Tolnamegyei Közlöny, 1897 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1897-11-28 / 48. szám

2

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (48. sz.)

szaklap hasábjain hosszú czikksorozatban, tapasztalatai alapján, a hazai fajok ültetése mellett tör lándzsát s a közvéleményt az amerikai alanyokkal való telepítés ellen hangolni iparkodik.

A harcz tehát, mely a két irány közt folyik, még ma is eldöntetlen. A tájékozatlanság, mely a szó'lló'telepitést kezdettel fogva megbénitá, ma is teljes mérvben fentáll.

Ily viszonyok közt bortermelő' gazdáinknak nincs mit ajánlanunk.

Azt azonban konstatáljuk, hogy a szeg- zárdi borvidéken, a szénkénegezéssel elért sikerek s az oltványokkal való hiú kisérletezés folytán eró's, a hazai faj kultiválására vezető' irány van folyamatban.

A kedvező, száraz időjárás folytán, úgy folyik a hazai fajok döntése és ültetése, a hegyeken mintha fillokszera sohasem lett volna.

Jól teszünk-e? helyesen cselekszünk-e? Azt csak a jövő idők lesznek képesek megállapítani S b.

IRODALMI CSARNOK.

□=5e:n.éIrta: Ábrahám Ernő.

I.

A ferencziek temploma körül róttam az utat minapában éjjel. Csend vala, — a levegő ködös, nyirkos az aszfalt. Pesten visszataszítók az éjszakák igy tél kezdetén. Semmi poetikus részletük. A házmonstrumok lustán szunyádnak, az ég szürke, vigasztalan. Magam rovom az utat föl-alá, s a kőkereszt tövén mécses kunyorgat lángszemével.

A kereszt előreveti árnyékát. Behúzódom a sötétbe és várok. Mert René úgy ígérte, hogy eljön. René sárgahaju, — kezei aprók és igen fehérek.

René tisztességes lány. Természetes apja valami báró, — a másik börtönben sinlődött. De anyja él még. Virágokat készít eznapon s másnapon eladja. Gyönyörű szép margeritták, szegfűk és pipacsok kerülnek ki keze alól. Apró kezei vannak mint René- nek, — de már eresek, igen soványak és sárgák. Ez asszor.ynyal láttam Renét először. Nemsokára aztán megismerkedtünk, s mikor kérdeztem volna, ki légyen az öreg asszony — René szóról-szóra igy felelt: „Anyám, s ő a legjobb anya e világon!“ Meghatott René gyöngédsége s kezét csókokkal halmoztam el. Nyár volt akkor, — a szürkület messzi benyúlt az éjszakába . . .

A Muzeum-kertben ültünk egy padom Megvesztegettem az őrt, magunkra hagyott. René sokáig beszélt, én pedig áhitattal ügyeltem szavaira. Tán ezért,

s mikor elfáradt — vállamra hajtotta fejét. Később bevallotta, — mint rettegett, hogy elutasítom. Kis bohó! . . .

Azóta gyakran összejövünk. Többnyire a kertben — de ha René kikopott a ruhából, a virágcsináló öreg asszony sokáig kimaradt a házból este is, árulva a margerittáit, — ilyenkor beléphettem Renéék lakásába, mely kétszobás volt. Feltűnő tiszta szobácskák ezek. Fehér függönyök az ablakokon és sok-sok virág minden sarokban. Tél idején vígan dudol a vaskályha, mely szintén ragyog a tisztaságtól.

Pár nappal előbb, — hogy itt a kereszt tövén ülök dideregve — ismét a lakáson voltunk. René szeleburdi vidámsággal fogadott s nem akart kiengedni karjai közül. Amitott. Mert ime, — René szeméhez kap és keservesen sii:l Kérdem tőle, mi bántja ?

r

Es ő csak tovább sir . . ]

Istenem ! Égbekiáltóan ügyetlen vagyok lányokkal szemben, ha sirnak. Mert tudom, hogy okuk van rá. Mindig is úgy gondoltam: bűn megakasztani a könyet. Hadd fojjon szabadon, — zápor köny felfrissíti, nem hogy lehervasztaná az arcz rózsáit.

Renét vigasztalni próbáltam. Előbb szelíden, — majd szigorúan, csaknem durván. Fenyegettem, hogy magára hagyom. Ezt nem akarta, — hát fölszántotta könnyeit. De azért továbbra iz szomorú maradt. Kérdeztem, — én volnék-e bánatának oka? — Rázta a fejét, hogy : nem.'

Hirtelen besötétedett. Valóban, télen orozva lep meg a homály. Az utczáról ideges morajlás verődött fel az ablakokig, melyeket ki kellett nyitnom. René főfájásról panaszkodott.

