Tolnamegyei Közlöny, 1898 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-02 / 1. szám

1898. január 2.

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (1. sz.)

hogy vállalatunkban bennünket kegyesen támogatni 1 bármily csekély dolgozattal megörvendeztetni sziveskedjenek.

Ha társaink támogatása folytán tervünket siker koronázza, akkor már tudni fogjuk, hogy mind örömöt hoz számunkra a következő év s ha kijut, a minthogy ki fog jutni az ellenkezőből is, azt szívesen elviseljük, mert hát tudjuk, hogy mi is földi lakók vagyunk, kiknél nincs tiszta Öröm, nincs tiszta boldogság! b.

Újévkor.

Boldog újév kívánással köszönti egymást minden ember. Nem jó napot, jó reggelt, jó estét kíván most a felebarátjával találkozó, hanem szeretetének szűk mértékét — pár napra legalább — önzetlenül megbővitve, egész évi boldogságot kíván embertársának. Soknál csak az ajak beszél, keveseknél a szív is. Sokat a divatos sablon, a szürke megszokás vezérel, de vannak — hála Isten! — nagyszámú, tisztes kivételek, kiknek szivéből fakad a boldog újév kívánás szent igéje. No, mert mi jobbat óhajthatna az ember az ő felebarátjának, mint a boldogságot, e közös czélt, mely felé mindnyájan epedve törekszünk?!

Óh bizony, az újév, melyet Isten kegyelméből megértünk, a hitet és bizalmat keltő, a reménykedtetőj az érzelmeinket és gondolatainkat kedves és kellemes hullámzásba hozó nagy változásnak, — de egyszersmind az elcsüggesztő és léverő sötét .aggodalmaknak is nevezetes forduló pontja!,

A végtelen térben sebes szárnyakkal röpül az örök idő, a nélkül, hogy valaha megvénhednék. Ellenkezőleg, minden újévkor megifjitja magát s mig elnyeli, a feledés gyomrába temeti a megavult múltat, tehát saját magát: múltjának romjain rögtön felépíti jövőjének fényes palotáját, megszüli magamagát, mint mosolygó arczu, ártatlan , gyermeket, bepólyázva a bizonytalan jövő rózsás ködébe, betakargatva a szép reménykeltő bizonytalanság és kedves titokszerüség arannyal

hervadt kórójából kifeslik az újév illatos rózsája, hogy egy év múltán ez is száraz kóró legyen. És ez igy volt mindig — — és ez

igy lesz a végtelenig! A vén idó: mindig ifjú

— és a fiatal újév csak egy parányi darabja az örökké vén időnek!

Nem igy van az emberek életében. Nekünk az a nagyon rövid 70—80 év adatván, melyről már Mózes is megemlékezik, bár tagadhatlanul örülünk a megért újévnek,

— mert a múltban meghiúsult szép reményeink, forró vágyaink, nemes óhajtásaink megvalósítása esztendejeként szeretjük üdvözölni őt, de az újév reménylett uj örömének színes szivárványa mögött feltűnni látva a kétes jövő aggodalmainak sötét fellegét, melyen a szivárvány feltetszett, jelenünk rózsás öröme elhalványul, jövőnk mosolygó arcza elborul. — A múlt megtanított: nem egészen hinni a jelennek, — nem egészen bizni a jövőben! . . .

De hát mik vagyunk mi, rövid életű emberek, apró parányok, a végtelen, az örökvén és mégis örök-ifjú időben? — Semmik!

— Milyen sok nekünk, milyen nagy idő nekünk egy év elforgása? — Bizony, az örök időhöz képest, ez egy figyelembe sem vehető nyomorult parányiság. S ebből a kis időből is lefolyt, elfutott ismét egy hosszú esztendő. Tehát egy évvel mindnyájan öregebbek lettünk! ...

Kérdés: öregbültünk-e a jóban, a jellem szilárdságban, a tiszta erkölcsben, a vallásos hit erejében, a családi boldogság építésének szent munkájában, az egyház és háza szere- tetében? - -— Szent hitem, hogy: igen! —

— Hiszen a kor halad, — haladnak vele együtt az emberek. Nem igaz az, hogy a szocziál-demokrata törekvések bűnös üzelmei, anyagi önzéstől vezérelt kalandos ábrándjai levezetnék a józan világot a becsületes törekvések magasztos útjáról; nem igaz az, hogy korunk romlottabb volna a régi kornál, csakhogy a rohamosan jött czivilizáczió fénye és a r túlságos mértékben adott szabadság (szabadosság) sok embert elvakitott.

