Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-03 / 14. szám

1898. április 3.

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (14. sz.)

3

— Lássák, urak és hölgyek, jobb lett volna valamelyik ünnepet vagy vasárnapot választani, derült, meleg időben ; akkor bizonyosan többen lettünk volna.

Aztán folytatták a zarándoklást. Minthogy közel értek czéljukhoz, a plébános illőnek találta rendezni a menetet. Elsőnek állitotta a harangozót, hogy a zászlót lobogtassa; következett az asztalos-mester a könyvkereskedővel, a kiknek fekete ruhája és fehér ingmelle ünnepélyességet kölcsönzött az egésznek. Az ez után következő helyet a plébános a maga számára foglalta le, mig utána a két kisaszszony jött s leghátul a szerény gyászoló hölgy, a kereskedő nővére, mellette pedig a hitoktató.

A köves, némileg meredek utón csak lassan mentek előre.

A harangozó kezében ide-oda dűlt a zászló, majd elejtette s a két kisaszszony egy ideig ezen mulatott. Mialatt a plébános az előtte haladó két úrral beszélgetésbe bocsátkozott, rajtuk erőt vett az ábrándozás. Mindinkább gyéren hallatszott szavuk, arczuk átszellemült, vágyó pillantást vetettek a messze távolba, láthatatlan alakok felé, s ajkaikat néha önfeledten csókra csucsositották.

Vagy tiz lépésnyire a hitoktató némán csoszogott szomszédnője oldalán. A hallgatás azonban megerőltetésébe került, miért is megszólalt; szavait suttogva intézte a gyászoló hölgyhöz :

— Kit tetszik gyászolni?

A hölgy fátyla alól boszus pillantást vetett rá s az aggszüzek epés modorában felelt:

— Nem ismer engem talán ?

— Nagyon is jól ismerem, Heléna kisasszony. Azt hittem, gyászol valakit.

— Hinni sokat lehet, — jegyezte meg a vény leány. — Egyébként látott engem valaha más ruhában, gyászruhán kivül ?

Válóban, a ki ilyes mire emlékezni akart, ugyan mélyen bele kellett nyúlni emlékei közé. A hitoktató mégis vigyorgott és szemeit forgatni kezdte:

— Oh, emlékszem én a bérmaruhájára is! Fehér

selyemblúz, aranyos öv, rózsaszinü szoknya

.............

Ti

zenöt éves volt akkor! . . .

A hölgy fölháborodott.

— Merészel igy beszélni előttem ? . . . Menjen tőlem! Ne beszéljen többé egy szót se hozzám! . . .

— Ohó! Heléna kisaszszony odaengedte magát a múlt hatalmának ? Azt nem jól tette, — gondolta a hitoktató. Egyszersmind akaratlanul fölmerült előtte a kérdés: hátha most bocsánatot kérne a leánytól ? Vagy legalább tapogatózna, nincs-e kilátás a bocsánatra ? S mert, a kik hangulatban leledzenek, azokat legjobban a hangulattal lehet legyőzni, rögtön megváltozott. A vigyorgást abbahagyta, lesütötte szemeit, közelebb lépett a leányhoz :

— Hát ilyen a bocsánat ? . .

A vén leány hevesen válaszolta:

—• Nálam nincs bocsánat. Másutt keresse azt!

A hitoktatót valami különös érzés fogta el. Általában véve ő már régen leszokott nemcsak az érzékenykedésről, hanem mindennemű indulatok iránt való fogékonyságról. Élt, mint a tölgyek az erdőn, táplálkozva, testi erőben gyarapodva. Minden egyéb csak mellékes volt előtte. S ime, itt a hegyi utón fáradságok közepette, két rövid mondat hallatára hirtelen megdöbbenés-forma, a lelkiismeret a furdalás- hoz hasonló nyomasztó érzés nehezedett rája. Talán a nedves levegő tette, vagy a lelkesitő táj, mely magán viselte az ismeretlen teremtő kezének nyomát? Nem tágitott a fekete nő oldala mellől és suttogva folytatta:

— Nem bocsát meg? Bocsásson meg, aztán felejtsed. . . Felejtse el, ha tudja, hogy szeretett . . .

— Ne beszéljen hazugságokat! Ki mondja, hogy szerettem? Akkor boldog volnék! . .

— Hát engem nem szeretett?

— Oh! Tudatlan voltam, együgyű és maga kihasználta ezt. Ne merje mondani, hogy szerettem!

— Miért tagadja most el? . .

— Ha szerettem volna, nem lenne mit gyászolni. De gyászolom az elrontott életemet . . .