Sokáig öltünk szótlanul. A hideg nem alkalmas poetikus hangulat keltésre. Arra gondoltam, hogy Renének a hidegtől és sírástól vörös az orra, s nem mertem erről meggyőződni. Sötétben maradtunk.

Éles csengetyűszó riasztott fel. René is megijedt és sóhajtozva futott a másik szobába. Anyja jött Renének. Valami ruhafélét hozott hóna alatt, — nagy örömmel. Ezzel babrált s nem vette észre távozásomat. A lány csak ennyit súghatott fülembe I -„Holnapután éjjel a keresztnél! . . .“

II.

És most itt ülök a kereszt tövén. Fölöttem az isten-ember kőalakja. E kőalak fejét glóriával vonja körül a mécses derengő fénye. De engem betemet a sötétség.

Várok és hallgatózom. Valamelyik templom órája négyet üt, azután egyet, — lassan, alig győzöm kivárni. Megmozdul a levegő északnyugati irányból, — metsző a hidegsége, s a kis mécses didereg a kereszt mögött, — a glória is az isten-ember feje körül . . . —- Neszelő csoszogást hallok.

Felpezsdül a vérem. — Jön! Jön! ... 0 az, René. Másnak nem is lehet ily termete. Ijedten sza- porázza lépéseit s megáll a templom előtt.

Föl akarok kelni, de mintha kényszerítene valaki, hogy ülve maradjak. Szólni nem tudok a nagy

izgalomtól. Mindez addig tart csak, mig leirom. René már is édesen kaczag . . . Galamb hívja igy a párját.

S ime egy ezilinderes alak rohan a lány elé és átkarolja. René hagyja magát s még mindig vidáman szól — igy: „Tudtam,, hogy fázni fog az ügyetlen!“

Köd nyelte el őket . ! .

III.

Uraim! kérem önöket, — ha találkoznának Re- nével, — könnyen megismerhetik, mert sárgahaju, kezei pedig igen fehérek és aprók. — — — Eh! Ostobaság! Semmi baj ! Csak köny szökkent ki a szememből | ....

tövIAek.

___

Vé

ge mindennek! . . .

Kondul már ,a 12-ik óra, — nyakunkon a vén, zuzmarás deczember, a szép természet zord halálhirdetője | — még egy-két halvány mosoly — bágyadt napsugarakból gi a haldokló, a vonagló természet szelíd arczán s aztán S pp — passz! . . . Beáll a szörnyű halál.

Elvirultak, lehervadtak az illatos virágok, — nem fonhat már ékes koszorút zöld gyepágyon szép kis leány bársony puha keze j nem fonhat már |lángostort napsugarakból« még Petőfi ragyogó szelleme sem ! I . 1 Egy virág nyilik már csak: az ar- czok, az orrok nemes borvirága, melynek szép tavasza, nyitó kikelete az őszi szüret, — egy koszorú díszük: az érdem koszorúja, melynek nem árt a dermesztő tél, az emberi közöny, sőt üldözés fagyos szele sem, mert az a koszorú olyan természetű, hogy ha megtagadjak tőle az elismerés örömkönnyeinek tavaszi harmatát, — annál szebben díszük a nem érdemelt közöny, sőt üldözés ráfagyott ragyogó dérgyémántjaitól !

A 12-ik óra kondulása, az esztendő gyors ha- lálrasietése, lehangolja az embert, mint sok ütés-verés a legjobb zongorát! — —'«r— A haldokló természet és a mi életünk közötti hasonlat megdöbbentő igazságának szemlélete, a templomok sűrűbb látogatására kényszerit a beállt Adventi napokban, hogy ha nem nyílik a föld-virága: nyíljék legalább a szive, — s az erősebb vallásos élet, a lelki buzgóság verőfényes napja, télben is fakassza a nemesebb érzelmek zöld lombjait, tavaszi virágait, mikből Isten keze fon örök koszorút porlandó fejünkre! . . .

*

Vége mindennek! — —- — Jól emlékezhettek mélyen tisztelt hölgyeim és tekintetes uraim! (Nagyságos és méltóságos urak szerény lapunkat nem igen olvassák — — — sok a dolguk! — -—) hogy az év elején, becses lapunk is úgy tett, mint rendesen tenni szokott a kormány, t. i. igen tág-keretü munka- programmal állt elő.

ígérve volt, hogy ez az év, ránk tolnamegyeikre s különösen szegzárdiakra ötszörös 5-szörös öröm

1897. november 28.

Zoltán Béla összerezzent erre a félénk, lányos hangra. Aztán meg odapillantott arra a leányra, s aztán csak úgy szakgatottan, mintha nehezére esnék, kezdett beszélni.

— Ugyan miért haragudnám! Magára meg éppen nincs okom haragudni. De hát nem lehet az embernek mindig jó kedve.

A leány valami fagyos hidegséget érzett ki a férfi szavából. Könnyeket csalt szemébe az a száraz rideg hang.

