mikor Rajkay a százezreivel dicsekedett és azt mondta, hogy édes apját a királyi kegy legközelebb grófi rangra emli, Irénke, szívesebben fogadta a csokrait, sőt annyira vitték, hogy a parkban, a mama előtt, kitüntető pofonocskákkal legyezgette Rajkay arczát. Szinte rosszul érezte magát, azon való gondolkozása közben: hát feleségül veszi-e őt ez a Rajkay, vagy csak bolondozik vele ? De egy napon Szalkay bácsi nagyon komoly volt. A reggelinél nem szólt semmit, csak az ebédnél kínálta meg Irént a dobos tortából. Ebéd után bekopogtatott az Irénke szobájába. A papa benyitott. Az udvar felőli részen levő ablak mellett a szeles bordó függöny alatt, egy kereveten hevert a baba.