— Miért nem ment férjhez ?

— Gyalázatos! Nem voltam rá képes, hogy

— Bocsássa meg, felejtse el! . . . megcsaljak egy férfit . . .

— Nincs bocsánat, nincs feledés. Húsz éves korom óta gyászolom magamat. Húsz éves korom óta nem volt egy percznyi örömöm. Lehettem volna jó feleség, jó anya ... oh Uram, hogy engedhetett, hogy ilyen emberek szolgáljanak téged! . .

Az ut a hegy gerinczén vezetett tovább. A végében föltűnt a kis kápolna, esőverte, töredezett falával.

— Énekeljünk! — szólt lelkesedve a plébános.

A könyvkereskedő köszörült a torkán egyet,

aztán mély hangján rákezdte:

A keresztfához megyek. . .

Mindnyájan utána énekelték a szomorú, ósdi dalt:

. . . Mert másutt nem lelek.

Nyugodalmat lelkemnek . . .

A hangok visszaverődtek oldalt a fákról, végighömpölyögtek a zöld mezőkön, lejutottak a völgy mélyébe; a kis falukban pillanatra megszűnt a csé- pelés, nehány kéz fölfelé mutatott.

Végül a harangozó bement a kápolna tornyába és meghúzta a kis harangot.

A zarándokok elhelyezkedtek a kápolna padjaiban.

Benedikty Béla.

T A N 0 G Y.

Értesítés.

A nagyméltóságu vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter folyó év márczius hó 24-én 17,065. szám alatt kelt leiratával megengedte, hogy a folyó

évi ápril hó 25-től május hO 7-iq, és ismét folyó év október hó 14-től ugyanazon hó 27-ig terjedő időben rendezett szőlő- és borgazdasági tanfolyamokon résztvevő tanítóknak osztályaiban, a mennyiben más módon az osztály ellátása felül gondoskodni nem lehetne, tanítási szünet adassék.

Szegzárd, 1898. márczius hó 26-án.

Tihanyi Domokos,

kir. tanfelügyelő.

Előfizetési felhívás

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY

1898. évi XXVI. évfolyamának II. negyedére.

Egész évre. . . . . 6 frt — kr.

Félévre .............................3 „ — „

Ne

gyedévre . . . . 1 „ 50 „

mely összegek a kiadóhivatalhoz küldendők.

Az uj előfizetők lapunk 25 éves fennállása alkalmából kiadott emléklapot díjtalanul bérmentve kapják.

Hogy a lap szétküldésében fennakadás ne történjék, a t. előfizetők az előfizetési pénzek haladéktalan beküldésére tisztelettel felkéretnek.

A kiadóhivatal.

KÜLÖNFÉLÉK.

— Kinevezések. Gróf. Széch enyi Sándor főispán dr. Schützenberger Endre dunaföldvári orvost, a közegészségügy terén kifejtett érdemeinek elismeréséül, tiszteletbeli vármegyei főorvossá, Rorf Aladár dr. dombóvári ügyvédet pedig tiszteletbeli vármegyei ügyészszé nevezte ki.

— A pécsi püspök pásztorlevele. Hetyey Sámuel pécsi megyés püspök körrendeletét adott ki, melyben meghagyja, hogy a pécsi egyházmegyéhez tartozó rk. iskolákban és egyéb intézetekben ünnepet tartsanak április 11-én. Az ünnepet szentmise előzze meg és azt olykép szervezze a tanitói kai’, hogy az ünnepen a tanulók igaz hazafias lelkesedéssel vegyenek részt.

— Április 11-én. A hivatalos vármegye, mint hallgatjuk, április 11-én ünnepli meg a 48-iki törvények szentesitésének évfordulóját, mely alkalommal Gróf Széchenyi Sándor főispán ünnepi beszédet tart a vármegyeházán és diszlakomát ad a meghívottak részére.

— Kinevezés. Perczel Dezső belügyminiszter dr. D ő r y Ferenczet a magyar királyi országos levéltárhoz gyakornokká nevezte ki.

nép diadal és éljen riadallal a szabadság eszméit hirdető népirót viszsa családjának.