Béla észrevette, mint homályositja el valami nedves, csillogó fátyol a leány szemeit. Egyideig csak nézte, aztán mintha eszébe jutott volna valami, mosolygott s úgy mondta odo a leánynak:

— Tán bizony sírni készül Ilona. Pedig kár azokért a könnyekért. Az a leghaszontalanabb dolog a világon, azzal ugyan nem segít semmin.

Aztán leverte a hamut czigarettjéről.

A leány meg úgy érezte, hogy bizony csak előtörnek azok a visszafojtott könnyek. Gyorsan letörölte I félénken, zavarral kezdett beszélni.

— Mondja Béla, mulatni akar az én fájdalmamon? Azért jött, hogy gyötörjön, kinozzon. Látni akarja, mint szenvedek, gyönyörködni akar a lelkem vergődésében. Hisz tudja, hogy szeretem igazán, erősen. És maga oly hidegen, oly visszautasitóan bánik velem. Inkább mondja meg egyenesen, nyíltan, hogy nem szeret nem is szeretett soha. Akkor legalább tudni fogom a bizonyosat. De igy, úgy fáj minden szava. A lelkemet tépi az a hideg, fagyos közöny. Szóljon igazán, őszintén ezt tán megérdemlem.

Most már kipirult a leány. Ajkai remegtek,

szemeiben valami szokatlan tűz égett. Erezte tán, hogy sokat mondott ennek az embernek. Tán többet, mint kellett volna.

Az az ember meg csak nézte azt a piruló leányt. Egy arczizma sem rándult meg, mig a leány beszélt. Csak mikor azt hallotta, hogy szeretik, az a leány szereti őt, akkor — mosolygott.

A leány nem vette észre a mosolyt.

1— Szóljon Béla, kérem! Ne hagyjon ebben a kínos bizonytalanságban.

Olyan epedő, kérő tekintettel nézett arra a férfira; az nem tudta elviselni e tekintetet. Elfordult s úgy beszélt a leányhoz :

— Maga azt mondta Ilona, hogy szeret, — szeret engem. Különösnek találom a szavait, meglepnek. Nem voltam rá elkészülve, nem gondoltam volna magáról, hogy még ekkora gyerek, ennyire naiv legyen. Ne nehezteljen szavaimért. Maga kényszeritett rá, hogy beszéljek. Hát csak hallgasson is meg.

— Nem hiszek a szerelmében. Nem pedig azért, mert egyáltalán nem tudom, mi az a szerelem. Én nem ismerem a szerelmet, szerintem az nem létezik. A mit maga szerelemnek mond, nem más, mint a vér hevesebb, gyorsabb pezsgése. Tán ha engem lát, hevesebben kering vére, s valami kéjes vágyódás fogja el, hogy én öleljem, én csókoljam. Maga ezt szerelemnek mondja.

— Mert engem lát maga előtt, én utánam vágyódik. Holnap tán más fog itt ülni, akkor tán az lesz vágyódásának tárgya.

— így vagyunk mindnyájan. A vér működik bennünk, az ösztökél, az hajt valamennyünket.

Eszünkre van szükségünk, hogy ezt a hevesen pezsgő vért kormányozza. De szerelem, — nevetséges fantazmagória. Én nem hiszek benne.

Még tovább is folytatta volna „tudományos“ fejtegetését, de elhallgatott, mert látta, hogy az a leány elsáppad, majd hangos zokogásra fakad.

Meglepetve nézett arra a siró leányra. Nem tudta okát lelni könnyeinek. Odalépett hozzá, megfogta kezét és suttogó, lágy hangon kérdezte:

— Ilona, miért sir? Tán megbántottam, tán neheztel rám?

A leány föltekintett rá. S mikor odapillantott annak az embernek szemébe, mintha egyszerre elfeledte volna előbbi szavait. Újra a szerelmes leány lett belőle.

— Hát maga nem szeret ? — kérdezte siró, fojtott hangon.

A férfi idegesen legyintett kezével.

— Ugyan Hona, ne legyen annyira gyerek.

— No jó, ha maga akarja, hát szeretem.

Én jól érzem magam a maga körében, szeretem társaságát. Ha úgy tetszik, hát szerelmes vagyok, őszintén szólva, már rég gondoltam arra, hogy maga az én feleségem legyén. De előre is figyelmeztetem, tőlem ne várjon szentimentális sóhajokat, epedő pillantásokat és még nem tudom mit.

Én férfi vagyok s nálam az ész, .a tudomány beszél. Nem az a czélja a házasságnak, hogy turbé- koljanak, csókolódzanak, mint valami gerlepár. Ma már ez idejét múlta. Leszünk férj és feleség. Egymás után vágyódunk, vérünk forró, heves s mi engedelmeskedünk neki. És igy megtaláljuk életczé- lunkat. No, ugy-e igazam van ?