Még nincs hozzászokva az emberek szeme a szabadosság vakító fényéhez. — még nincsenek megérve a gyarló emberek az igaz világosság által teremtett boldogság élvezésére; innen a szörnyű baj, a végzetes hiba. Majd ha nem csak a múló év ujul meg, e folyvást hanyatló és örök-ifjú időben, hanem

az egyes ember és az egész emberiség szive nemesebb lángra lobban s mindig jobban összedobban: majd akkor jön el — kívánat nélkül is — a földi boldogság amaz országa, meíy keblünknek szent vágya, szivünknek esdve-esdett édes reménye.

E boldog korszak közel jövőben elérke- zését önzetlen tiszta szívvel óhajtom b. lapunk tisztelt olvasóinak s ily érzelmekkel nem az ajkam mondja megszokott beszéddel, hanem a lelkem beszél szokatlan tiszta hangokon: „Isten! szeresd, Isten áld meg mi magyar hazánkat, — ennek hü népét, jó királylyát,

— óvd ellenségtől s belviszálytól, hogy a béke, boldogság és szabadság szent fája áldott gyömölcsöket teremjen!“ . . .

Borzsák Endre.

Karácsonyi pásztorjáték Tolnán.

Az imént lezajlott karácsonyi ünnepek sokáig felejthetetlenek maradnak' a tolnaiak emlékezetében, pedig nem láthattak mást, mint egy — a szegény iskolás gyermekek könyvtára javára rendezett jóté- konyczélu előadást, a mely czimen a jótékonyságot már igen sok variátióban volt szerencsénk gyakorolhatni. Ez egyszer azonban valami uj dologot mutattak be, azért volt a szinlapon feltűnően nyomatva, hogy; Tolnán először! E reklámnak kétszeresen igaz jelentősége volt, először az : hogy ez csakugyan az első pásztorjáték volt Tolnán; a másik pedig az: hogy ha lett volna is már valaha, de ily fényesen sikerült

— — — még soha! Hogy is ne ? mikor a szívességben, a közreműködés készségében oly nemes versenyt fejtettek ki, a mit a legforróbb köszönet nyilvánítással is alig lehet meghálálni. így a Tolnavidéki Takarékpénztár tek. Igazgatósága összes hivatalos helyiségeit bocsájtotta 3 napra díjtalanul a közreműködők rendelkezésére, a Tolnai Kör tek. Elnöksége a nagytermet adta át szintén díjtalanul 3 napra az előadás megtarthatására, a tolnai műkedvelők társasága a szinpadot adta át minden dij nélkül *— —- — mind oly dolgok, melyek az iskolás gyermekek javát előmozdítani kész nemes szívről tesznek tanúságot. Ha forró köszönetünk nyilvánításával eléggé meghá- láltnak tartják szivességöket, ennek kötelességszérű kijelentésével már itt sietünk.

Alább részletezni fogom ama hölgyek munkáját is, mit ezek kedves kacsói a darab fényes kiállításán műveltek, de nem várhatok arra addig, mig énnek részletezésére kerül a sor, hogy legalább neveiket már most meg ne emlitsem. Voltak pedig ők névszerint: Schveller Antalné, Steindl Emmi, Wittenbart Mari, Wittinger Paula, Eisenbart Ilonka, Eisenbart Rizuska, Szily Ilonka, Thury Lirapike, Rencz nővérek, Kányi Anna és N. N., a ki hitvestársi jogá— Gondolod, hogy sokan tudják |

— Elegen.

— Gondolod, hogy Géza észrevette?

— Melyik Géza | Micsoda Géza ?

—. Hát a férjem.

— Még azt is számba veszed? Nem, nem hiszem, hogy tudna valamit. Magad említetted, bogy sokat mulat, alig beszél otthon nehány szót.

— Talán éppen ezért . . .

— Dehogy! Távolról sem sejti. Ha jól emlékszem, az operában van egy csinos . . .

— Hallgass! Vissza fogom hóditani Gézát.

— Főzéssel?

— Avval is.

— Szép. E szerint másodszor is beleszerettél az uradba ?

— Becsületes asszony vagyok.

—- En se vagyok más és nem tanácsolnám, hogy kétségbe vonja valaki . ! ! hanem azért nem állok be szakácsnénak.