Vagy lehetett-e lélekemelőbb jelenet e nagy nap azon pillanatánál, mikor este a Nemzeti szinházba a czenzura által oly régbetiltott Bánkbán előadása között bevonult a Budáról visszatérő, nemzeti kokárdákkal diszitett tömeg, s a közönség kendőt lobogtatva, könyes szemekkel s kézszoritásokkal éljenezve fogadta az ifjúságot és félbeszakítva az előadást a legkitűnőbb magyar szinészszel Egressy Gáborral elszavaltatta Petőfi Nemzeti dalát, a melynek refrain- jét az egész közönség ismételte. — De nem folytatom tovább vázolását e nap eseményeinek, melyek Petőfi alakját egész glóriával vonják köi'ül; elég, ha a nagy költő saját szavait idézem, ki e nap nagy vívmányairól szólva büszke önérzettel mondja:

S te szivem, ha hozzád fern Hogy kevély légy, lehetnél.

E hős iíjuság vezére Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen nap vezérsége S díjazva van ez élet,

Napoleon dicsősége Teveled sem cserélek.

Szükséges-e elmondanom, hogy e nagy nap örömeit nemsokára mily szomorú események váltották fel! ? Hogy kitört a szabadságharcz, a melyben a szabadság lánglelkü költőjének eddigi működéséhez .méltó szerep jutott. Amit mindig kívánt, beteljesedett: az általa annyira dicsőített szabadság eszméje és imádott hazájáért küzdve, ott mafadt az ellenség fegyverétől találva, holtan a csatatéren. S Jókaival együtt

elmondhatom én is, hogy az a nyomorult kozák, a kinek lándzsája Petőfi vállát átszurta, nem gondolta meg, hogy abban a pillanatban egy templomot rombolt össze telve istenekkel.-------------------------------Pe

tőfi Sándor nemcsak legeredetibb, legnépszerűbb, de egyik legtermékenyebb magyar költő is volt, aki rövid pályája alatt is 489 költeménynyel gazdagította irodalmunkat. — Petőfi az által vált a legnépszerűbb költővé, hogy maga is a népgyerméke lévén, jól ismerte a nép gondolkozását, sajátosságait, nyelvét, s a népies elemet leginkább ő vitte be először az irodalomba s ezáltal utat tört magának a nép szivéig annyira, hogy az énekelte szerte a hazában Petőfi dalait anélkül, hogy tudta volna, hogy azt nem ő maga, a nép, teremtette.

De népszerűvé tette még Petőfi költészetét az a keresetlen egyszerűség, őszinteség és eredetiség, a mely költészetét annyira jellemzi és a mely azt oly nagyon bájossá teszi. — Nem válogatja a nagyhangú kifejezéseket, csak ir könnyedén, a mint éppen tollára jön, szinte játszani látszik a legnehezebb versformákkal is. Soha nem ir mást, mint amit gondol és igazán érez s egyéniségét annyira beleviszi költészetébe, hogy az ő énje és költészete teljesen összeforr. — Hogy mennyire igazi nemzeti költő volt, azt ő maga is bizonyítja akkor, midőn Pegazusáról azt mondja:

Magyar csikó az én Pegazusom,

Eredeti derék magyar fajta.

S igy folytatja:

Nem nevelték benn az istálóban,

Nem is igen járt az iskolába Künn született, ott kin fogtam el a Kis-Kunsági szép Hagy pusztaságba.

Petőfi bár a költészet minden ágában működött: legnagyobb sikereit a lyra terén aratta.

Az epikai költészetben azért nem emelkedett olyan magasra, mert a költészet ezen ágához meg- kivántató nyugalom és tárgyilagosság hiányzottak nála. E fajú költeményei közül első helyen említendő „János vitéz“ a legbájosabb népmese, a melyről megjelenése után az irodalom barátjai a legnagyobb elismeréssel beszéltek.

„A helység kalapácsa“, „Az apóstól“ és a többi elbeszélő müvei mind az ős eredeti való életet tükrözik vissza.

Petőfi nemcsak abban volt úttörő, hogy a valódi népéletet ő hozta be először irodalmunkba, de az igazi természetfestés is, mely leiró költeményeiben jut különösen érvényre, szintén vele indul meg irodalmunkban. Leírásai és genre képei annyira élénkek és jellemzetesek, hogy egészen megelevenedni látszanak előttünk.

Mint minden müvében, úgy e fajta költeményeiben is teljesen kidomborodik az ő egyénisége.

Annyira szereti a természetet, hogy melegen érző szive ott is ezer bájt fedez fel, ahol a közönséges ember semmit, éppen semmit nem lát. Nem hiába mondja a természetről szólva:

OK természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled.

Mily nagy vagy te, mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz.

Legnagyobb melegséggel leírásaiban a pusztát és az Alföldet énekli meg, melyen bölcsője ringott, s melynek kebelén nevelkedett.

Igaz bensőséggel mondja ő maga: ■