I— Kár. Az nagyon hasznos időtöltés.

— Nem akarsz többé tetszeni senkinek ?

— Csak a férjemnek. — Éppen, mint mennyasszony korunkban.

— Igen, igy.

— De mit szól majd ám mindehhez a herczeg ?

Irén közelebb hajolt Bertához és a fülébe súgta.

— Üssön belé a . I ! Dühös vagyok. Láthattad, dühömben sirtam. És minden este, a Miatyánk után aztán valahány vasárnap misére megyek, örökre elátkozom azt a lovardát.

— Nem gondolnám, hogy árt majd neki.

— Azt te nem tudhatod, kinek árt az átok és kinek nem. A múlt hónapban ott láttam először a herczeget az istállóban, a Tassyék lova mellett.

— A Tassy Gizus lova mellett? Igen, az a múlt hónapban történt . . .

— Ujdonat uj kék ruha volt rajta, 'szürke nyakkendő, előkelő ruha, fekete kalap. Gallérja és kézellője keménység és fehérség dolgában vetekedett a porczeHánnal. Nagyon udvarias volt; mikor beléptem, alázatosan köszönt, pedig még sohse láttuk egymást.

—1 Már több év óta jár oda.

— De én csak két hónapja; akkor láttam őt először. A mint fölültem a lovamra, leesett a mellemről a virágcsokor. Az inasom fölemelte, de ő odaugrott és kiütötte a kezéből. „Neveletlen“, szólt és udvariasan nyújtott felén egy tearózsát, egy gyönyörű tearózsát. Egy perez előtt még nem láttam nála, va- lószinüleg a zsebében hozta. Elfogadtam; mit tegyen az ember, ha olyan kivánatos, üde tearózsát fölajánlanak ? A különös ember azonban nem mutatkozott be. A helyett a sarokba húzódott s onnan bámult rám. Nevetségesen szentimentálisnak látszott. Eleinte nem sokat törődtem vele, azonban csakhamar észrevettem, halálosan szerelmes belém. Eleinte alig méltattam egy-két pillantásra, de ő mégis fáradhatatlan buzgalommal járt az istállóba, a hol sokszor félóráig is időzött, mielőtt megérkeztem. A lovászok mesélték, hogy etette, itatta, ezukorra szoktatta a lovamat, aztán czirogatta, sőt ölelte, annyira, hogy a derék

állatnak egész elvette az eszét. Ennek pedig gyorsan hire ment. Milyen arezokat láttam körös-körül! Az a irigy, rosszakaratú barátnő, önkéntelenül kimutatta a foga fehérét. Kedvesek szeretek volna lenni, csakhogy mást, mint irigységet nem tudtam belőlük kiolvasni. Külünben természetes. A legszebb, legelőkelőbb, legrejtélyesebb férfi nekem hódolt és én nagyban adhattam a világ előtt a kegyetlent. Tulajdonképpen másként állt a dolog. Udvarlóimat mind elkergettem magam mellől, valósággal helyet csináltam annak a néma, gyáva ficzkónak. Tetszett nekem, mert álma- dozó, jó fiú, remek szép bajusza van, a milyen szép csak a férjemé volt lakodalmunk napján. Tetszett a gyávaságáért. Gyűlölöm a tolakodó szemteleneket, bár elismerem, tolakodás nélkül nehéz valamire jutni. Vártam, hogy majd észretér, megtettem, hogy egy kérdő pillantására fej mozdulattal feleltem . . . Kérdeztelek : ki ő ? azt felelted, nem ismered. Végig kérdeztem összes lovaidaheli ismerőseimet: senki se tudta, miért jön a herczeg a lovardába, holott lóra nem ül soha; senki nem ismerte. Elneveztem őt her- czegnek. Elfogadtátok a czimzést és erősen gyanakodtam, hogy mindnyájan, kivétel nélkül, ábrándoztatok róla. Persze, mindenki vágyakozik egy előkelő, igazi gavallérra, akármilyen férj oldalán ; hát még ha a férjünk elhanyagol. És ő csak rólam álmadozott... Elmúlt egy hét, elmúlt két hét, elmúlt három is, de a herczeg csak nem akart közeledni. Osszebarátko- zott a kocsisommal, a lovamat beczézgette, a stall- burssal virágokat küldött; de velem nem mert szóba állni, vagy nem akart. Látszólag tévedésből, hisz em-